Közös nevező

– Az építészet önöknél családi örökség. Édesapja Vadász György, a Nemzet Művésze, a mindig megújulni képes, besorolhatatlan polihisztor, nagyapja, Vadász Mihály pedig a Bauhaus mestere volt. Mennyire volt eleve elrendelt az ön számára is az építészet?

– Tudat alatt nyilván elrendelt volt, de mivel a teher alól ösztönösen próbál kibújni az ember, így először én is a kerülő utakat kerestem. Érdekelt a színészet, aztán végül az Iparművészeti Főiskolára jelentkeztem, mert azt hittem, nagyon jól rajzolok. Persze kiderült, hogy szimplán csak jól, így nem is vettek fel. Ezt követően felvételiztem az építészkarra, és hamar rájöttem, hogy ez az én utam.

– Mennyire befolyásolta építészetét az apai és a nagyapai örökség?

– Nem feltétlenül akartam mást csinálni, de mégis a saját utamat kerestem. Mindig is olyan háromdimenziós, szoborszerű épületek tervezésére törekedtem, amelyekben a saját egyéniségem ha nem is mindenáron, de mégiscsak benne van. Ugyanakkor többször is nagyon tudatosan fordultam apám és nagyapám munkáihoz. Érdekes egyébként, hogy miközben apámért mindenki rajongott, mert fantasztikus ember volt és fantasztikus épületeket csinált, engem soha nem tanítgatott a szó eredeti, akadémikus értelmében. Nem az a fajta volt. Ha kérdeztem, elmondta a véleményét, de tőle sokkal inkább genetikusan szívtam magamba a tudást, úgy, mint a gyermek az anyanyelvét. Az egyetem elvégzése után aztán megjöttek a nagyapai üzenetek is, rögtön az első középületem, a II. kerületi Margit-ház tervezésekor. A környék tele van ugyanis Bauhaus házakkal, és mivel nagyapa a Bauhaus különleges építésze volt, tudtam, hogy hozzá kell forduljak inspirációért. Az ember ilyenkor boldogan kezd el levelezni azzal a másik dimenzióval, téren és időn át, ahol ő van! Ugyanakkor amikor kevésbé vannak korlátok, sokkal szabadabb és dinamikusabb tervezési feladattal kerülök szembe, akkor egyszer csak azt érzem, hogy egy csomó gesztus, sugallat átjön apámtól. Mindketten inspirálnak tehát, de másképpen. Ők ugyanis abban különböztek egymástól, hogy amíg nagyapa a Bauhaus szigorú szellemében tervezett, addig apám mindig valami másban, valami újban, valami különösben gondolkozott. Egyáltalán nem érdekelte, hogy kialakítson egy Vadász György-stílust és annak a keretei között mozogjon, hanem ha kellett, sziklaházat csinált vagy csipkeházat, miközben remekül tudott Bauhaus épületet is tervezni. Miközben minden háza más és különleges volt, mégis mindenki tudta, hogy ő csinálta. Mert sugárzott róluk a korlátokat nem ismerő, mindig újrakezdő és újjászülető főnixmadárlét.

– Az építésznek a megrendelő kívánságai és a különböző építészeti előírások mellett figyelnie kell nemcsak az épített, de a természeti környezetre is. Mennyire köti meg az építész kezét a genius loci, azaz a hely szelleme?

– Muszáj megint visszatérjek nagypapára. Mert bár a Bauhaus stílusában tervezett, ebből a szigorú kottából teljes természetességgel ki is tudott lépni, amikor úgy érezte, hogy a környezet ezt kívánja tőle. Nagyon szerettem benne ezt a nem mindenáront, nem véletlenül neveztem el őt a „szelíd Bauhaus” képviselőjének. A lényeg tehát, hogy a környezetet nem szabad figyelmen kívül hagyni, ám választásunk mindig van: belesimulunk vagy kontrasztot hozunk létre. Az egyik kedvencem, a Miklós Zoltánnal közösen tervezett és a Nagycsarnok mögött néhány évvel ezelőtt megépült Meininger szálló, ahol a tér tele van jobbnál jobb épületekkel. A hotel mögött eklektikus, neoreneszánsz házak sora, közvetlen mellette pedig egy izgalmas trafóépület, lényegében egy ablak nélküli téglahasáb. De ott van Pecz Samu fő műve, a magyar historizmus téglaépítészetének egyik legszebb alkotása, a díszes neogót Nagycsarnok; a Közgáz Ybl tervezte épülete; a Bálna; és ott vannak a Közraktárak is. Vagyis a közvetlen környezete olyan sok elemből állt, hogy egyszerűen nem tudtam, melyikhez lehetne igazodni. Csak ültünk tanácstalanul a kollégáimmal, készítettük a vázlatokat, mígnem rájöttünk, hogy tévúton járunk, egyikhez sem tudunk igazodni. Végül azt találtuk ki, hogy tervezünk ide egy kicsit szoborszerű „nem épület épületet”, ami olyan, mint egy kavics vagy teknősbéka. Mintha ide nőtt volna, egy organikus képződmény, aminek mindig is itt volt a helye. Az épület egymás fölött hullámzó vasbeton szalagjaival, azt hiszem, megtaláltuk azt a formálást, ami a helyet tiszteletben tartja, de mégis önálló hang, ugyanakkor a funkcióhoz is jól illeszkedik. Azóta a ház több építészeti díjat kapott, és szerepelt a 2019-es Nemzeti Építészeti Szalonon is.

– Illetve egy verset is írt róla Magyar táncok (Hotel a Csarnoktéren) címmel: „Lomhán mozdul a ritmus / a beton szomorú köpenyében, / de egy víg táncra kilép / ma a zord, szigorú kalodából…” Ez persze nem meglepetés annak, aki tudja, hogy az építészet mellett versírással is foglalkozik, több kötete jelent már meg „gyermekeknek és gyermeklelkű felnőtteknek”, sőt, a leghíresebb építészelődöket is rímbe szedte. Mióta ír verseket?

– Bármennyire is szeretem a munkámat, olykor örömet okoz kiszállni és valami teljesen mással foglalkozni. Számomra ez lett a versírás. 2010-ben úgy alakult az életem, hogy szükségét éreztem az írásnak… Először csak magamnak, a saját örömömre, de a gyerekeimhez szóló verseket kezdtem írni. Aztán egy ismerősöm, aki történetesen a Corvina Könyvkiadó igazgatója volt, elolvasta ezeket, és javasolta, csináljunk belőle könyvet. Mellém szegődött Miltényi Miklós drága építészbarátom, aki fantasztikus illusztrációkat rajzolt hozzájuk. Így jelent meg az első könyvünk, Jujj, ezt már megmondom! címmel. Ennek a sikere olyan lendületet adott, hogy folytatnom kellett. Miklóssal leültünk, és együtt kezdtünk el gondolkozni. Azóta írtam többek között állatos verseket Nagyon állat címmel, szerelmes verseket (Ilyen kis szerelmeses), illetve megszületett az É1 és az É2 című két építészeti témájú kötetünk is a már elhunyt, de általunk nagyra becsült 16 magyar építészről.

– Azt, hogy az építészet tulajdonképpen kőbe zárt zene, már sokszor hallattuk. De ezen analógia alapján benne van ritmusos rímjeivel a költészet is. A képzőművészetről pedig már nem is beszélve…

– Valamikor az építészetet a művészetek esszenciájának tartották, ahol és amiben minden műfaj és művészeti ág megjelenik. És ez tényleg így is van, csak mára egy kicsit elfelejtkeztünk róla, a művészeti alkotófolyamatok egymástól teljesen különváltak. Holott ha van egy a teljes kompozícióra rálátó karmester, sokkal nagyobb eséllyel lesz jó és harmonikus a végeredmény! Mert egy épületben rejtve vagy direkt, de a zene és az irodalom mellett valóban ott a képzőművészet is, mint ahogyan ott vannak a magyar hagyományaink is. Ezeket a művészeti, történelmi, építészettörténeti utalásokat nem feltétlenül kell direktben látnunk, elég, ha egyszerűen csak érezzük. És hát mitől magyar egy épület? Mitől hagyományőrző? Sokféle válasz lehet erre a kérdésre. Mi ugyan inkább – a szó stílusirányzatot jelölő értelmében – modern házakat tervezünk, de az a mániám, hogy igenis van átjárás, baráti építészkézfogás a modernista és a Makovecz Imre fémjelezte organikus vonal között. Csak ők másként élik és formálják meg a magyarságot épületeiken, mint mi, de ugyanolyan átélt hazaszeretettel. Bízom benne, hogy a már emlegetett Meininger szállónk akár egy híd is lehet a két irányzat között.

– A közelmúltban fejezték be annak a kápolnának a tervezését, amelyet a mohácsi csata közelgő 500. évfordulójára fognak felépíteni a Mohácsi Nemzeti Emlékhelyen. Ez az azért is különleges, hiszen maga az emlékpark édesapja, Vadász György tervei alapján jött létre 1976-ban. Milyen kápolnát képzeltek el ide?

– Ez valóban nagyon különleges munkánk, hiszen több generáció dolgozott rajta. Apám egy fantasztikus emlékparkot hozott létre 50 éve, nagyon sok szobrásszal, köztük Kő Pállal, Kiss Sándorral, Bencsik Istvánnal, Pölöskei Józseffel, Király Jóskával kötött itt barátságot, akik mindannyian szívvel-lélekkel dolgoztak az ügyön. Az emlékpark megvalósult ugyan, de máig hiányoznak belőle elemek. Ilyen például a katolikus kápolna is, amelyet most unokaöcsémmel, Balázzsal együtt terveztünk. Ez egy egészen kicsi, hatszor hat méteres alapterületű épület lesz, 25 méteres, színes Zsolnay cseréppel borított süveggel, annak a tetejéből nő majd ki a kereszt. Az ajtaja, amit Kő Pál felesége és tanítványa készít, három faragott részből áll, így becsukva hármas oltárt idéz, kinyitva pedig a belső oltárhoz vezeti a tekintetet. De a kápolnaépítés mellett a tervek szerint megújul az egész park is, terveztünk a föld alá egy 1500 négyzetméteres múzeumot is, mintegy Hádész birodalmaként bemutatva mi van itt 500 éve eltemetve! Az egész összművészeti alkotófolyamatban talán az a legfantasztikusabb számomra, hogy 2026-ban nemcsak a mohácsi csata 500 éves évfordulóját ünnepeljük, de befejeződik egy ötvenéves nagyszerű apa-fia-unokája családi építészettörténet is.