– A jórészt a múlt század első felében játszódó Gordon Zsigmond-sztorik lezárása után előbb megírta az olvasót a XIX. század végére, illetve a XX. század első harmadába visszarepítő Szent Korona-trilógiát, A bűntől keletre című regényében viszont már 2015-ben, az Örvényben esetében pedig 1989-ben, illetve 2019-ben járunk. Miért érezte szükségét, hogy megannyi történelmi krimi után ekkorát ugorjon az időben?

– Nem tudatos döntés volt ez, inkább a helyzet hozta így. A Szent Korona sztorija rettentően érdekelt, és minél mélyebbre ástam magam, annál érdekesebb lett. Aztán a kiadómmal beszélgettünk a kortárs krimiről, és elmeséltem, hogy van egy nyomozóm, aki egyszerre piál és zabál gyógyszereket, ráadásul annyira utálja a mobiltelefonokat, hogy állandóan a falhoz vagdalja őket. Innét már nagyjából egyenes út vezetett A bűntől keletre sztorijához és persze magához Ferenczy Tiborhoz, aki aztán az Örvényben főszereplője is lett. Úgy van ez, hogy akarhatok én akármennyire megírni valamit, ha az a történet éppen nem akarja.

Hirdetés

– Ha a korszak más is, de Gordon Zsigmond és Ferenczy Tibor mintha ugyanaz a férfi lenne apró módosításokkal: klasszikus magányos akcióhős, aki repedt szíve ellenére keményen állja az ökölcsapásokat, miközben a szája sarkában állandóan ott lóg a cigaretta. Az ilyen alakok illenek leginkább a krimi „szabályaihoz”?

– A kriminek vannak szabályai, de azt nem fedik le, hogy milyen legyen a nyomozó. A válaszom nagyon egyszerű: én egy ilyen nyomozót képzelek el hitelesnek és hatékonynak. Egy ilyen nyomozóban bíznék. Aki egyszerre esendő és egy kicsit nagyobb az életnél. Azt közben persze kár lenne tagadnom, hogy a klasszikus magányos akcióhős ennek a műfajnak archetípusa. Bizonyos értelemben Miss Marple is az, csak ő a kötőtűjére van rácsavarodva, míg Ferenczy a piára, Gordon meg… Nem is tudom, mire, de valamire biztosan.

Korábban írtuk

– A Szent Korona-trilógiában a Balaton-felvidék az egyik fő helyszín, ahogyan az új regényben is nagy szerepet kap a Balaton környéke. Ez egyfajta szándékos kilépés a Magyarországra olyannyira jellemző Budapest-központúságból: jelezni, hogy máshol is van élet?

– A Balaton-felvidéket személyes okok miatt is szeretem az otthonomnak hívni egy kicsit. Azt pedig nem kell nekem jelezni, hogy máshol is van élet; az olvasóim pontosan tudják, hiszen rengetegen írnak az ország minden tájáról. Sokkal inkább arról van szó, hogy nekem ez Pannónia. A Balaton-felvidék. Az a Pannónia, amit Mészöly Miklós oly gyönyörűen írt meg a Sutting ezredes tündöklésében. És mivel ilyen közel áll hozzám, akartam írni róla. És még fogok is.

– Az Örvényben legerősebb részei a rendszerváltás kori jelenetek, amikor a még ifjú Ferenczy Tibor és az ország is a reménykedés fázisában van, bár itt-ott már érezni a baljós előjeleket. A magyar történelemmel sokat foglalkozó, egyes időszakait rengeteget kutató íróként mit gondol, csinálhattuk volna jobban is ezt az egészet?

– Igen, lehetett és kellett volna jobban csinálni, csak éppen nem tudtuk, hogyan. Nem volt tapasztalatunk, nem voltak ismereteink, ez az egész szabadság-demokrácia játék új volt, és kaptunk ugyan szabálykönyvet meg bábukat is, de a szabályokat először adaptálni kellett, és itt rögtön az elején félrementek dolgok. Nem leszek a múltnak vátesze, randa egy szerep, de ha szeretnék is lenni, csak annyit mondhatok: most már tudjuk, hogyan kellett volna, de abba a korba nem mehetünk vissza.

Kegyelmi állapot csak egyszer van. Hobo énekelte: „Itt járt egy angyal, és elszállt haraggal.” Az elszalasztott lehetőség következményeibe pedig bele sem merek gondolni.

– Ön személyesen hogyan élte meg például az 1989-es esztendőt?

– Ahogy megírtam. Nem szégyellem én ezt. Apámmal álltunk a nappaliban a tévé előtt, akkor még élt, és könnyes szemmel énekeltük a himnuszt, ahogy kikiáltják a köztársaságot. Először és utoljára.

– Talán e miatt a személyes érintettség miatt is lehet, hogy bár ez a tizennegyedik krimije, ám mind közül a leginkább a lélek mélyére ásó, amiben szinte fontosabb szerepe van a belső történéseknek, mint a külső eseményeknek, azaz egy, a múltbéli sebeket is feltépő gyilkosság utáni nyomozásnak. Mi indokolta még ezt a változást?

– Ezt a történetet csak így lehetett elmondani. Nem akartam én ezt ilyenre. Nem ültem a gép előtt, hogy most akkor ez mély lesz, múltba nyúló, sebeket tépő. Ez egy személyes történet. Mindenkit ismertem: gyilkost, áldozatot, a harmadikat. És ez egy olyan vágányra rakja az ember Kész Regény nevű végállomásra tartó vonatát, amiről nem nagyon lehet letérni. Ráadásul ezzel a könyvvel szenvedtem meg a legtöbbet, vagy inkább szenvedtem miatta, mert nem volt könnyű megírni. Sok személyes kapocs van benne, ezeket át kellett gondolnom, újra megnéznem. Ha a múltammal foglalkozom, mindig pokoli fejfájás kínoz. Nos, maradjunk annyiban, hogy a feleségem a szokottnál többet járt a gyógyszertárba fájdalomcsillapítóért.

– Miközben ahogyan egy interjúban mondta, „a legtöbb gyilkosság der­mesztően unalmas”, és a „motivációi is mindig homályosak”. Itt viszont pontosan érthető, hogy fordul a szerelem ölésbe. Vagy ennél bonyolultabb a képlet?

– Az én értelmezésemben egyszerű a vonal, az ok és az okozat. Igen, én ilyennek látom, gondolom és tapasztalom a bántás és a pusztítás gyökeret eresztését. Tamás másnak látta egy héttel azután, hogy megölte Juditot, és másnak látja harminc év elteltével. Ugyanakkor meg hülyeség az egész, hogy megpróbálok lineáris és racionális választ adni arra, hogy mi vihet rá valakit, hogy azt pusztítsa el, akit a legjobban szeret a világon. Soha, úgy értem, SOHA nem ismerhetjük a másik mozgatórugóit. Még a hozzánk legközelebb állókéit sem. A feleségem szerint ez mélyen pesszimista álláspont. Szerintem meg mélyen reális.

– Akárhogy is, de ez a fajta reális megközelítése a dolgoknak, ami a szereplőire is jellemző, úgy tűnik, nagyon eltalálta a közönségízlést. És nem csak itthon: a nemrégiben magyarul újra kiadott Bűnös Budapest-sorozat vagy teljes egészében, vagy egy-egy részével mások mellett Finn- és Észtországban is megjelent. Milyenek a visszajelzések, ott is értik ezeket az esetenként a magyar történelem legalább felületes ismeretét feltételező írásokat?

– A nemrég Észtországben kijött A budapesti kém olyan kritikát kapott, hogy pironkodva olvastam; valamiért a finnek meg az észtek nagyon értik és érzik ezeket a regényeket. Nem zárójeles köszönet ezért Päivi Koivisto-Alankónak, Lengyel-Tóth Krisztának és Tähti Schmidtnek, akik nélkül nem lennék olvasható ezeken a nyelveken. Az észt kiadó ráadásul minimálisan, de lábjegyzetelte a könyvet, a finn viszont nem – a kritikai és olvasói siker viszont mindkét helyen egyértelmű. Az ausztráloknak szintén átment a dolog, a németeknek érdekes módon nem; kevés kivétellel alig értettek meg valamit belőle.

– És itthon akadnak követői? Vagy máshogy megfogalmazva, lehet-e egyszer az íróink körében is divatja az igényes zsánerműfajoknak a csak kevesek számára befogadható magas irodalom mindenáron való művelése helyett? Már ha egyáltalán van értelme az efféle kérdéseknek annak fényében, hogy néhány évtized múlva talán már egy százoldalas könyvet sem vesz senki a kezébe.

– Lassan tényleg ott tartunk, hogy már a barátaim sem olvasnak el három sornál hosszabb e-maileket, szóval akár mondhatnánk is, hogy jó úton haladunk a szcenárió felé, amit felvázolt. De én úgy döntök, hogy ebben nem hiszek. Nem rövid könyvet írtam, amit megjelenése után nem egészen két hónappal után kellett nyomni. Vannak érdekes fejlemények a magyar krimiben, de nehéz és rögös út áll a szerzők, a kiadók, a kritikusok – és az olvasók – előtt. Legelőször is a szemétbe kellene vágni a magas meg alacsony irodalom bélyegzőit, a klasszikus meg a könnyűzene mintájára. Minél több cédulát ragasztunk, annál jobban fosztjuk meg magunkat a gondolat szabadságától.

– Ha már cédulák, lassan nem próbálna ki ön is egy újat a krimiíróén kívül? Ahogyan például a skandinávkrimi-király Jo Nesbø is tette azt A birodalom című, magyarul tavaly megjelent könyvében, amelyben bár akad néhány gyilkosság, valójában egy sötét családregény a javából, a görög sorstragédiákat idézve.

– Na, erre a kérdésre nem számítottam. Sokféle tervem van. A polcomon ott díszeleg Lawrence Block legkomorabb és legkomolyabb regénye, a Small Town, ami minden, csak nem krimi. Scott Turow-tól az Identical szintén nem az, hanem egy görög monda feldolgozása, és Joseph Kanon Stardustja is csak a felszínen krimi. A kapu nyitva áll, csak be kell mennem rajta. Lehet, hogy egyszer be fogok, ám egyelőre nem érzem magamban azt, hogy képes lennék olyan mélyre nyúlni magamban, ami mondjuk egy „sötét családregény”-hez kellene. Itt már tényleg sok személyes élményből merítenék, és állandó fejfájással nem nagyon lehet regényt írni.