Közös imádság

A sokszínűség a leghangsúlyosabb eleme a Vigadó ötödik emeletén található válogatásnak, ahol a Magyar Művészeti Akadémia Népművészeti Tagozata akadémikusainak és köztestületi tagjainak nemzeti imádságunk, egyházi himnuszaink és népénekeink ihlette alkotásai láthatók. A tárgyak közös nevezője az istenhit, ami Kölcsey Himnuszában éppúgy megjelenik, mint a már jóval azelőtt énekelt olyan néphimnuszokban, mint a katolikus magyarság Boldogasszony anyánk fohásza vagy a reformátusok Tebenned bíztunk eleitől fogva kezdetű 90. zsoltára.

A tárlat kurátora Kósa Klára keramikusművész, aki a fazekasság múltját kutatva megismerkedett annak évszázados motívum- és szimbólumrendszerével is. Az unokahúgával, Kósa Judittal alapított Kósa Reneszánsz Stúdióban Mátyás király ideje, így a középkor és a magyar reneszánsz szellemében folyik a munka. Az ősi technikákat éppúgy figyelembe veszik, mint a XXI. század vívmányait, kerámiáik egyediek és megismételhetetlenek, hiszen a motívumokat nem rajzolják előre, ahogy nem használnak sablont és matricát sem. A stúdióból így kikerülő dísz- és használati tárgyak, tálak és tányérok szín- és formavilága, növényi és állati ábrázolásai pedig tele vannak régi üzenetekkel. Az ősi motívumok ma már nehezebben értelmezhetők, mégis örök érvényűek: a kereszt védelem a rontás ellen, a madár a lélek és a gondolat szabad szárnyalását, a csukott ablak az elmélyülést, a nyitott a mennyei világosságot jeleníti meg. Kósa Klára a mostani kiállításra egy különleges, széles fekete lakk-keretbe illesztett színes, kerámiából készült Nagy-Magyarországgal készült, amely a trianoni tragédiát és a mégis életben maradt, sokszínű magyarságot idézi. Hozzá hasonlóan a régi korok, különösen a magyar és az erdélyi motívumok hatottak az egyik legismertebb fazekas népi iparművészre, a mezőtúri Gonda Istvánra is, az ő munkásságát egy 1700-as évekből származó szombathelyi kerámiatál zöld makkos, rozmaringos rátétes mintázatának különleges technikával való újragondolása tette egyedivé, ebből a tárlaton is akad néhány példa.

Természetesen nem hiányozhat egy ilyen válogatásból az emberiség legrégebbi kelméje, a nemez sem. Az „összegubancolódott szőr” hazai újrafelfedezése Nagy Marinak és férjének, Vidák Istvánnak köszönhető, akik nemeztakaróikkal most is az otthonosság érzetét varázsolják a hatalmas kiállítóterembe, csakúgy mint az a „Szent sarok”, amelyet Kovács Szabolcs festett bútorai tesznek igazán hangulatossá. Kovács Szabolcs a mezőkövesdi asztalosmesterek egyik legjelentősebb családjának tagjaként fontos feladatának tartja a matyó hagyományok továbbéltetését, így a kék alapszínű asztalt, székeket, tányértartót, falitékát és a feszületet fehér, bordó, sárga és zöld színű virágokkal, levelekkel, csokrokkal, füzérekkel díszítette. Az asztalra a Biblia és egy rózsafüzér mellé a húsvéti feltámadást és az újjászületést hirdető írott tojások kerültek Bércziné Szendrő Csillától, a magyar nyelvterület, elsősorban Bereg, Csík, Gyimes, Moldva és Háromszék hímestojás-mintakincsének egyik legjobb ismerőjétől.

Konthur Mária népviselet-gyűjteményének „templomba menő”, azaz ünnepi darabjait, Berzeviczy-Fehér Jánosné viseletkészítő, népi iparművész a palóc falvak öltözeteinek egyszerű szabásvonalát, díszítését és színvilágát megtartó, ugyanakkor letisztult és egyéni ruháit hozta el a Vigadóba. Különösen érdekesek még Nagyné Kolumbán Zsuzsanna babakészítő népi iparművésznek a Kárpát-medence népviseleteibe öltöztetett, méretarányos babái, ahogy mindenképpen megemlítendők Simon Ilona könyvplasztikái – köztük a zöld borítójú Himnusz könyv –, Szatyor Győző táblaképei, Petrás Mária kerámiái és Erdélyi Tibor fafaragásai is. A közel félszáz kiállító művész közül persze lehetetlen mindenkit felsorolni, de talán nincs is rá szükség. Ez esetben a lényeg nem is az egyedi munkákon van: miként a himnusz is mindig közösségi ének, úgy a tárlat tárgyai is az összetartozást és a közös imádság erejét hirdetik.