Latroknak is játszott

A hivatalos anyakönyvezés szerint 1941. február 1-én született Gion a soknemzetiségű, magyarok, németek, szerbek, egyéb délszlávok lakta bácskai kisvárosban, Szenttamáson nőtt fel. Előbb Szabadkán tanult géplakatosnak, majd elvégezte az Újvidéki Egyetem magyar szakát. Írói pályája a jugoszláviai magyar irodalom korszak-meghatározó lapjában, az Új Symposion folyóiratban indult az 1960-as évek közepén. Az üstökösszerű kezdést – írásai és kötetei is díjakat nyertek – alkalmi kegyvesztettség követte. Az ok a korban egyáltalán nem volt szokatlan: Gion nem félt beszélni a leggyakrabban ráismerhető célzatossággal arról, amiről még az 1960-as évek Jugoszláviájának viszonylag szabadabb légkörében is hallgatni illett: a saját közösségét ért traumákról. Így például az 1944 és 1945 fordulóján történt délvidéki vérengzésről, amikor több tízezer magyar esett áldozatul a jugoszláv partizánok kegyetlenkedéseinek; csak a kicsi Szenttamáson több mint ötszáz halottat gyászoltak akkoriban. Az 1969-ben megjelent Testvérem, Joáb című regénye is csak hosszas huzavona után jelenhetett meg, e háború előtti pillanatfelvételben, illetve 1971-es Ezen az oldalon címűben is számtalan utalás van e rettenetes korszakra. Hogy a teljes egzisztenciális csődöt elkerülje, Gion végül mégis kénytelen volt öncenzúrát gyakorolni, és a hetvenes évektől kezdve már sokkal finomabban, csak a sorok közt üzent a figyelmes olvasónak. Így történhetett, hogy végül nemcsak a Vajdasági Íróegyesület elnöke, hanem a Jugoszláv Írószövetség elnökségi tagja is lett. 1993-ban költözött Budapestre, és 2002-ben, mindössze hatvanegy évesen Szegeden halt meg.

Folytonos változásban

Ha a csupasz életrajzi tények mögött álló gioni életművet vizsgáljuk, feltűnő, hogy az olykor markánsan eltérő karakterű írások egy mindvégig egységes gondolatvilág hordozói: a sajátosan ironikus-humoros regények és novellák középpontjában szinte mindig a magyarság mindennapjai és egzisztenciális kérdései állnak – Szenttamástól Budapestig.

– Mégsem biztos, hogy jó irányból közelítjük meg Gion Nándor munkásságát, ha csupán az identitást, közelebbről a magyar identitás megélésével kapcsolatos nehézségeket jelöljük meg központi témájának – magyarázza Elek Tibor irodalomtörténész, a Gion Nándor írói világa című monográfia szerzője. – Az identitáskérdéseknél és a történelmi, társadalmi problémák valósághű ábrázolásánál Giont sokkal jobban foglalkoztatták az adott kor embereinek magatartás-lehetőségei, értékválasztásai, boldogságkeresése. A társadalom törvényszerűségeinek vagy visszásságainak bemutatásánál sokkal inkább törekedett a humanitás törvényszerűségeinek, így akár visszásságai­nak az élményszerű, esetenként felfénylő bemutatására. De mivel magyar író volt, természetes, hogy magyar nézőpontú az az ábrázolás, amely a bácskai többnemzetiségű világot a maga bonyolultságában, megosztottságában, folytonos változásában mutatja meg. És miközben az életmű értelmezhetetlen a XX. századi délvidéki magyarság történelmi sorsának számbavétele nélkül, esztétikai és ideológiai értelemben mégis távol áll mindenféle kisebbségi provincializmustól.

Dúsított realizmus

Ahogyan a mégoly jogos, a kisebbségi alkotókra gyakran jellemző önsajnáltatás vagy vagdalkozó vádaskodás sem érhető tetten soha a gioni prózában. Amelynek egyediségét nem csak ez adja: a hétköznapok tárgyilagossága, az egyszerű, szikár stílus és a népi mesemondókra jellemző szabadság és szárnyaló fantázia egyszerre érvényes jelenléte miatt életművét időnként a mágikus realista Gabriel Gárcia Márquezéval rokonítják.

– Gion maga inkább a „dúsított realizmus” kifejezéssel jellemezte a prózáját – árnyalja a képet Elek Tibor. – Ezen azt értette, hogy gyakorta elemeli kicsit a hétköznapi valóságtól hőseit és azok történeteit. Ahhoz, hogy alakjai a tényleges karakterükön túlmutassanak, többet hordozzanak magukban, némiképp elrajzolja a valóságos alakokat, dúsítja, gazdagítja vagy akár leegyszerűsíti az egykor talán valóban megtörtént eseményeket. Ennek következtében az ő írói világa mindig egy kicsit a valóság fölé emelt világ. Művészetét többen Gelléri Andor Endre tündéri realizmusával hasonlították. Ezt indokoltabbnak tartom, mint a mágikus realizmussal való rokonítást, mert az igazi elbeszélők, a régi mesemondók méltó örököseként, természetes egyszerűséggel, de nagy mesterségbeli tudással előadott történeteiben a hétköznapi helyzeteket, az átlagembert, a szürke élettényeket is képes volt megszépíteni, a poézis magasába emelni.

Virágos katona

Gion műveiben, különösen pályája első felében gyakran hangsúlyos a gyermeki, kamaszkori nézőpont jelenléte is, több írásában az ifjúsági és a felnőttirodalom határán egyensúlyoz. Ezekben az alkotásokban a felnőttek sokszor embertelenül kegyetlen, nyomorúságos és tragikus világát a gyermeki jelenlét és szemlélet képes ellenpontozni. Az úgynevezett ifjúsági regényei – A kárókatonák még nem jöttek vissza, Sortűz egy fekete bivalyért, Angyali vigasság – az életmű szerves, jellegadó részeiként a felnőttekhez is szólnak, az egykor volt teljességet, harmóniát újjáteremtve, az örök értékek iránti vágyat ébren tartva, de úgy, hogy ugyanezek a felnőttkor felé közeledő ifjúság számára is befogadható, érthető és átélhető élménnyé válnak.

– Mindezt személyesen is tanúsíthatom, mert amikor a kiskamasz gyermekeimnek olvastam föl a Kárókatonákat, ami nekem is az egyik kedvencem, nagyon élvezték. S amikor kicsit később már maguk vették kézbe az inkább felnőttekhez szóló Virágos katonát, aminek jó részében szintén kamasznézőpont érvényesül, azt is nagyon szerették – magyarázza az irodalomtörténész.

Utóbbi Gion Nándor máig legismertebb műve, első és legjobban sikerült darabja annak a Latroknak is játszott című tetralógiának, amely a XX. század első felén átívelve mutatja be egy többnemzetiségű, magyar, sváb, szerb, cigány, zsidó bácskai falu, később kicsinyke mezőváros lakóinak életét, boldogságkeresését, a megmaradásért folytatott küzdelmük közben adódó magatartás-lehetőségeit. A tetralógia egésze, még akkor is, ha a második Rózsaméz utáni Ez a nap a miénk és főként az Aranyat talált esztétikai szempontból már vitathatóbb értékű, nagyon jelentős alkotás. Igaz rá, ami egyébiránt Gion minden írására, hogy önmagában, a történelmet vagy a délvidéki magyarság sorsát nem ismerve is teljes élményt nyújt. Sőt még ennél is többet: a valóság talaján állva a valóság mögé, vagy inkább fölé varázsolja az olvasót.