Köszönjük, Magyarország!

– Két hete szombaton, a Szarvasi Vízi Színházban megkezdődtek a Köszönjük, Magyarország program első előadásai. A Turay Ida Színház zenés szabadtéri estje előbb az orvosok előtt tisztelgett, Köszönjük, Magyarország! Köszönjük, Orvosok! címmel. A sorozat következő részei a gyógyszerészeket, az ápolókat és a mentősöket köszöntik, és később szentelnek majd előadást többek között a kereskedelmi dolgozóknak, a tűzoltóknak, a pedagógusoknak, a takarítóknak és vas­utasoknak is. De mit is takar pontosan ez a kezdeményezés?

– Nyilvánvaló, hogy a világjárvány okozta veszélyhelyzet számos kulturális területet hozott nehéz helyzetbe. A rendezvények, előadások és koncertek elmaradása nemcsak az egyes intézményeknek okozott drámai bevételkiesést, de különösen sújtotta azokat, akik vállalkozóként, mint független előadók, vendégművészek szerződtek egy-egy produkcióra. Kifejezetten az ő támogatásukra hoztuk létre a Köszönjük, Magyarország! programot, a pályázatok lefolytatásával a kiemelt kultúrstratégiai intézményeket bízva meg. Így a csaknem négyezer-háromszáz beérkezett igénylés közül a Nemzeti Színház a független és bábszínészek, színházi dolgozók, a Hagyományok Háza a népzenészek, néptáncosok és cigányzenészek, a Nemzeti Táncszínház a kortárs táncművészek, a Nemzeti Artista- Előadó- és Cirkuszművészeti Központ az artisták, cirkuszi dolgozók, a Petőfi Irodalmi Múzeum a könnyűzenei és egyéb előadóművészek, a Filharmónia Magyarország Kft. a komolyzenei alkotók, a Budapest Music Center (BMC) pedig a fiatal jazz-zenészek közül választotta ki az általa támogatandónak ítélt alkotókat. Vagyis nem mi mondtuk meg az államtitkárságon, pláne nem én egy személyben, kinek jusson pénz és kinek ne, hanem azok a vezetők és bizottságok, akik jól ismerik a saját területükön dolgozókat, és pontosan tudták, kinek hány fellépése lett volna ebben az időszakban, és kiknek volt ezek elmaradása miatt valóban a legnagyobb szükségük a gyors segítségre.

– Végül háromezer magyar művész jutott így maximum háromszázezer forinthoz, ám ön a kezdetektől azt hangsúlyozta, hogy ez nem valamiféle rendkívüli munkanélküli-segély, hanem előleg egy később megtartandó produkcióhoz. Alföldi Róbert ezt egy, a Magyar Narancsnak még májusban adott interjújában úgy fordította le, hogy „aki éhezik, beadja a Wass Albert-pályázatát”, és a cikkben elhangzik az is, hogy a zenészeknél még egyértelműbb volt a feladat: olyan Trianon-tematikájú dalt vagy zeneművet kell komponálniuk a pénzért cserébe, ami bizonyos ideig szabadon felhasználható. Valóban ilyen feladatokat tartalmazott a Köszönjük, Magyarország kiírása?

– A művészeket egyszerűen arra kértük, egy oldalban írják meg, pontosan hány és milyen típusú fellépésük maradt el a karantén miatt, és ha elmúlik a pandémiás időszak, valamilyen módon, az általuk meghatározott tartalmú vállalásokkal, mondjuk felolvasó-színházi előadásokkal, koncertekkel, irodalmi vagy önálló estekkel szolgáltassák le a most megkapott előgázsit. Ez pontosan ugyanaz az irány, amit a magyar kormány évek óta következetesen képvisel: nem segélyt kell osztani az embereknek, hanem munkát adni nekik. A korlátozások enyhítésével és a színházak, előadóhelyek újranyitásával a vállalt feladatok már teljesíthetők, így országszerte hálaadó, tisztelgő gálák, kulturális programok indulnak, amelynek élére a már említett Szarvasi Vízi Színház állt. És ezzel nemcsak a közönség nyer, maguk a művészek is.

– Mert a továbbra is bizonyos szabályok szerint, döcögősen újraéledő kulturális életben legalább biztosan vár rájuk valami konkrét feladat?

– Szimbolikus és egészen kézzelfogható haszna is van ennek a programnak. A kulturális élet szereplői bebizonyíthatják, hogy legyen bármilyen elkeserítő a helyzet a világban, a kultúrára, ami a szellemi életet táplálja, és a kiegyensúlyozott léthez szükséges lelkierő forrása, mindig szükség van: a zenészekkel, színészekkel, artistákkal való élő találkozást soha nem helyettesítheti a televízió vagy az online világ. Ezt egyébként a művészek karantén alatti példamutató, önkéntes társadalmi szerepvállalása is alátámasztotta: dalok sokasága született például az otthon maradásra buzdítva, a színészek kötelező olvasmányokat vagy meséket olvastak fel a digitális oktatás támogatására, a színházi műhelyekben maszkok ezrei készültek, a zenészek lakáskoncerteket közvetítettek, és rengetegen vállaltak karitatív munkákat is. Magyarországon ritkán látott spontán összefogás jött létre ebben az általában széthúzó szférában.

– És mi a kézzelfogható haszon?

– Egy nagy közös adatbázisba összegyűjtött, mintegy tízezer produkció, melyeket a támogatott művészek vállaltak, és ami bármely magyarországi település önkormányzatának, helyi intézménynek hozzáférhető és meghívható. Az aktív, dolgozni, fellépni akaró művészek révén gyorsabban újraindulhat a magyar kulturális élet vérkeringése. Sőt, hosszú távon soha nem látott új lehetőségek nyílnak, hiszen egy kicsi, eldugott falu polgármestere, könyvtárosa, művelődésiház-igazgatója, nyugdíjasklub-vezetője most ingyen vendégül láthat olyan művészeket, akiknek a meghívására anyagi források nélkül eddig nem volt lehetősége. Az előadás után a helyiek elbeszélgethetnek vele, megkérdezhetik tőle, milyen írónak, hegedűművésznek, színésznek lenni, hogyan látja ő a világot például egy Budapesttől háromszáz kilométerre lévő kis faluból nézve. Körülbelül tízezer ilyen kisebb-nagyobb vidéki rendezvénnyel számolunk. Mert ugye a kultúrához való hozzájutás alapjog, és nem csak a nagyvárosban élőknek jár.

– A Köszönjük, Magyarország! programot, ahogyan említette, vállaltan az úgynevezett független előadóművészek megsegítésére hozták létre. Kik ők? Különösen annak fényében fontos ezt tisztázni, hogy gyakori vád a mostani kulturális kormányzattal szemben, hogy szándékosan ellehetetleníti, kivérezteti a független alkotókat, társulatokat, főként a színház területén.

– Amikor azon gondolkoztunk, kiket és hogyan kellene a leginkább segítenünk a kultúrában, egyértelmű volt, hogy nem a rendes fizetést kapó társulati tagokra, vagy az állami fenntartású zenekarokban játszó muzsikusokra kell koncentrálnunk. Őket az állam ebben a helyzetben sem hagyta magukra, rendesen megkapták a járandóságukat, és csak halkan jegyzem meg, nem minden európai országban volt ez ilyen egyértelmű. Mi azokat a művészeket akartuk anyagilag-lelkileg megerősíteni, akik sehol nincsenek főállásban, valamilyen gazdasági társaság tagjai, vagy katások, kísérletező alkotók, vendéglátóipartól függő cigányzenészek. Nekik persze már a kata fizetése alól való állami mentesség is sokat számított, de csak ettől még nem tudtak volna miből kenyeret venni. A függetlenek támogatásáról pedig annyit mondanék, hogy nem látom halomban állni a bocsánatkérő leveleket az íróasztalomon azon intézmények és társulatok vezetőitől, akik tavaly decemberben, egy áldokumentumra hivatkozva tudatosan megtévesztették, felhergelték, majd utcára vitték a színházszerető közönséget és a művészeket. Úgy, hogy előtte egyetlen kérdést sem tettek fel a kulturális államtitkárságnak arról, igazak-e az állítások, miszerint a kormány be akarja szántani a több mint húsz éve működő Nemzeti Kulturális Alapot, vagy totálisan padlóra akarja küldeni a függetleneket. Azt meg különösen megdöbbentőnek tartom, hogy egyesek anélkül kürtölték tele a világsajtót mindezzel, száznegyven külföldi színházat írásban tájékoztatva a „diktatórikus” magyar viszonyokról, hogy megbizonyosodtak volna a fennen hangoztatott állításaik valódiságáról. Én viszont vettem a fáradságot, és nemrégiben magam is küldtem száznegyven levelet ugyanezeknek az intézményeknek, tételesen és adatok alapján cáfolva az összes fél évvel ezelőtti vádat. Ám ahogy látom, az ellenzéki sajtó nem lobogtatja sehol sem az írásomat.

– Mit írt a levélben?

– Az igazságot. Mára bebizonyosodott, hogy a kulturális tao-rendszer kivezetése után létrehozott újfajta elosztási szisztémával, amiben nincs lehetőség a trükközésre, csalásra, mindenki jobban járt. Közben létrejött a Lázár Ervin-program, amivel elértük, hogy minden magyar iskolás gyerek tanévente egyszer eljusson színházba. Korábban nem látott mértékben biztosítottunk forrásokat a kultúrában: az Eurostat 2019-es adatai szerint Európában GDP- és lakosságarányosan Magyarország költi a legtöbb pénzt előadó-művészetekre. A színházak ezen belül is különleges helyzetben vannak. A budapesti teátrumok az idén ötszázmillió forinttal több támogatást kapnak, és a kormány a vidéki színházaknak harminc, a független alternatív színházaknak pedig húsz százalékkal nyújt több forrást. A budapesti székhelyű függetlenek támogatásairól egyébként a Karácsony Gergely főpolgármester által felállított bizottság döntött. Ha valaki nem elégedett a végeredménnyel, ennél a kuratóriumnál lehet panaszt tenni.

– Hogy a számoknál maradjunk, a kulturális szférában nemrég hatszázalékos béremelésre került sor, miközben november elsejével megszűnt a kulturális dolgozók, köztük a könyvtárosok, levéltárosok közalkalmazotti státusa, és vele mások mellett a nagyobb végkielégítés, az állásfelajánlás kötelezettsége és a több pótszabadság. Az ellenzék szerint mindez a versenyszférával soha össze nem hasonlítható kulturális intézményrendszer leépítésének előszobája. Akkor most jobban vagy rosszabbul járnak a területen dolgozók?

– Másfél éve dolgoztunk már ezen a törvénymódosításon, nem a karantén időszak alatt dobtuk össze és szavaztattuk meg, ahogyan ezt néhányan sugallni próbálták. És hogy miért van szükség a változtatásra? Megint visszatérnék az Eurostat kimutatására, miszerint GDP-arányosan hazánk költi a legtöbb pénzt kultúrára. És ha már ilyen nagy összeget fordítunk e területre, nagy felelősség, hogy az a leghatékonyabban legyen elosztva, felhasználva. Évekig vizsgáltuk, mit lehetne tenni az ágazatban dolgozók érdekében, hiszen nyilván az adófizetőket nem kötelezhetjük arra, hogy fizessenek be évente kétszer annyi pénzt az ő béremelésükre. A beszélgetéseink során a kulturális intézmények vezetőinek zöme azt mondta, hogy nem zárkóznak el a kollégák jutalmazásától, de ennek megvalósításában éppen a 2008 óta változatlan közalkalmazotti bértábla köti meg a kezüket. Ne felejtsük el, hogy akkor hatvannyolc­ezer forint volt a bérminimum, ma ennek a háromszorosa, vagyis ez a bértábla már régen nem tükrözi a piacgazdaságot. Fel kell szabadítanunk ahhoz, hogy a jó munkaerő valóban anyagilag is kiemelhető legyen.

– De hogyan lehet azt egzakt módon eldönteni, hogy ki a jobb munkaerő: egy levéltáros vagy egy gyerekkönyvtáros?

– Egy jó intézményvezető pontosan tudja, melyik kolléga hatékony, és melyik várja csendben a nyugdíjazását. A közalkalmazotti bértábla miatt azonban eddig mindketten pontosan ugyanannyi pénzt vittek haza. És ennek általában mi lett a vége? Az ambiciózusabb, kreatívabb, lendületesebb, hajtósabb munkatársat előbb-utóbb felszippantotta a versenyszféra. Én is ezt láttam színházigazgatóként, hogy a legjobb film- és fénytechnikusaimat pillanatok alatt elviszi a fesztivál- és koncertipar. Viszont ha kialakul egy egészséges verseny, és a jól dolgozók anyagilag is megbecsülve érzik magukat, nincs miért elmenniük. Remélem, jövő tavasszal már mindenki kristálytisztán látni fogja, hogy a jogviszony átalakításával a tudás­alapú kulturális ágazatban is kifizetődik a tenni akarás és a motiváltság.

– Az elmúlt napokban még egy változás borzolja a kedélyeket, a Színház- és Filmművészeti Egyetem szeptember elsejétől alapítványi formában működik tovább. Számos szakmai szervezet, volt és jelenlegi hallgatók tiltakoznak az átalakítás ellen, féltve a konzervatív körökben előszeretettel „balliberálisnak” felcímkézett intézmény autonómiáját, belső, művészi szabadságát. Erről mi a véleménye?

– Az egyetem modellváltásának ügye az Innovációs és Technológiai Minisztérium hatáskörébe tartozik. Ami a belső szabadságot és autonómiát illeti, én úgy hiszem, azt nem fenyegeti veszély. Magyarországon eddig sem szólt bele senki, milyen módszer alapján tanulnak a színészhallgatók, és ezután sem fog. Egy biztos: a Színművészetit és az ott tanuló diákokat nyitottabbá kell tenni.