Krasznahorkai és Szőcs Géza Kínában

– Felnőtt fejjel, magyar nyelvtudás nélkül érkezett Magyarországra. Hogyan került kapcsolatba a magyar irodalommal?

– 1989-ben végeztem a Pekingi Orvostudományi Egyetemen, majd a Kínai Zeneakadémián művészetpszichológiai tanulmányokat folytattam. Ekkor már szenvedélyes olvasó voltam és mélyen érdeklődtem az irodalom iránt. Végül 1991-ben jöttem Magyarországra, pontosabban Szegedre. Ez a költözés számomra azt jelentette, hogy felvételt nyertem az Élet egyetemére. Sok mindenen átmentem, azt is mondhatnám, hogy életem legnehezebb időszakát éltem, közben az irodalom – az olvasás és az írás – volt a lelki támaszom. Hamarosan azonban kedvező fordulat állt be a sorsomban, 1993-tól Herner János barátom, a szegedi egyetem professzora, irodalmár vett a szárnyai alá. Rajta keresztül ismertem meg a magyar irodalmi élet jeles alakjait, többek között Krasznahorkai Lászlót is, akivel azóta is barátok vagyunk. 1998-ban elkísértem Lacit egy hosszabb kínai utazásra, ez az élmény és az együtt töltött idő ébresztette fel bennem igazán az „irodalmi vágyat”. Budapestre visszatérve elkezdtem magyar novellákat olvasni és fordítani. Az első fordításom a Csapdás Rozi című elbeszélés volt, a Kegyelmi viszonyok kötetből. Nagyon megdöbbentett, egészen más volt, mint bármi, amit addig olvastam. Mondhatni függő lettem, rákaptam a fordításra, három év alatt több mint harminc novellát fordítottam, egészen addig, amíg Kertész Imre meg nem kapta a Nobel-díjat. Ekkor – szinte sorsszerű véletlenek után – én kaptam meg négy könyvének fordítási megbízását: Sorstalanság, Angol lobogó, Valaki más, Gályanapló. A kínai olvasók nagyon jól fogadták ezeket a műveket. Innen indult igazán a műfordítói pályám. Herner, Krasznahorkai és Kertész: a három legfontosabb személy az életemben.

– Milyen kapcsolat fűzte a díj névadójához, Szőcs Gézához?

– Szintén a ’90-es években, Szegeden ismerkedtem meg Gézával, ugyancsak Herner János révén. Később, amikor már műfordítóként dolgoztam, kezdtem el figyelmesebben olvasni a verseit. Akkor döbbentem rá, milyen nagy költő: érzelmeit, az erdélyi misztikumot és politikai nézeteit is beleszőtte a költészetébe. Két kötetét fordítottam le: A Napon és Szomorúság a csutakon-t. Miután politikai szerepet vállalt, azután is több alkalommal dolgozott együtt velem és Herner Jánossal. Két díszkiadású kötetet adtunk ki közösen: a kétnyelvű Nyugati utazás, avagy a Majomkirály története Csongor Barnabás fordításával és Kovács Tamás illusztrációival, valamint Weöres Sándor Én, a határtalan szellem és A tökéletesség felé című műveinek fordítását. Ezeket kifejezetten kínai állami vezetőknek ajándékozták. Géza rajtam keresztül ismerkedett meg Zhang Yimou világhírű filmrendezővel és Jidi Majia költővel is. Sokszor kísértem őt magyarországi és kínai kulturális eseményeken. Közelről láttam, mennyit tett a kínai–magyar barátságért. Ezért is különösen megható számomra, hogy a róla elnevezett díjat kaphattam meg, ráadásul az özvegye, Gergely Zsuzsa adta át az emlékplakettet. A kitüntetés számomra nem csak a közel harmincéves műfordítói pályám elismerése, hanem azt is jelenti, hogy általa mindig emlékezhetünk Szőcs Gézára, jó barátomra. Ő nemcsak nemzetközileg elismert nagy költő volt, hanem a kulturális konnektivitásért is nagyon sokat tett. Most ezúton is őszintén köszönöm a Konnektivitás Barátai Alapítványnak a díjat.

– A magyar és a mandarin nyelv logikája meglehetősen eltérő. Érthetőek a magyar történetek a kínai olvasók számára, megmarad az eredeti művek „íze” fordítás után?

– Ezen dolgozom nap mint nap, hogy minél közelebb kerüljek a fordítással az eredetihez. A fordításhoz ugyanis nem elég jól érteni a magyar műveket, a kínai nyelvtudást is olyan szintre kell fejlesztenem, hogy át tudjam hidalni a két nyelv közötti különbségeket. Ezért nemcsak műfordítással foglalkozom, hanem saját műveket is írok, így mindkét nyelvismeretem csiszolom. Ami a művek érthetőségét illeti, az elmúlt évszázadban a két ország történelme sokszor párhuzamosan pályán haladt, ebből kifolyólag a kínai olvasók számára is sok úgynevezett magyar téma vagy történet könnyen érthető. A versfordítás azonban mindig nehezebb, ezért csak olyan verseket választok, amelyekről úgy érzem, hitelesen át tudom ültetni őket. Géza bizalma nagyon sokat jelentett számomra: teljesen rám bízta, mely verseit fordítom.

– Említette, hogy a fordítás mellett saját műveket is ír. Két könyve jelent meg Magyarországon. Miről szólnak a saját művei?

– A Papírakvárium című regényem és a Mennyei ketrec című elbeszélés Mohr Richárd sinológus fordításában jelent meg, Kalmár Éva közreműködésével. A Papírakvárium egy magyar és egy kínai fiatal sorsának véletlen összefonódásán keresztül meséli el a két nemzet 20. századi történelmének súlyos örökségét. A sűrű szövésű cselekmény több család múltját, az otthontalanság, a szenvedélyek és az etnikai identitás problémáit járja körül. Több mint harminc éve élek Magyarországon, ezért ezeket a témákat belülről ismerem, így olyan nézőpontot tudok adni, amit más kínai író nem. A regény kiadásának Kínában nagyon jó visszhangja volt, egy rangos irodalmi díjat is kaptam érte. A Mennyei ketrecet a járvány idején írtam. Akkor én is életveszélybe kerültem, mentővel vittek a Péterfy Sándor utcai kórházba. A magyar orvosoknak és ápolóknak köszönhetően túljutottam ezen a nehézségen is. A történet ennek az élménynek az emléke: arról szól, hogy nem a halál utáni élettel kell foglalkoznunk, hanem a mindennapok értékével.

– Miközben halhatatlan magyar szerzők műveit fordítja, eszébe jut néha, hogy ön is a kortárs magyar irodalom részévé vált? Hatással van ez az identitására?

– Köszönöm, nagyon jól esik ezt a megfogalmazás. Ha valóban betölthetem ezt a szerepet, akkor büszke vagyok és hálás a magyar irodalomnak. A műfordítás ma már életmódom része, szinte minden nap magyar írókkal és műveikkel foglalkozom. Eddig harminc könyvet fordítottam, és ezután is folytatni szeretném a munkát. Egyetemi tanárként tanítom a kortárs magyar irodalmat Kínában. Ez a magyar irodalmi világ az életem egyik fontos része lett, nélküle már nem lennék teljesen önmagam.

– Kínában még ma is hatalmas kultusza van az irodalomnak, a költőknek és az íróknak. Krasznahorkai László irodalmi Nobel-díja felkeltheti az érdeklődést a magyar irodalom iránt Kínában?

– Kétségtelen, hogy Kína ma már teljes egészében a modern médiakorszakban él, de a hagyományos irodalom továbbra is fontos, és valóban erős rajongótáborral rendelkezik. Kertész Nobel-díja előtt Kínában lényegében csak Petőfit, Jókait és Örkényt ismerték. Ma már a kortárs magyar irodalom szinte teljes egészében elérhető. Az elmúlt tíz évben négy Krasznahorkai-könyvet fordítottam, a kínai olvasók nem a Nobel-díj miatt ismerik őt, de biztos vagyok benne, hogy az idei díj új lendületet ad a magyar irodalom terjedésének. Természetesen további műveit is fordítani fogom.

– Ez azt jelenti, hogy Petőfi Szabadság, szerelem című mottóversén túl is van érdeklődés a magyar szerzők iránt?

– Gyerekkoromban én is bemagoltam a Szabadság, szerelem című verset. De ma már sokan ismerik Márai, Kertész, Esterházy, Nádas, Szabó Magda, Krasznahorkai, Bartis Attila, valamint Szőcs Géza és Turczi István nevét is. A fordításaimért több kínai irodalmi díjat is kaptam, ez jól mutatja, mennyire nyitott a kínai közönség a magyar irodalom felé. Krasznahorkai köteteit százezres példányszámban nyomtatják. Tehát nem arról van szó, hogy „van-e esélyük” a magyar szerzőknek, hanem arról, hogy hogyan lehet bővíteni a már ismert írók névsorát.