Lassan olvadó, hideg profizmus

Már az első albumukkal, a Hybrid Theory-val akkorát robbantottak, mint azóta senki: egy lemezből sem adtak el az ezredforduló óta több példányt, így nem csoda, hogy utána a csapból is a hasonló nu-metal bandák szóltak. 

Fotó: MTI, Mohai Balázs

A Linkin Park pedig éppen ezért már lényegében azt csinál, amit csak akar: ha jóindulatúak akarunk lenni, mondhatnánk, hogy lemezről lemezre kísérleteznek, ha kevésbé, akkor pedig támadhatnánk őket azzal – ahogyan teszik is sokan -, hogy pop-zenekarrá váltak. 

Mindez azonban nem változtat azon, hogy indulásuk óta állandóan a legnagyobb fesztiválok főfellépői és stadionokat töltenek meg, és valószínűleg övék az egyik legdrágább produkció – éppen ezért a VOLT Fesztivál huszonöt éves jubileuma kellett hozzá, hogy végre hazánkba is eljussanak. 

A szervezők szerettek volna idén valami tényleg nagyot dobni és össze is jött, az együttes a megnövelt terület és a közel húszezres napijegy ellenére is teltházat generált. 

A koncert után némiképp azonban meglepő a szupersztár státuszuk: nem azért, mert rossz lett volna, egy vérpofi bandáról van szó, amely nem tud hibázni, csupán éppen ez a profizmus tette kissé hidegen kimértté a műsor első felét. 

Chester Bennington énekes enerváltan járkált fel-alá a színpadon kapucni és napszemüveg mögé bújva; a múlt héten több mint nyolcvanezer ember előtt játszottak Milánóban, hozzá vannak szokva a hatalmas tömegekhez, így nem hatja meg a formációt egy vidéki magyar fesztivál. Aztán, ahogyan előkerültek a nagyobb slágerek és érzékelték, hogy a francia HellFesthez ellentétben – ahol a keményvonalas metálrajongók megdobálták őket, amikor az enyhén szólva is vegyes megítélésű, szinte gitár nélküli, új vegytiszta pop-albumukról játszottak -, itt a friss szerzeményeket is ugyanolyan lelkesen éneklik velük, hirtelen belelkesültek. 

A koncert második felében már nem érződött az “ez is egy turnéállomás, amit le kell tudni” mentalitás, kommunikáltak a tömeggel és látszólag élvezték a fellépést. 

Ami a legmeglepőbb volt, hogy annak ellenére, milyen drága produkcióról van szó, a színpadkép kifejezetten puritán volt, mindezt pedig se retinakiégető lézerek, se pirotechnikai látvány nem színezte, fekete háttér előtt játszottak, még a turnénak apropót adó új album borítóját sem rakták ki. 

Elérték azt a szintet, hogy ők ezt is megtehetik – nem ragaszkodunk feltétlenül a parasztvakításhoz, de egy kis plusz dobott volna a produkción. 

Viszont annak ellenére, hogy a rajongók hallhatóan még mindig a tizenöt éves slágerekre pörögtek rá a legjobban, mégsem volt hakni íze a koncertnek, de annyira monumentális vagy erőteljes sem volt, ami miatt értenénk, miért számítanak még mindig az egyik legnagyobb húzónévnek. 

Korrekt műsor volt, ami elsősorban azért ütött hatalmasat, mert tizenhét évet kellett rá várni – a siker láttán a visszatérésükre azonban valószínűleg kevesebbet, akkor pedig már jobban oda kell tenniük magukat, másodszorra ez sovány lenne.  

N.D.