Láthatatlan kincsek

– 2007 óta áll a szolnoki Szigligeti Színház élén, tavaly a szakmai grémium tagjainak és az önkormányzat kulturális bizottságának egyhangú támogatásával újra megválasztották, ám saját kérésére a megbízatása ezúttal csak két évre szól. Elfáradt?

– Energiám és tettvágyam még bőven van, de hetvenhét éves vagyok, úgy érzem, itt az ideje átadnom a terepet a fiataloknak. Nyugodt szívvel teszem, mert az utódom egy közkedvelt, látogatott, gazdaságilag is elég jól működő színházat vehet majd át, amelynek nincsenek anyagi gondjai. Még a pandémia időszakát is viszonylag jól át tudtuk e tekintetben vészelni. A hatvanöt alkalmazottunk mind megkapta a tisztességesen kiszámolt alapfizetését, a kilenc vállalkozóként szerződött színészünket pedig más módon igyekeztünk és igyekszünk most is segíteni. A Szolnok Televízió­val közösen kis tévéjátékokat vettünk fel, szavalóesteket hirdettünk, hogy előadáspénzek híján ők se maradjanak jövedelem nélkül. Mert a színház nem csupán annyi, hogy néhány színész összegyűlik egy épületben, aztán csinálnak valamit. Talán régimódinak tűnik, de én töretlenül hiszek a társulati létben, abban a szeretetteljes közegben, ahol a technikai személyzettől kezdve a portáson át a színészekig vagy az igazgatóig mindenkinek pont ugyanannyi megbecsülés jár. Szolnok e tekintetben mintha egy skanzen lenne. Nem a darabok színrevitelének módjában, hiszen a korral haladni kell, hanem a hangulatban: itt még divat az épületbe belépve hangos Jó reggelt!-tel köszönni egymásnak.

– Budán nőtt fel, a pályáját Veszprémben kezdte, majd huszonöt évig a Vígszínház tagja, a kilencvenes évek közepétől szabadúszó volt. Hogyan került éppen a szolnoki teátrum élére?

– Először vendégként hívott meg az akkori igazgató. Molnár Ferenc Delila című darabja, amit én rendeztem, és a főszerepét is játszottam, előtte három éven át nagy sikerrel futott az Óbudai Társaskörben, ezt az előadást vittük le Szolnokra, az epizódszerepekben a Szigligeti társulatának tagjaival. A premieren megismerkedtem a várost azóta is vezető Szalay Ferenc polgármesterrel, aki látva a közönség lelkesedését, megkérdezte, hogy nem volna-e kedvem indulni a hamarosan esedékes igazgatóválasztáson. Először köszönettel nemet mondtam, majd amikor az önkormányzat fél évvel később mindenféle okok miatt újra kiírta a pályázatot, és megint megkerestek, azt gondoltam, végül is miért ne? Úgyis szabadúszó voltam, munkám volt ugyan bőven, de szerződés nem kötött sehova, szabadon dönthettem.

– Amikor végül megkapta a kinevezését, kollégái közül többen nyílt levélben tiltakoztak ellene, mondván: a szakmai grémium egy másik pályázót alkalmasabbnak találó véleményét a polgármester mint fenntartó teljesen figyelmen kívül hagyta, és egy személyben döntött a vezetői posztról. Számított hasonló támadásokra?

– Őszintén mondom, hogy nem, azt meg különösen nehezen viseltem, hogy a családomat is mocskolni kezdték. Amíg nem indultam a szolnoki színház igazgatói székéért, biztosan mondhatom, hogy nem csak a közönség szeretett nagyon, többnyire a szakmabeliek, sőt még a kritikusok is kedveltek. Ennek ellenére már a pályázatom beadásakor olyan gyűlölethullám indult meg velem szemben, amit előtte el sem tudtam volna képzelni, és ez aztán megismétlődött 2013-ban is, a vígszínházi vezetőválasztáskor, amikor végül is még a döntés előtt visszavontam a jelentkezésemet. 2007-ben ha nem is barátaim, de jó kollégáim írtak alá szerte az országból ellenem, olyanokat állítva, hogy én egy „művészi ószeres” vagyok, aki kabarészínházzá zülleszti a Szigligetit. Mindezt anélkül, hogy egy sort is elolvastak volna a pályamunkámból, amelyben világosan leírtam a célomat: a népszínházi jelleg megteremtése, ami szerintem egy vidéki teátrum fő feladata. És ez természetesen nem egyenlő azzal, amit valaki gúnyosan meg is jegyzett akkoriban, hogy ezentúl csak népszínművek lesznek műsoron. De mindez már nem érdekes, az azóta eltelt sok év rengeteg telt házas előadása, az átlagosan 98 százalékos bérleteladás azt mutatja, talán mégsem volt olyan rossz az elgondolásom.

– Hogyan foglalható össze ez alapján a mindenkori műsorpolitika?

– Mindig a közönség elvárásait vettem alapul ennek kialakításában. Nagy kedvelője vagyok a századforduló népszerű irodalmának, Bíró Lajos, Bródy Sándor, Molnár Ferenc vagy Hunyady Sándor művei ma is nagyon népszerűek, és nem véletlenül: ezek zsenialitásán, humorán nem fog az idő. Minden évadban muszáj egy musicalt és egy operettet is műsorra tűzni, és persze egy-egy veretesebb dráma sem hiányozhat. Ezeknek természetesen a nagyszínpadon van a helyük, mellette működik a 70 férőhelyes Szín-Mű-Helyünk, az alternatívabb művek és rendezések itt kapnak lehetőséget a megmutatkozásra. Már a kezdetekkor bevezettem egy új bérletrendszert, ma hat bérletes előadást csinálunk egy évben, vagyis hat premiert mindenféle műfajban. Ez a már említett népszínház lényege: az eklektikus műsortervben a szórakoztató vígjátékok húzzák be a nézőket a komolyabb, fajsúlyosabb előadásokra. Ha a bérletrendszerünket nem működtetnénk, az utóbbit nem is tudnánk a megfelelő számban kijátszani.

– Idén a karanténhelyzet miatt nyolcvan előadásuk maradt el. A közönséget hogyan tudták-tudják kárpótolni?

– Hatvankét bérletes előadásunk maradt el, ezért hosszan törtem a fejemet a megoldáson. Felmerült a nyári pótlás lehetősége, de ezt elvetettem. Sokéves tapasztalatom szerint harminc fokban, ha fütyül a rigó, az emberek inkább a szabadtéri színpadokat választják, arról nem is beszélve, hogy a telt ház a kihagyott székek miatt amúgy sem lett volna kivitelezhető. Végül úgy döntöttem, az lesz a legtisztább, ha részarányosan visszafizetjük a bérletek árát. Hiszem, hogy ennek a korrekt hozzáállásnak a következménye, hogy erre a járványhelyzet miatt szintén elég bizonytalan évadra már száztízmillió forint értékben elfogytak a bérleteink. Ez körülbelül tízezer nézőt, nagyjából 85 százalékos telítettséget jelent, ami ugyan nem éri el szokásos kilencven­nyolcat, de így is szép eredmény ezekben a koronavírusos időkben. A helyzetünket ráadásul az is nehezíti, hogy már második éve kénytelenek vagyunk az Aba-Novák Agóra Kulturális Központban játszani a színházépületünk felújítása miatt.

– Az eredeti tervek szerint ezt az évadot már a régi-új otthonukban kezdték volna. Csak a karanténhónapok miatt csúszott az állam által az országos színházfelújítási program keretében közel négymilliárd forinttal támogatott beruházás?

– Nem teljesen. Magyarországon nincs olyan cég, amely komplett színházfelújítással foglalkozna, amibe beletartoznak olyan speciális dolgok, mint mondjuk forgószínpad, süllyesztőrendszer építése, a high-tech világítás- vagy hangtechnika beszerelése. Ezért muszáj ehhez értő szakembereket is bevonniuk a munkálatokba, velük külön egyeztetni, ami gyakran a határidők kitolódásához vezet.

– Hogyan fog kinézni a megújult épület?

– A teljes külső-belső renováláson kívül lesz végre beépített színpadi forgónk, aminek léte egy XXI. századi színházban elengedhetetlen. Még akkor is, ha éppen az idei első nagyszínpadi bemutatónkat, a Kaviár és lencsét nézve bizonyosodtam meg róla újfent, hogy a jó előadáshoz nem feltétlenül kell mindenféle szuper berendezés meg csillogó-villogó díszletek. Ezek lehetőségek, pluszok, amikkel funkcionálisan élni kell, de soha nem helyettesíthetik a tehetséget, az egyéniséget, a remek színészeket, az értő rendezést. A nézők kényelem­érzetére is odafigyelünk, a hölgyeket egy úgynevezett lady’s room várja majd, hogy ne a mosdóban zsúfolódva legyenek kénytelenek megigazítani a sminkjüket. Mert a színháznak nem csak az előadás miatt kell élménynek lennie, fontos, hogy a belépéstől a kilépésig mindenki komfortosan, kiszolgálva, és bár ezt sem divat ma mondani, igazi polgári környezetben érezze magát.

– A színésztársadalomra viszont mostanában korántsem a békebeli, kellemes hangulat a jellemző, a Színművészeti Egyetem modellváltása alaposan felbolygatta a kedélyeket. Önnek mi erről a véleménye?

– Ez az egész egy politikailag gerjesztett, mesterségesen felfújt dolog. Az egyetem lezárása nem a szabadság kivívásáról szól, hanem a liberalizmus fogalmát hamisan értelmező társaság rosszul végigvitt tiltakozása egy egyébként régóta recsegő-ropogó intézmény megmentésére. Nem a fiatalok a hibásak, ők természetes hogy lázadnak, én is ezt tettem húszévesen: ha apám azt mondta, itthon maradsz, csak azért is elmentem otthonról. A húszéveseket könnyű felhergelni azzal, hogy majd jönnek az újak, és elvesznek tőlük minden lehetőséget. Ami egyszerűen nem igaz. Kicsit az jut eszembe, mint amit a beszélgetés elején mondtam a saját igazgatóválasztásomról: a legtöbben anélkül fröcsögnek, hogy ismernék a másik fél terveit, meghallgatnák az álláspontját.

– Az akkor még főiskolaként működő színművészetin végzett ön is 1965-ben, Szinetár Miklós osztályában. Akkor is recsegett-ropogott már az intézmény?

– Régen is akadtak gondok, ha nem is olyan súlyosak, mint amilyeneket manapság hallok. De mivel diktatúra volt, senkinek eszébe sem jutott tiltakozni, nem is mertünk volna. Maximum egymás között megbeszéltük a dolgokat.

– És most milyen problémákat lát?

– Régen nem voltam a Színház- és Filmművészeti Egyetem kapuján belül, így első kézből nem tudok nyilatkozni. Korábban megnéztem néhány színművészetis vizsgaelőadást, és többnyire az volt az érzésem, hogy kevésbé a frissen végzett színészek képességeinek, sokoldalúságának megmutatása a céljuk, sokkal inkább a rendezői bűvészkedés. Az meg különösen felháborított, hogy a nálunk játszó Molnár Nikolett tavalyi csodálatos vizsgaelőadása kedvéért, amely egy monodráma Rodin mostoha sorsú feleségéről, a tanárai nem voltak hajlandók száz kilométert megtenni, videófelvétel alapján mondtak véleményt. És ilyenkor az ember óhatatlanul elgondolkozik rajta, hogy tényleg, ezek azok a mesterek, akiknek hiszel, akikért kiállsz az utcára, és őrzöd a Vas utcai épületet? Akiknek csak akkor vagy jó, fontos, ha bizonyos, általuk elismert és jónak tartott színházakban vállalsz szerepet?

– Azt is mondta, hogy a fiatal, frissen végzett színészek számára eleve nem vonzó a vidéki lét. Kaposvárról még csak-csak akadnak jelentkezők, idén két negyedéves diák is a Szigligetiben tölti a gyakorlatát, Budapestről viszont szinte soha nem akar jönni senki. Ennek is csupán a szakmai lenézés lenne az oka?

– Összetettebb. A megélhetés és a vidéken való lét teljesen más életforma. Hiába játszanak zseniális színészek szerte az országban, a szinkron- és a filmszakma szinte csak a Budapesten dolgozókat látja, és ahogyan az előbbi példa is mutatja, már régen nem divat vidékre menni új tehetségeket keresni. Arról nem is beszélve, hogy amikor én végeztem, még kötelező volt vidéken tölteni néhány évet, kitanulni úgymond a szakmát, így kerültem én is Veszprémbe. Négy év alatt huszonkét szerepet játszottam, és az ottani teljesítményem miatt figyelt fel rám Várkonyi Zoltán, és hozott fel a Vígbe. Nem állítom, hogy ezt a rendszert kellene egy az egyben visszahozni, de megismétlem: azt sem gondolom normális állapotnak, hogy egy hangadó réteg csak azt ismerje el teljesítménynek, ha valaki egy divatosnak kikiáltott fővárosi teátrum tagja.

– Visszatérve a beszélgetésünk elejére, nagyon úgy tűnik, hogy ez lesz az utolsó évada Szolnokon, mivel búcsúzik?

– Hacsak nem hívnak meg a jövőben vendégként is dolgozni, utolsóként Herczeg Ferenc Déryné ifiasszony című színjátékát rendezem itt. A darab a magyar nyelvű színjátszás születésének időszakát mutatja be, kissé idealizált, de nagyon emelkedett módon, felvonultatva a kor nagy színészegyéniségeit is. A választásom célzatos volt, búcsúdarabnak szántam, amiből az is kiderül, milyen szép, nagy és néha keserves dolog is a színészet. A mű utolsó mondatai így szólnak: „…mi egy láthatatlan kincset viszünk magunkkal, amelynek bizonyos időre el kell érkeznie valahova. Most mi visszük, ha kidőlünk, vállára veszi más, de egyszer csak elérkezik oda, ahol szükség van rá.” Nagyon remélem, hogy az én láthatatlan kincsemet is lesz, aki a vállára vegye, és hasonló szellemben vigye tovább.