Hirdetés

Bár épp most fog változni a törvény, Japánban jelenleg nem létezik a megosztott láthatási jog, így a történetben szereplő francia férfi miután elválik a feleségétől, csaknem egy évtizedig nem is hall a lányáról. Hogy fellelje, nap mint nap sofőrként járja Tokiót, amikor pedig végre rábukkan, hatalmas lavinát indít el. A hiányzó részem az egyik utolsó film, amit befolyásolt a koronavírus-járvány, de előnyére szolgált: ilyen üresnek talán még sosem láttuk a szigetország fővárosát, a kihalt utcák atmoszférája pedig tökéletesen összhangban van a magányos, hazájától messzire vetődött férfi fizikai és lélektani utazásával. Tipikusan olyan alkotásról van szó, amelyet jobb híján a művészfilm kategóriájába szoktak sorolni: lassú, már-már meditatív tempó, a szavaknál is többet mondó csend, szép felvételek, kitűnő színészek és nyitva hagyott kérdések. És bár a katarzis és a mély drámaiság hiányzik belőle, valószínűleg mégsem fogja senki megbánni, ha jegyet vált rá. Üdítő ez az emberi hangvétel a nyári blockbusterek rengetegében, a japán kultúra iránt érdeklődőknek pedig akár kifejezetten izgalmas is lehet.

Kapcsolódó cikkünk