Latrok ideje

– Miért éppen egy ennyire érzékeny témát választott, és miért tartotta fontosnak a megírását?

– Valamikor a kilencvenes évek elején, még egyetemistaként jártam Erdélyben. Éppen Kolozsvárott sétálgattam, amikor az egyik téren, az Opera és az ortodox bazilika között megláttam egy hatalmas szobrot: Avram Iancu állt teljes harci díszben egy oszlopon, körülötte négy havasi kürt. A hírhedt Funar polgármestersége idején történt mindez, a szobor is friss volt, emlékszem, még a románok is vitatták művészi értékét. Próbáltam elképzelni, mit érezhetnek az itteni magyarok, amikor nap mint nap egy olyan román „hős” szobrát kénytelenek bámulni, aki több ezer ártatlan magyar haláláért felelős. Nehezen ment, és már akkor eldöntöttem, valamikor valamit kezdenem kell ezzel a témával. Jó sok idő telt el, de mégiscsak betartottam a magamnak tett ígéretem. A szobor mellett hatott rám még valami, és ezt is Funarnak „köszönhetem”. A regényben is szerepel a régi Biasini-szálló, amely a Házsongárdi temető mellett még ma is áll, egykor Petőfi is megszállt benne. No, ennek a homlokzatát egy román–angol nyelvű, jókora bronztábla csúfítja, amely éppen arról szól, amiről a regényem: az erdélyi polgárháborúról. Derék Funar barátunk a magyar áldozatokat kifelejtette ugyan a megemlékezésből, cserébe azonban negyvenezer, magyarok által legyilkolt románt hazudott ércbe. A regényben ezt a „tévedést” is helyreteszem.

– Honnan ez az Erdély iránti érzékenység? Van erdélyi kötődése?

– Nincs, bár az apám a magyar–román határ mellett született Biharban; ha egy kicsit szerencsétlenebb sorsú, az ő faluja is Romániához kerülhetett volna. Édesanyám Fejér megyei, szüleim a főváros olvasztótégelyében találkoztak a 60-as évek közepén. Viszont a már emlegetett első utam során kellően beleszerettem az erdélyi tájba, városokba, abba a más világba, amelyet egyre kevésbé lehetett a vidéki anyaországban fellelni. Erdélyben még manapság is keresztezik estefelé az utamat a legelőről hazatérő tehenek, hol találkozunk itthon ma ilyennel? Én legutóbb az apám falujában láttam, gyerekként, és igencsak bámultam a tehénkéket, vajon honnan tudják, hogy melyik kapun kell befordulniuk? Szóval a szerelem innen, és az első út óta számtalanszor jártam már Erdélyben, volt, hogy stoppal utaztam, tanárként gyerekeket vittem, később kiállítást nézni, konferenciát hallgatni mentem, mostanság a könyveimet viszem ide-oda, lehetőleg a családdal, hogy a lányaim is lássák a régi Magyarországot.

– Könyve megírását egy hároméves MMA-ösztöndíj segítette. Mi szerepelt a Magyar Művészeti Akadémia indoklásában, miért támogatták?

– Két regény megírásával jelentkeztem az ösztöndíjprogramba, mi voltunk az első fecskék 2018-ban. Három évig kaptunk havi apanázst, ami igen jól jött a nem túl magas muzeológusi fizetés mellé. Kissé nyugodtabban lehetett dolgozni. Hozzáteszem, én csupán a múzeumi munkám mellett írok, éjszakai, hétvégi hobbi, vagyis persze több annál, de egyben nehezebb is. A Báthory Istvánról írt kétkötetes regényem második része és a Latrok ideje közösen alkotta a munkatervemet. Emlékszem, igen komoly anyagot kellett beadni, szerencsére történészként a kutatás előkészítését nem volt nehéz prezentálnom. Valószínű ez és maga a két téma jelentősége kellett ahhoz, hogy elnyerjem az ösztöndíjat. Utána megkérdeztem az egyik MMA-s kapcsolattartót, hogy mekkora volt a túljelentkezés, kiderült, több mint tizenháromszoros. Kivert a víz. Ha ezt előre tudom, szerintem nem is jelentkezem. Persze annál büszkébb voltam, hogy sikerült bejutnom. A programban aztán komoly munka folyt, a három év alatt az irodalmi „szeminárium tagjaként” negyedévente találkoztunk, megbeszéléseket tartottunk, és a munka előrehaladását is időről időre bemutattuk a mentorunknak. Sokat tanultam, főként úgy, hogy én körön kívülről érkeztem, történészként forogtam irodalmárok között. De nagyon élveztem a közös munkát, és néha provokáltam is a társaimat a naiv külsős „ártatlan” kérdéseivel.

– A Latrok ideje júniusban debütált az ünnepi könyvhéten. Vannak már visszajelzések a műről?

– Egy-két interjú jelent meg velem, recenzió is fog, még nem publikálták, de én már olvastam, elküldték. Arcpirítóan megdicsért az egyik. Az egyik legnagyobb kritikusom egyébként a nagyobbik lányom, Petra, aki tizenhét éves, és remek szerkesztői vénája van. Na, ő már kézirat korában is megkritizálta a regényt, és nem mindig pozitívan! Ő és a feleségem az első olvasóim, kapom is tőlük az ívet! Remélem, az erdélyi magyarokhoz is eljut a könyv híre, nagyon szeretném, ha minél többen olvasnák azok is, akiről voltaképpen szól.

– Hogyan illeszkedik ez a regény az eddigiek sorába? Lát valamilyen tendenciát?

– Azt, hogy fejlődtem. Persze, ez beképzelten hangzik, de valóban úgy gondolom, volt honnan feljönni. Annak idején, amikor 2010-ben elkezdtem írni az első történelmi regényemet, az Antantmissziót, semmi gyakorlatom nem volt a szépírásban. Időközben persze rájöttem, nem regénnyel kellett volna kezdenem, inkább sok-sok novellával. Azóta tudatosan ügyelek erre, kikerült a kezem alól jó pár rövidebb írás, amelyek nagy részét stílusgyakorlatként fogtam fel, bár némelyik nyomtatásban is megjelent, és egyik-másikra még büszke is vagyok. Szóval, az elmúlt tizenkét évben egyre tudatosabban írok, sokat segített ebben a különböző kiadókkal és szerkesztőkkel folytatott közös munka és persze a rengeteg baráti beszélgetés olyan írótársakkal, mint például Bán János, Fábián Janka vagy Cselenyák Imre, akikkel a Történelmiregény-írók Társaságában találkoztam. Összességében a Latrok idejét tartom az eddigi legösszeszedettebb munkámnak, és remélem, az olvasók és kritikusok is így értékelik majd.