Köszönöm, jól vagyok!

– Egy kerek születésnap általában összegzésre készteti az embert. Amikor legutoljára találkoztunk, már javában dolgozott a visszaemlékezésén, hiszen élete tele van olyan izgalmas történetekkel, amelyekben tükröződnek a XX. század történelmi visszásságai, vagyis fontos, hogy fennmaradjanak az utókornak. Hogy áll most ezzel a munkával?

– Nagyon rosszul. Legalább négyszer ugrottam neki, de nem haladok. Mert, miként a pályámon is, ezzel is úgy vagyok, ha nincs megrendelés, akkor nincs kedvem dolgozni. Nem látom azt a kiadót, amelyik foglalkozna vele. Nem elég, hogy viszket a papír, tudnom kellene azt is, hogy érdekel-e egyáltalán valakit?!

– Ez némileg ellentmondásos számomra. Hiszen ön, aki világéletében gyűlölte a korlátokat, most egy külső tényezőt tart fontosnak, hogy belekezdjen a munkába. Sok művész azt hangoztatja, az alkotás önmagától szólal meg, a megrendelés pedig csak a megélhetéshez szükséges kompromisszum…

– Ez lila köd! Gondoljunk csak bele, hogy a művészet a XV. századi itáliai quattrocentóban érte el az őt megillető közmegbecsülést, abban a korban, amikor senki sem dolgozott csak úgy hobbiból, kizárólag megrendelésre! Ismeretlen volt az önmegvalósítás. Lyka Károly művészettörténész szerint egy alkotás kvalitását nem a „mit”, hanem a „hogyan” határozza meg. Mindenből lehet tehát művészetet csinálni, csak jó művész kell hozzá! De az ellentmondást jól felismerte, azok vannak bennem bőven! Így tovább bonyolítom. Ha elvállalok egy megrendelést, legyen az festmény, könyv- vagy hanglemezborító, díszlet vagy bármi, addig nem kezdek bele, amíg nincs hozzá kedvem. Kell egy lökés, ami aztán visz. Mindig remekművet akartam alkotni, legfeljebb nem sikerült.

– De sok esetben igen. Voltak olyan munkák, amelyek esetében pontosan tudta, hogy tökéletesre sikerültek?

– Persze. Tudom, hogy nagyképűen hangzik, pedig csak őszinte vagyok. Mindig tudtam a helyemet, fel tudtam mérni azt is, kik azok, akikkel érdemes versenyre kelni. És sportot is űztem ebből.

– Ha egyetlen képet kellene kiemelnie az eddigi életművéből, melyik lenne az? Melyiket tartja élete fő művének?

– Az idő melléktermékeit. Három évig festettem mindennap. Egy fantasztikus amerikai festő, Ivan Albright egyik képe, a Poor Room – There Is No Time, No End, No Today, No Yesterday, No Tomorrow, Only the Forever, and Forever, and Forever without End inspirált. Gondoltam, megpróbálom, tudok-e hasonlót csinálni én is. 1965-ben készült el, és attól fogva szinte tartozékommá vált, eszembe sem jutott eladni. Nem sokkal azután, hogy 1972-ben Londonból Bécsbe költöztem, adódott egy lehetőség, hogy béreljek egy, a meglévőnél jobb műtermet. Pénzem azonban nem volt rá. Úgy éreztem, eljött a pillanat, amikor meg kell válnom tőle. A vevővel szemben viszont volt egy kikötésem: „gentleman’s agreement’’-et kötöttünk, miszerint ha valamikor is el akarná adni, elsőként nekem ajánlja fel.

– És tartotta a szavát?

– Igen. Az idő melléktermékeit 1985-ben láttam először viszont, amikor az ötvenedik születésnapomra Amerigo Tot elintézte, hogy kiállításom legyen a Műcsarnokban. A tulajdonosa aztán néhány év múlva felhívott, és annyi pénzt kért érte, amennyit életemben nem láttam! Éreztem, ha ezt az összeget most nem tudom előteremteni, a képet soha többet nem látom. Bereczky Lorándot, a Magyar Nemzeti Galéria akkori igazgatóját kértem, hogy vegye meg a galériának, csakhogy a kulturális minisztériumtól nem kapott rá forrást. A düh Borsos Misi könyvbemutatóján, éppen a galériában tört ki belőlem. A közönségből Fehér László festőművész ekkor odajött hozzám, és megkérdezte: „Mondd, nem ez a kép szerepelt a Studio ’66 kiállításon a bal oldali falon középen? Mert ez nekem kell.” Gimnazistaként ugyanis csak amiatt ment vissza többször is a tárlatra, hogy lássa. Kérte, adjam meg annak a telefonszámát, akinél most van. Természetesen nem tudom, mennyit fizetett érte, számomra egy a fontos: végül hazahozta, amivel leírhatatlan örömet szerzett.

– Ha már fő műveknél tartunk, mindenképpen meg kell említeni azt a díszlettervet, amit Darvas Iván felkérésére 1994-ben, Beckett Godot-ra várva című drámájához tervezett az egykori Művész Színházba. Miért vállalta el a felkérést?

– Amikor Darvas Iván megkeresett, hogy Garassal elő szeretnék adni Samuel Beckett Godot-ra várva című darabját, én éppen Amerikába készültem. Be volt fizetve az út, le volt foglalva a hotel. De lázba jöttem, lemondtam az egészet, és bementem Schwajda Györgyhöz, hogy aláírjam a szerződést. Beköltöztem a színházba, és a jellemzően sivár becketti színpadképpel szemben egy kimondottan magyar szemétdombot álmodtam a színpadra. A satnya kis cserje helyett Csontváry libanoni cédrusát, Csepel motorbiciklit, Lehel hűtőszekrényt, Trabant-alkatrészeket, felszedett utcakövet… vagyis zsúfolt teret képzeltem el. Végül annyira jól sikerült, hogy több díszlettervezést nem is vállaltam, hiába kerestek meg. Úgy éreztem, ennél jobbat nem tudok, és alulmúlni pedig nem akartam magam. Kétségtelen, hogy ez lenne életem fő műve, ha időközben véget nem ér a Művész Színház működése. Mert a bemutató ugyan megvolt, csak éppen nem lett folytatás, a pénzügyi gondokkal küzdő független társulat helyét a Thália Színház vette át.

– Az 1970-es évektől több mint egy évtizeden keresztül Londonban, majd Bécsben élt. Mi volt az oka, hogy elhagyta Magyarországot?

– Bizonyos szempontból a „disszidálásom” tekinthető gyávaságnak is. De gyávának lenni nem feltétlenül dicstelen vagy rossz. Amúgy először eszem ágában sem volt, hogy kinn maradjak. Belekergettek. Fiatal művész barátaimmal megszerveztem ugyanis egy kiállítást Kölnben, és szerettem volna kijutni oda. Mielőtt azonban megkaptam volna az útlevelet, behívtak egy beszélgetésre. Egy máskülönben rendkívül szimpatikus, civil ruhás férfi felvilágosított, hogy nekik éppen ilyen emberekre van szükségük, mint én, tele barátokkal, követségi kapcsolatokkal. Próbáltam lerázni, persze nem hagyta magát, én meg gondolkodási időt kértem. Tudtam, ha kimegyek és visszajövök, nem úszom meg, és kényszeríteni fognak, hogy tegyem, amit elvárnak tőlem. A döntés az enyém volt. Nem jöttem haza.

– Aztán 1982-ben mégis. Miért?

– Sokak szerint bátor, szerintem pedig naiv voltam, Nem számoltam azzal, hogy ebből bajom is származhat, pedig távollétemben elítéltek, vagyis büntetett előéletűnek számítottam. Mivel azonban Somogyi József, a Képzőművészeti Főiskola akkori rektora tanári állást ajánlott, kérvényeimmel ostromolni kezdtem a belügyminisztériumot, hogy semmisítsék meg a büntetett előéletemet, mert el szeretném vállalni. Mire ennek a kérésemnek helyt adtak, Somogyi meghalt. Ezért nem lehettem tanár a főiskolán.

– Ezért alapította meg 1987-ben az Óbudai Festőiskolát?

– Részben ezért, részben mert bizonyítani akartam, hogy milyen sok múlik azon, ha én tanítok. Mindennap bejártam az iskolába, de honoráriumot nem fogadtam el. A tanítás mellett kiállításokat szerveztem a tanítványaimnak, akikkel nyolc éven keresztül sikert sikerre halmoztunk. Az óbudai önkormányzat azonban ahelyett, hogy büszke lett volna az eredményeinkre, kiköltöztetett helyünkről, és fölajánlotta a ravatalozó romos épületét. Ez jelentette az Óbudai Festőiskola végét. A tanítástól az illetékesek elvették a kedvemet, nem folytattam tovább ezt a szélmalomharcot. Helyette Végvári Lajos professzor segítségével megalapítottam az Új Gresham-kört, az első kiállításunk 1997-ben volt az Árkád Galériában. Sajnos a gyors egymás után érő halálesetek következtében ez a próbálkozásom sem volt hosszú életű.

– Bár a főiskolai tanári kinevezés elmaradt, gondolom, némi kárpótlást jelent, hogy a rendszerváltozás után sorra jöttek a szakmai elismerések, köztük a kiskereszt, a Príma díj, az érdemes művész cím, majd 2015-ben a Kossuth-díjat is megkapta. Maradt önben hiányérzet?

– Igen! A Magyar Művészeti Akadémia (MMA) máig meg nem kapott tagsága. Azokat a gondolatokat juttatja eszembe, amiket 1965-ben a Fiatal Művészek Klubjában rendezett kiállításom ankétján dr. Végváry Lajos, a Magyar Képzőművészeti Főiskola művészettörténész tanára bevezetőjében – többek között a fiatal szürrealistákkal kapcsolatban, akikhez én is tartoztam – mondott: „…szabad őket akár kicsúfolni, gyalázni, ellökni a húsosfazék mellől, kárörömmel beléjük rúghatnak még a törpék is. S ezáltal megtorolni a természet igazságtalansága felett érzett elkeseredésüket, vagyis hogy egyeseknek több tehetséget adott a sors, mint a másiknak. Most ezt a rossz érzésüket is levezethetik ezen az irányzaton.” Végvári professzor szavai ma is helytállóak. Hiába kaptam meg ugyanis a kérdésben felsorolt díjakat, ezek sem voltak elegendők ahhoz, hogy az MMA tagja lehessek. Még 2017-ben, Kerényi Imre javaslatára, kitűnő ajánlókkal megtámogatva kértem felvételemet az akadémiára, de csak a köztestületi tagok közé vettek fel. Évekig türelmesen vártam, mígnem 2020 nyarán Jankovics Marcellnek, az Akadémia alelnökének levélben jeleztem, hogy segítsen törölni nevemet a köztestületi tagok köréből. Ő arra kért, „tartsak ki, megéri! Az Akadémiának is!” Amikor három évvel később még mindig nem tartottak méltónak ahhoz, hogy bekerüljek a rendes tagok sorába, sértett önérzetem arra biztatott, mint annak idején Aczélnál, hogy írjak egy levelet Vashegyi Györgynek, az MMA akkori elnökének. És bár Aczél Györggyel sok mindenben nem értettünk egyet, mégiscsak művésznek tartott, mert nemcsak hogy válaszolt, de személyes találkozót is felajánlott. Ellenben az Akadémiától semmilyen választ nem kaptam. Ugyanakkor szégyellem, hogy éppen most hozakodom elő a személyes sértettségemmel, amikor a világ, Európa és benne Magyarország sokkal komolyabb problémákkal küzd, sokkal nagyobb bajban van.

– Hogyan látja Magyarországnak, illetve annak az Európának a jövőjét, amely valamikor a szabadságot jelentette az ön számára?

– Félek a jövőtől. A világ változását már csak tudomásul venni lehet, érteni nem. Eszembe jutnak Teller Ede szavai, akivel portréja festése közben jókat beszélgettünk. Tőle hallottam, hogy „a pesszimista nem más, mint egy jól informált optimista”. Európa úgy, ahogy van, nem több, mint egy fikció, ahol különböző népek, különböző kultúrák, hitek és nyelvek élnek. Muszlimok tömegei lepték el városait, akik gyűlölik a civilizációnkat, a keresztényeket és a zsidókat, tele vannak irigységgel és dühös indulattal. Eközben itthon a Fidesz Orbán Viktor miniszterelnök irányításával kirajzolta Magyarország helyét a térképen, hiszen az ő zsenialitása nélkül, ennyi ellenséggel körülvéve, már régen nem volnánk rajta. Éppen ezért állok most értetlenül azok előtt, akik nem látják be, hogy az Orbán-kormány jelenti számunkra az egyedüli biztonságot. Most az összefogásnak van itt az ideje, nagyon kell vigyáznunk miniszterelnökünkre. Ő az a politikus, akihez fogható nincs még egy a világon! Mindeközben persze nagyon örülök is, hogy volt olyan galéria, amely felajánlotta, hogy méltó módon megszervezi a kilencvenedik születésnapom jubileumi ünnepségét. Nem számítottam rá, de dr. Havasi Bertalan helyettes államtitkár úr a kiállításmegnyitón továbbította nekem Orbán Viktor miniszterelnök ünnepi jókívánságait, és mindenki előtt fel is olvasta őket. Ez bearanyozta a napot, a kis galéria hirtelen nagyra nőtt. Kilencvenévesen illik vagy nem, de elérzékenyültem. Úgyhogy köszönöm, jól vagyok!