– Hová valósiak?

– Csongrád megyébe valók vagyunk, az ottani pusztákon voltak a Kunszabók csikósok, a Fülöpök pedig gulyások. A dédapát számon tartja ma is a család, sőt Csongrád megyében is még néhány évtizeddel ezelőtt, amíg ki nem haltak az öregek, mindenki tudta, hogy ő a Fülöp Julis bácsi. Azért Julis, mert az 1848-as szabadságharc bukása utáni rendszerben a pusztai családok nagyon sok fiúgyereket lány névvel diktáltak be az anyakönyvbe.

– Nehogy elvigyék katonának?

– Így van. A Bach-rendszerben kényszerítették a legényeket. Dédapó szenteste született. Híres állat- és embergyógyító volt. Egyszer nagyanyám egy késő tavaszon halálos betegen feküdt, a mindszenti hivatásos orvos már lemondott róla. Amikor az édesapja megjelent, azt mondta neki, jaj, Julis apó, de jó, hogy jön, egy szempillantás és meghalok. De ő csak annyit mondott, hogy nem olyan könnyű meghalni ám, lányom. Éppen nyíltak a barkák a Tisza-parton, onnan hozatott a családbeli legényekkel egy fél zsákra valót, meg mindenféle dolgokat előszedett a tarisznyájából és három napig, reggeltől estig barkafürdőben tartotta a nagyanyámat. Nagy firidőkádak voltak akkoriban, még én is azokban fürödtem. Minden hó első szombatján fürödtünk, hogy egyik szavamat a másikba öltsem. Tehát három napig fürdette nagyanyámat, akkor azt mondta neki, jól van, meggyógyultál, reggel már ki tudsz menni a klozetra. Ezzel elment. Nagyanyámat akkor már hetek óta lepedőben forgatták, de reggel eszébe jutott, mit mondott Julis apó, fohászkodott egyet a Jóistenhez, fölállt és kiment. Ezután született anyám. Tehát ha Julis apó késik egy kicsit, akkor most nem venném el a drága időtöket.

– Meséljen az édesapjáról!

– Édesapám vincellér lett, mert a fronton elvesztette bal kézfejének felét, csak két ujja maradt meg. Mint csikós, természetesen huszár volt, éppen Bukarestet foglalták el, amikor valami oláh dum-dum golyóval ellőtte a kezét. Csikós azért nem lehetett többé, mert a rossz kezével nem tudta annyiszor felhúzni a vödröt itatáskor, hogy a ménesnek elég legyen a víz. A hadirokkantakról akkoriban úgy gondoskodtak, hogy megkapta annak a pénznek a felét, amit keresett volna, ha egészséges, kiképezték ingyen valami mesterségre – ő szőlész-gyümölcskertész akart lenni – és az első állást az állam adta úgy, hogy felhívást tett közzé, hogy aki hadirokkantnak méltányosságból munkát tud adni, az jelentkezzen. Így kerültünk el Nyíregyháza környékére, a tirpák vidékre a húszas évek elején. Én még nem éltem, csak 1932-ben jöttem meg, utoljára, nyolcadik fiúgyermekként a családba. A legrosszabbkor, mert ide, Magyarországra éppen akkor gyűrűzött be a világgazdasági válság vastaga, Amerikában már nem volt olyan erős. Olyan idők voltak, hogy megjelent az állami ember, és azt mondta apámnak, hat fillért ad a bor literéért – a valóságos nagybani ára 20 fillér lett volna – akkor, ha kigurítja a hordót az árok szélére, kiüti belőle a dugót és kicsorgatja az egészet az árokba. Akkor már – bátyáimmal együtt – felesben művelt 13 hold szőlőt. Aki fogadta őt, mint hadirokkantat, egy nagyon rendes zsidó ember volt, orvos, Hoffmann nevezetű. Apám adta a munkaerőt és a szerszámot, az orvos a vegyszereket és a földet, és felezték a termést. Ahogy hadirokkant lett, attól kezdve haláláig elégedetlen volt az életével, mert nem lehetett csikós tovább. Talán ennek a nyugtalanságnak, talán kun őseink vándorló szokásának a hatására olyan négy-öt évenként végképp összeveszett a főnökeivel és arrébb állt. Kivéve ezt az elsőt, ez meghalt, meg a felesége is, akkor egy lehetetlen zsidó ember vette át a szőlőt, azért jött el. Uradalmakban dolgozott, és ott az ispánnal, az intézővel sikerült úgy összeveszni, hogy mindig továbbállt. Baloldali ember volt, nagy nemzeti érzelmű, mondta is néha, hogy ki, ha mi, magyarok nem, de munkásember volt, a munkások pártján állt. Kommunista soha nem volt. Soha nem is lépett be semmilyen pártba. A második világháború alatt már Nyírbátorban laktunk, a Mándi uraságnál, de neki már nem 13 holdja volt, hanem ezer.

– Akkor egy vincellér milyen társadalmi állásúnak számított?

– Uradalmi cselédek voltunk. Ez annyira alacsony rangnak számított, hogy mialattunk már csak a cigányok voltak. Ebben a mezőgazdasági munkás körben, ahová mi tartoztunk, nem volt antiszemitizmus. Amikor 1944 május-júniusában vitték el Nyírbátorból a nyíregyházi gettóba a zsidókat; akkor, ahol Nyíregyháza felé elkanyarodott az út, ott állt száz meg száz ember, főleg asszonyok és gyerekek, és emlékszem, édesanyám is sírt, és mutatta, hogy ott van a nem tudom, milyen néni, nézd, őket is viszik. Ezt azért mondtam el, mert fontos a későbbiekhez. Amikor bejöttek az oroszok, elkezdődött a földosztás. Az ideiglenes kormány csak márciusban adta ki a rendeletet, de nálunk már januárban elkezdték osztani a földet a szegényemberek. Nem maguktól persze, jöttek az agitátorok, azoknak a szavára mozdultak meg. Apám az egyik földosztó bizottságnak a szakértője volt. Ô tudta kezelni a mérőeszközt, meg ki tudta számolni a területet. De nem volt hajlandó protekciót adni senkinek, bár akkoriban az uradalmi cselédlakásunkban olyanok fordultak meg, akit azelőtt nem gondoltunk volna. Például jött a későbbi kommunista párttitkár és azt mondta, Gergő, nekem erről meg erről a területről mérjél majd. Édesapám meg azt válaszolta, hogy majd ahogy a nyíl esik – ez egy ősi osztási elv volt. Emiatt aztán egyik pártnak se tetszett. Ellenben a kommunisták által demokratikusnak nevezett rendőrség már 1944 végén felállt minálunk, méghozzá a csendőrlaktanyában rendezkedett be. Ezt a rendőrséget azok a zsidó fiúk csinálták, akik nem voltak Auschwitzban, többet közülük bújtatott az apám, és a környékbeli asszonyok adtak nekik enni. Ezek a rézműves fiúk – mert az apjuk rézműves volt – az apám felügyelete alá tartozó egyik pincében bújtak. 1945 elején még csak botokkal voltak felfegyverezve, mert fegyvert nem adtak a kezükbe az oroszok. A húsvétot apám már ezen a rendőrségen töltötte. Néhány nappal előtte vitték el azzal, hogy munkásnyúzó volt. Úgy megverték, hogy amikor kiszabadult, nem ismertünk rá, ahogy jött be a kiskapun. Hat hét után engedték ki úgy, hogy ez a Mándi uraság, aki kikeresztelkedett zsidó volt, kért a szovjet parancsnokságtól egy kétnyelvű igazolást apám nevére. De akkor már olyan öreg volt, hogy nem vállalkozott az utazásra, ezért a felesége hozta le Pestről a papírt, aki egy eredeti keresztény bárónő volt. Fölment az orosz őrnagyhoz a községházára, így engedték ki apámat – te jó ég, hogy mik előjönnek ilyenkor az emberből!

– Mire szánták a szülei?

– Polgári iskolába jártam. Mindig jó tanuló voltam, s a Jóisten megáldott azzal a képességgel, hogy ha elolvastam egy szöveget, azt másnap vagy harmadnap szinte szó szerint vissza tudtam mondani. Gondolták a szüleim, ezt a gyereket ki kéne taníttatni. Na, de mivé? Hát bótossegéddé. Mer’ anná’ jobb nincsen. Télen fedél van a feje fölött, nyáron ott van a jó hűvös bótba’, eső nem esik rá. Be is írattak kereskedelmi iskolába, de nem sok kedvem volt hozzá, ezért a szüleim akarata ellenére egy év után otthagytam.

– Hogyan kezdett politizálni?

– Járattam a Szabad Ifjúságot, ez a kommunista párt ifjúsági szervezetének, a Madisznak a lapja volt, 1957 után Magyar Ifjúságnak hívták. Először a községi párttitkár adogatta a kezembe, aki bandagazda volt abban a szőlőben, ahol apám vincellér. Nagyon rendes volt hozzám. Ezt azért mondom, mert így érthető, hogyan volt vezetékem arra, hogy 1946 tavaszán megalakítottam Domoszlón, ahol akkor már laktunk, a helyi Madisz-szervezetet. Én lettem a titkára. 1947-ben 15 éves voltam, amikor az egri járásba kineveztek Madisz-titkárnak. Függetlenített voltam, többet kerestem, mint édesapám. Olyan 600 forintot kaptam, ez akkor nagy pénz volt, ő 4-500-at. Egy évre rá váratlanul meghalt – 59 éves volt akkor. Tulajdonképpen soha nem gyógyult ki sem lelkileg, sem fizikailag abból, hogy elvitték. Akkor átkértem magam a sziráki járásba, mert az közelebb volt megözvegyült anyámhoz és beteg bátyámhoz, de már azon járt az eszem, hogyan lehetne innen megszabadulni. Mert akkor már sok mindent láttam, ami nem jött össze az én neveltetésemmel. Még az istenhittel csak tudtam volna végezni, mert az sok jót nem adott nekünk az életben. De tűntek el emberek, egy jó barátom is, ahogy a Rákosi-rendszer 1947-48-ban elkezdett teljesen kifejlődni…, meg amiket mondtak a rokonok, testvérek – akkor én már szabadulni akartam ettől. Természetesen addigra párttag is voltam, és jelezték, hogy föl akarnak vinni a pártközpontba. A káderező bizottság elnöke megkérdezte, miért akarok én járási titkár maradni. Azt mondtam, azért, mert nem szeretek inni. Erre aztán jót röhögött a bizottság, és nem sokkal később kineveztek a salgótarjáni városi bizottság élére. Ezt azért vállaltam el, mert a sziráki is, az egri is parasztjárás, és mindig azt hallottuk, hogy bezzeg a tarjáni munkásság! Kíváncsi voltam az öntudatos munkásságra, de tényleg. Hát röviden szólva azt láttam, hogy ezek a munkások még kevésbé kommunisták. Pontosabban az a demokráciapártiság, amit a kommunisták annak hívtak, még kevésbé jellemző rájuk.

– Pedig Salgótarjánt akkor kis-Moszkvának hívták.

– Az államosítást is ott próbálták ki 1949. november elején. A törvényerejű rendelet csak december végén jelent meg arról, hogy a tíz főnél többet foglalkoztató cégeket állami tulajdonba kell venni. Mi egy nap alatt egész Salgótarjánt államosítottuk. Este Gerő elvtárs személyesen jött le megszemlélni a munkánkat, megdicsért bennünket, ittunk, svédasztal volt. A fogadáson odamentem a megyei párttitkárhoz és megkérdeztem, mikor fogjuk államosítani azt a nagykereskedelmi céget, ahol legalább húsz ember dolgozik, de pont ezen a napon nem volt ott senki és a cégtáblát is levették az épületről. Megjegyzem, egy zsidó ember volt a tulajdonos. Azt mondta a titkár nekem: ide figyelj, Kunszabó elvtárs! Honnan is jöttél te? Mondom, Nagygombosról. Azt mondja, remek. Akkor gombold már be a pofádat, mielőtt Péter Gábor elvtárs begombolja. Az az ember Rákosi elvtárs rokona. Ez az eset szabadított meg a mozgalomtól. Decemberben már behívtak a párt megyei bizottságára, és fegyelmit adtak azzal az ürüggyel, hogy hírt juttattam ki Nyugatra a salgótarjáni próbaállamosításról. Leváltottak.

– Mihez kezdett?

– Angyalföldre jöttem, és beálltam munkásnak. Hajtott a kíváncsiság, hogy vajon létezik-e az az öntudatos munkásság, amiről mindig hallottunk, akiket mindig példaként emlegettek előttünk, különösen Csepelt és Angyalföldet. Csepelen dolgozott egy ismerősöm és bizony kitapasztaltuk vele, hogy humbug az egész. A pártgyűlésekre eljártam, de aktívan nem vettem részt semmiben. Egyszer csak hívattak és közölték velem, hogy szakérettségire jelöltek. Gondoltam, itt a nagy lehetőség, ha tanár lesz belőlem, már nem leszek rászorulva arra, hogy az apparátusban legyek. Nem leszek végrehajtója egy eszement rendszernek. Aztán kiderült, hogy szovjet ösztöndíjasnak jelöltek ki, tehát az érettségi után ott kellett volna továbbtanulnom. Na, ez már pőtyögősebb lett volna, vissza akartam utasítani azzal, hogy édesanyámnak segíteni kell itthon, nem hagyhatom el, hiszen akkor már 60 év fölött volt. Mikor legközelebb hazamentem, azzal fogadott, hogy itt volt egy asszony az állami gazdaság konyhájáról, fát vágott, kitakarított, mindent megcsinált. Megkérdeztem a gazdasági igazgatót, azt mondta, az elvtársak telefonáltak, hogy Kunszabóék portáján mindent rendbe kell tenni folyamatosan. Nem lehetett több kifogásom a szovjet ösztöndíj ellen, de kíváncsi is voltam, gondoltam, Moszkvában majd rá fogok találni, hogy igenis van öntudatos munkásság. Mégsem vittek el szovjet ösztöndíjra a nagy pofám miatt. Nem voltunk szovjetellenesek, ezt meg kell értenetek. Gyerekek voltunk, amikor jött a front. Olyan volt, mint most a globalizáció. Hát nem ugyanígy egyezkednek ma az emberek a saját lelkükkel, hogy jó, jó, félünk tőle, de azért ilyen meg olyan ráció van benne? Hát így volt akkor is a fiatalokkal meg az öregebbekkel is. Az 500 jelöltből vagy nyolcvanat nem vittek ki, bennünket az ELTE orosz szakára küldtek, amit később Lenin Intézetnek neveztek el.

– Ez az ELTE filozófiai intézetének számított?

– Így van, például Berecz Jancsi is idejárt, egy tankörbe tartoztunk, Pozsgai pedig egy évvel lejjebb. Ebből az intézetből államvizsgák közben zártak ki nacionalizmus miatt. Hogy csak egy példát mondjak erre, felszólaltam egy gyűlésen és elmondtam, hogy a „piszkos Horthy-fasizmus” alatt a legszegényebb embernek is volt kenyere, most meg anyám mondja, hogy a nagygombosi boltban hétszám nem lehet kapni. Hogyan tetszenek ezt gondolni? Tehát nacionalizmus és parasztimádat miatt 1955 júniusában kizártak – két szigorlatom hiányzott a diplomához.

– Mióta ír?

– Tizenegy éves korom óta. Először verseket írtam, de szörnyűek voltak, abba is hagytam, ám nem mondtam le a prózaírásról. Újságíróskodni akartam, hogy tapasztalatot gyűjtsek az íráshoz, mert végül is író szerettem volna lenni. 1956. április 1-jével fölvettek Kaposvárra a Somogy megyei néplaphoz. A forradalom alatt beválasztottak a megyei forradalmi bizottságba, az én feladatom lett volna a rend fenntartása és a védelem felügyelete, a város megvédése. Ott volt Taszáron a magyar légierő fele, 67 lökős gép, azt védeni kellett. De leszerepeltem, nem sikerült megvédeni a várost. November 6-án lementem a Mecsekbe egy fegyveres csoporttal, és csatlakoztunk egy nagyobb, komlói bányászokból álló csapathoz. Gondolták, csak néhány hétig kell kitartani, majd a Nyugat segítségünkre jön. Ezek mind egyszerű emberek voltak, én voltam az egyetlen tanult közöttük, nem akartam őket elkeseríteni és mondani, hogy a Nyugat még soha nem segített rajtunk, mindig csak kihasznált. Egy hónap után szétszéledtünk. Pesten bujkáltam, február 2-án tartóztattak le, tíz évet kaptam és több mint a felét le is ültem. Az ENSZ-ben minden évben azzal kezdték az őszi ülésszakot, hogy száz nevet felolvastak, aki még börtönben van Magyarországon. Én, mivel a forradalom alatt főszerkesztő is voltam, a tizenvalahanyadik voltam ezen a listán. A börtön előtt már megjelent néhány írásom is, ezért szabadulásom után elmentem Illyés Gyulához. Mondtam, hogy két út áll előttem, vagy lefekszem ezeknek, ahogy mások is, vagy kiszököm Nyugatra. Ő azt mondta, megteheted mindkettőt, de hidd el, legtöbbet azzal lehet elérni, amit mi csinálunk: belülről feszegetjük a rendszert. Számon kérjük, hogy tartsák be saját alkotmányuk és törvényeik pontjait. Igazat adtam és csatlakoztam. Életemnek ebben a szakaszában szinte mindenki segített pályámon: szerkesztők, írótársak. Mert börtönviselt voltam. Az utak csak később kezdtek meghasadni, a hetvenes években, mikor a puhuló Kádár-rendszerben fokozatosan könnyebbedett a helyzetünk. Egyébként ekkor már egyre több bírálatot keverhettek bele az írók a működésükbe. Vagyis Gyula bácsinak lett igaza. Aztán jöttek a nyolcvanas évek, mikor – hogy úgy mondjam – már derengett a kijárat az alagút túlsó végén. Akkor szakadtunk csoportokra, a múlt század eleji rossz hagyományok szerint: népi, urbánus, nemzeti, kozmopolita, reformkommunista, liberális meg a többi. E vonalak mentén fordultak egymás ellen az emberek, ez volt a fő oka annak, hogy az irodalom ezúttal nem tudta beteljesíteni a sok évszázados hagyományt. Azt, tudniillik, hogy sorsfordító, nehéz időkben utat mutasson. A magyar irodalom eljelentéktelenedett, s ma már ott tartunk, hogy egy közepes képzettségű tévés kommentátor vagy egy gyenge műsorvezető nagyobb hatással van a közvéleményre, mint a kortárs irodalom összessége. Siralmas állapot – pedig a neheze még hátra van.

– Mostanában nemigen publikál. Nyugalomba vonult?

– Ez csak látszat. Emlékeimet szedegetem össze – mégsem memoár lesz, inkább a XX. század korrajza. Vagy, ha tetszik, kórrajza. Az első kötet mostanában jelent meg, Vándorvasban címmel.