Látlelet Magyarországról – Kis magyar snassz és neociki
Megjelent Szalai András behatárolhatatlanul egyedi könyve, a Kis magyar snassz és neociki, mely 850 képpel és a hozzájuk fűzött kommentárokkal mutatja be a hazai épített környezet félresikerült ballépéseit. Merthogy ha sétáink során jobban szemügyre vesszük az utcai feliratokat, a házakat, azok homlokzatát, bizony be kell hogy valljuk, számos közülük éppen olyan, mint az a bizonyos magyar narancs: „kicsit sárga, kicsit savanyú, de a mienk”.
A Szalai András Kis magyar snassz és neociki című, építészkörökben fogalommá vált előadásai, melyek a „magyar dizájn” fél évszázadnyi kultúrtörténetével, épített és vizuális környezetünk furcsaságaival és anomáliáival ismertették meg a hallgatóságot, most a Kieselbach Galéria támogatásával könyv formájában mindannyiunk számára elérhetővé váltak. A kötet a szerző évtizedeken át gyarapodó gyűjtésének, folyamatos vidéki és városi felfedező túráinak köszönhetően 850 fotóval, alapos tanulmányokkal és képelemzésekkel alátámasztva mutatja be az elmúlt évtizedek „kis magyar valóságát”, környezetkultúránk aktuális jelenségeit, kisebb és nagyobb esztétikai gikszereit.
Az élvezetes stílusban megírt vizuális enciklopédia felfogható hatalmas ismeretanyagot átfogó építészettörténeti alapműként, miközben persze jóval több is annál. Benne ugyanis a XX. századi magyar identitás alapkérdései fogalmazódnak meg, köztük a túlélés képessége, az otthonteremtés vágya, az alkotás illúziója, a hiány talaján termett leleményesség, kényszerű megalkuvás, a bumfordi kreativitás és a minőség iránti közömbösség. A kis magyar snassz és neociki ilyen értelemben tehát az elmúlt fél évszázad Magyarországának végtelen értelmezési lehetőséget kínáló látlelete: egyszerre adja az önfeledt nevetés és a mély magunkba nézés felszabadító élményét. „Kezdetben csak a képek voltak. S e képek eleinte más témájú, többnyire építészeti szépségeket megörökíteni szándékozó felvételek közé keveredve születtek. Az alkalmat ezeknek a felvételeknek a készítéséhez elsősorban különféle nyári szakmai gyakorlatok, városfelmérések és kirándulások szolgáltatták, főleg a kilencvenes évek elején, illetve később is, amikor egyetemi hallgatókkal járhattam a vidéket; tájakat, falvakat, városokat országszerte. Ez egyik ilyen vidéki kirándulásunkon született a kép a néhai tsz-major egykor szebb napokat látott uradalmi épületének falán a két remek zászlótartó alkalmatosságról, amely a később gyűjteménnyé dagadt kollekció egyik legszebb darabja mindmáig” – írja bevezetőjében Szalai András építész a könyv keletkezéséről, és az azóta ikonikussá vált Szocialista tartalom és nemzeti forma című képről.
A kötet címlapján is látható felvétel nemcsak megjeleníti, de meg is testesíti a szocreál esztétika minden aspektusát. A betonvasból, lemezből és vascsődarabokból összebuherált zászlórúd egyikére a nemzeti trikolórt, másikára pedig az ötágú vörös csillag kiüresedett szimbólumát biggyesztette az ismeretlen alkotó.
– A snassz nemcsak hiánypótlásra és hézagtakarásra szolgált, hanem a szépség iránti vágyakozásnak is alkalmas terepe lehetett egy szürke, tervszerűnek tetsző, ám inkább csak „terv-szerű” produktivista korban. Variálmányai a hatvanas-hetvenes évek táján szaporodtak el a legjobban, később pedig a korábbi szelíd bumfordiság helyett egyre arrogánsabb kivagyiságot tükröző „korcsosulmányok” tűntek fel, ráadásul egyre gyakrabban a perfektség látszatát keltve; jó, sőt néha kimondottan drága anyagokból – magyarázza a kötet címét a szerző, aki a „neocikit” pedig egy mindent megfertőző, már-már elpusztíthatatlan kórokozóként jellemzi, mely többnyire stílustalan, de harsányan tüntető, magamutogató modorosságként nyilvánul meg.
Ha visszagondol a szocialista valóságból kilépni akaró, állandó Nyugatra vágyására Kieselbach Tamás műgyűjtő, galériatulajdonos, ma már tudja, hogy emögött döntő részben vizuális tapasztalások húzódtak meg.
– A látványt utáltam, amiben testet öltött a kor kényszerű igénytelensége. Merthogy Hegyeshalom után zöldebb volt a fű, az ereszcsatornában lefolyt az esővíz, nem rohadt el a fal, precízek voltak a csomópontok, és a gázcsövek sem erőszakolták meg a homlokzatokat. Persze, azóta sok minden megváltozott. Kint is és bennem is. Ma már tudom, hogy a kicsorbult élek, a hanyagul megoldott illesztések és az örökös bütykölés mögött mi magunk vagyunk. Hogy semmi sem mesél hitelesebben a szocializmus évtizedeiről, megtört és összezavart identitásunkról, a magára hagyott közösség tétova bizonytalanságáról, mint ezek a látszólag értéktelen, jelentés és jelentőség nélküli építészeti részletek és használati tárgyak. Ha mindezt felismerjük, közelebb kerülünk a lényeghez. Láthatóvá válnak az esetlen tákolmányok mögött megbújó életek, hirtelen előjönnek a zamatok, érezzük az őszinte bukdácsolás kedvességét és a múltba pillantás megrendítő varázsát: ami előttünk áll, nemcsak tünet, de magyarázat is – mondja Kieselbach Tamás, aki legalább két évtizede követi figyelemmel Szalai András munkásságát.
Örömmel támogatta tehát a könyv megjelenését, mely egyben tisztelgés Bodor Ferenc építészeti és iparművészeti szakíró előtt is, aki a kávéházak, presszók és általában az efemer építészeti jelenségek – piacok, bódék, cégérek – szerelmese volt falun és városon egyaránt. Akinek Pesti Presszók című könyve, illetve a Megépíthetetlen város című írása bepillantást enged ebbe az általa mindenképpen megőrzendőnek gondolt, empátiával szemlélt világba, amelyet identitásunk, életünk alapvető összetevőjének tekintett.
