Korunk leendő mesterei

„A tervező-építész legfőbb gondjai közé tartozik, hogy ki fogja tervét végrehajtani, […] kik lesznek azok az iparosok, akik megértik eszméjét, és nemcsak a vállalkozó szempontjából ítélik meg a munkát, hanem belemélyedve annak lényegébe, örömmel és szeretettel végzik a reájuk bízott részt” – foglalta össze legnagyobb félelmét valamikor az 1900-as évek környékén Hauszmann Alajos építész. Pedig akkortájt még korántsem lehetett akkora gondban a mester, mint manapság, amikor már keresve sem találni olyan szakembereket, mint akik a kiegyezést követő hatalmas építkezéseken dolgoztak. Merthogy egykor a Budavári Királyi Palota bővítésével azonos időben zajlott többek között az Országház és a Halászbástya építése, valamint a Mátyás-templom rekonstrukciója is. Vagyis a korabeli iparosok, akik miatt Hauszmann aggodalmaskodott, mégiscsak világvárossá fejlesztették Budapestet.

Tűt a szénakazalban

Most, amikor a Nemzeti Hauszmann Program jóvoltából javában zajlik a Budavári Palotanegyed helyreállítása, és ezzel egyidejűleg mintegy harminc műemlék újul meg a Nemzeti Kastélyprogram és Nemzeti Várprogramnak köszönhetően, joggal vetődik fel a kérdés: hol vannak azok a kézműves-mesteremberek, akik elődeikhez méltó módon, minden apró részletre odafigyelve építik újjá ezeket az épületeket?

– A budai Vár újjászületésével nem csupán az a célunk, hogy az egykor itt álló épületek ismét régi fényükben ragyogjanak, hanem történetüket, eszmeiségüket, az eredeti alkotók szellemi hátterét is igyekszünk feltárni. Hauszmann és kortársai lelkiismeretes, alapos mester­emberek lévén a maiak nagy segítségére voltak épületeik dokumentációjának hátrahagyásával – emelte ki Fodor Gergely, a Budavári Palotanegyed és a Citadella megújításáért felelős kormánybiztos a Hauszmann Alajos öröksége – hagyományőrzés és modernitás címmel tavaly év végén tartott konferencián; a rendező a Hauszmann Alapítvány volt, amely a mester örökségének ápolása mellett művészi igényű kézművesszakmák oktatását, kutatását és megújítását tűzte ki célul.

Merthogy a technológia sokat fejlődött ugyan az elmúlt évszázad során, ám az épületek korabeli külső és belső díszítményeit ma is, éppúgy, mint a századfordulón, kizárólag kézművesmunkával lehet újraalkotni. Így – Fodor Gergely szavaival élve – mint tűt a szénakazalban, úgy kell keresni üveg-, szobrász-, festő-, fém- vagy famegmunkáló szépmívest.

A modern tömegipar megjelenése ugyanis éppen ezekre a kézművesszakmákra mondta ki a halálos ítéletet. Sokat kellett gyorsan és olcsón gyártani – ezzel pedig a művész szakiparosok nem tudtak, és persze nem is akartak versenyezni. Utódszakmák maradtak ugyan, de ma már ezekben is jellemzően csak a nagyon öreg mesterek dolgoznak. A most zajló újjáépítéseken így főként a restaurátorokra hárul az a feladat, amit annak idején a képzett szakiparos dolga volt elvégezni. Ahhoz, hogy ezen változtatni lehessen, vissza kell térni az alapokig, vagyis újra kell kezdeni a kézművesmesterségek intézményesített oktatását. Ennek első lépéseként a Hauszmann Alapítvány együttműködési megállapodást kötött a Képző- és Iparművészeti Szakgimnázium és Kollégiummal, ismertebb nevén a Kisképzővel, ahol 2023 szeptemberétől egyelőre négy szakirányon – festészet, szobrászat, fém- és üvegszépmívesség – kezdenék meg az oktatást, vagyis a kihalófélben lévő szakmák újjáélesztését. A helyszínválasztás nem véletlen: a Kisképző egyik elődintézménye, a Budai Rajziskola (Schola Graphidis Budensis) volt az első hazai művészeti oktatási intézmény, amelyet 1778-ban, vagyis egy évvel Mária Terézia kötelező érvényű rendelete, a Ratio Educationis után alapítottak.

Minták, rajzok, tanoncok

A Kisképző és elődintézményei 245 éves történetük során persze nagyon sok változáson mentek keresztül. Az iskola állandó otthona végül az a Török Pál és a Lónyai utca sarkán álló épület lett, amelyet Kauser József tervei alapján, egy rajziskola igényeihez igazodva építettek fel az 1890-es évek elejére.

– A korabeli tanoncok tízévesen már a különböző mesterek műhelyében dolgoztak inasként, így hogy milyen szakmát választanak, gyakorlatilag addigra már eldőlt. Vagyis az iskolába kizárólag rajzolni jöttek tanulni, ennek oktatása pedig egészen az 1900-as évekig mintarajzmásolásból állt. Egy tanoncnak négy év alatt kellett elsajátítania az anyaghasználat, az arányok, a leképezés és a pontos átmásolás technikáját – mesél a régmúltról Szűcs Tibor, a Képző- és Iparművészeti Szakgimnázium és Kollégium, a Magyar Képzőművészeti Egyetem Gyakorlóiskolájának intézményvezetője.

Ezek a minták után készült rajzok lettek aztán a magyar iskolarendszer első rajzai, amelyek közül a legjobban sikerülteket meg is őrizték. Mint ahogyan az elmúlt csaknem két és fél évszázad során még nagyon sok minden mást is. Ennek köszönhetően az iskola ma már felbecsülhetetlen értékű műtárgyállomány birtokában van, amely jelentős részét gyűjteményükben (Schola Graphidis Művészeti Gyűjtemény), valamint saját archívumukban őrzik, de a pincétől a padlásig szinte mindenütt muzeális tárgyak, műalkotások veszik körül a tanulókat is.

Több mint iskola

Vagyis míg Európában a nagy múltú művészeti iskolák saját múzeumokat hoztak létre a felhalmozódott műtárgy­anyagból, addig itt, a Kisképzőben ha klasszicizmusról, romantikáról tanulnak a diákok, nem kell múzeumba menniük, elég csak bekopogtatniuk a több mint ötvenezer kötetes szakkönyvtárba, a gyűjteménybe vagy az archívumba.

– Amit itt látunk, az a jéghegy csúcsa, a legek gyűjteménye: itt őrizzük a legkorábbi, a legértékesebb és a legtörékenyebb műtárgyakat – mutatja Katona Júlia, a Schola Graphidis Művészeti Gyűjtemény gyűjteményvezetője a földszinti gyűjtemény legbecsesebb, féltve őrzött kincseit. Köztük a legrégebbi mester-, minta- és vizsgarajzokat, amelyeket első pillantásra hajlamosak vagyunk egyszerű nyomatnak hinni. De persze szó sincs erről, mindegyik aprólékos, kézi munkával rajzolt, eredeti alkotás.

A gyűjtemény pedig ma is folyamatosan gyarapszik, hiszen jelenleg tíz szakirányon mintegy ötszáz tanulót képeznek, akik napi nyolc órát töltenek a patinás intézmény falai között. Így aztán a műhelyekben reggeltől estig folyamatos a munka: az üvegműhelyben ottjártunkkor a 10. évfolyamosok éppen római kehely konstrukcióján dolgoztak; a szobrászműhelyben az országos mintázásversenyre készültek; míg a festészeti műhelyben színes üvegmozaikot készítettek a diákok.

– Mivel a gyerekeknek ez a második otthonuk, igyekszünk számukra a lehető legjobb, családias körülményeket biztosítani. Nagy súlyt fektetünk a mestercentrikus oktatásra, szinte egyéni képzésben részesülnek, van idő és energia, hogy mindenkire külön figyelem jusson. Így nemcsak a hazai, de az európai érdeklődés is nagy az iskola iránt, általában hat-hétszeres a túljelentkezés – mondja Szűcs Tibor, aki a náluk tanuló diákok szempontjából is fontosnak tartja a Hauszmann Alapítvánnyal való együttműködést.

A tudás fészkében

Merthogy a mesterszakemberek képzéséhez szükséges tudás eleve itt van a Kisképzőben: archívumaik 120-150 éves tanmeneteket, mintarajzokat őriznek, a könyvtár pedig tele II. világháború előtti, kifejezetten a műiparos-oktatás támogatására szolgáló szakkönyvekkel. És ha sikerül ezt a mára csaknem elfeledett tudást a 2023. szeptember 1-jén induló, érettségire épülő, kétéves képzéssel újraéleszteni, az innen kikerülő XXI. századi kézművesmesterek – a Hauszmann Alapítvány segítségével – jó eséllyel kapnak minőségi területen munkát, például részt vehetnek a Budavári Palota rekonstrukciójában is.