Legénytoll az állon

Jankovics Marcell az elmúlt hatvan évben több száz animációs produkciót készített, így amikor 2017-ben az Arany János-emlékév alkalmából az MTVA pályázatot hirdetett a Toldi rajzfilmsorozat elkészítésére, még Mikulás Ferencnek, a Kecskemétfilm Kft. animációs stúdió alapító-ügyvezetőjének az unszolására sem akart kötélnek állni. Fáradtnak érezte magát egy ilyen volumenű projekthez, és úgy gondolta, egyébként is inkább egy fiatal alkotónak kellene mozgóképre álmodnia a magyar irodalom e megkerülhetetlen művét. De mivel egyetlen elfogadható pályamű sem érkezett, végül elvállalta a feladatot.

Hajában az erő

A legfontosabb az egyedi nézőpont megtalálása volt, vagyis hogy az ő feldolgozása mindenképpen különbözzék a korábbi Toldi-feldolgozásoktól és -illusztrációktól.

– Nem olvastam irodalomtörténészi elemzéseket, mivel egy rajzfilmes adaptációhoz nem tudok mit kezdeni szövegcentrikus meglátásaikkal. Helyette inkább Arany János szövegét tanulmányoztam, hogy megtaláljam az elbeszélő költemény azon aspektusait, amelyek igazán érdekelnek, azon fontos elemeit, amelyek felett a legtöbben szemet hunynak – mesél a munka kezdeteiről Jankovics Marcell. – Az egyik ilyen, hogy Toldit többnyire robusztus, Arnold Schwarzeneggerhez hasonló testfelépítésű, harmincas éveit taposó, ereje teljében lévő férfiként ábrázolják, elég csupán Sebők Imre rajzaira gondolni. Ezzel szemben Arany úgy jellemzi a főhőst, hogy „még legénytoll sem pehelyzik állán”. Az sem véletlen, hogy nincs a műben egyetlen nő sem, csak a mama, aki iránt Toldi szinte freudi szerelmet táplál, azaz még abban a korban van, amikor a kisfiúk az édesanyjukat szeretnék feleségül venni. Ha innen nézzük, ez nem klasszikus hősmítosz, hanem egy kamasz fejlődéstörténete.

Jankovics Marcell már 2010-ben is meglepetést okozott, amikor egy Toldi-kiadás illusztrációiban aranyhajúnak ábrázolta a főhőst. Nem véletlenül. Ha figyelmesen olvassuk Arany János sorait, egyértelművé válik, hogy a népmesei Erős Jánoshoz vagy a finn Kullervóhoz hasonlóan naphéroszról van szó, akinek emberfeletti az ereje, és tisztán látja az igazságot. A szerző az egyik énekben Sámsonhoz hasonlítja a karaktert, Jankovics Marcell adaptációjában pedig a mitológia kidomborításaként Toldi szintén a hajában őrzi az erejét, fürtjei pedig fellángolnak, ha elönti a düh.

Szeretetteljes irónia

Míg szerte Európában és Észak-Amerikában nagy megbecsülés övezi a hasonló mitologikus hősöket, és egyfajta nemzettudat-építő jelleggel előszeretettel jelennek meg a nagyvásznon, addig hazánkban igencsak mostohán bánunk a kollektív kultúránk identitásképző alakjaival. A Toldit moziban utoljára Gémes József Daliás idők című művében láthattuk 1983-ban, aminek festményszerű látványvilága Jankovics Marcell szerint önmagában lenyűgöző, de a különleges animációs stílus nem áll össze egységes filmnyelvvé. Azt is hibának érzi, hogy a Gémes-film a Toldi-trilógia mindhárom részét feldolgozza, hiszen szerinte minél inkább belehabarodott Arany János a történetbe, úgy kopott meg elbeszélői zsenialitása, és vált túlságosan részletgazdaggá, nagyszabásúvá és bonyolulttá a cselekményszövése. Élő szereplős változat viszont még soha nem készült a legsikerültebb elsőből sem; az elmúlt években Pálfi György sokáig tervezgetett, de végül a Magyar Nemzeti Filmalap által elutasított Toldi-adaptáció terve is hamar heves viták kereszttüzébe került. És bár Jankovics Marcell lehetségesnek tartja, hogy izgalmas és jó feldolgozás születhetett volna, az élő szereplős változattal óvatosan bánna: könnyen kiveszhet általa a misztikum, ráadásul a XIV. századi Magyar Királyság korhű ábrázolása hagyományos játékfilmen irreális összegbe kerülne.

Első olvasatra a Toldi tökéletes alapanyaga lehetne egy Herkules vagy egy Trónok harca típusú fantasynek is, ám Jankovics Marcell megjegyzi: még az irodalomtörténészek is ritkán emelik ki, de a mű egyik legfőbb varázsa a nar­rációt átható leheletfinom, elegáns és szeretetteljes irónia, ami erősíti a történet üzenetét, nehéz viszont a mozgókép nyelvén átadni. De nem csak emiatt kételkedett abban eleinte, hogy az Arany-eposz rajzfilmsorozatban is megállná a helyét. A pályázat több feltételével nem értett egyet. Az elvárások közt szerepelt például, hogy a Toldi minden egyes szava elhangozzék a filmben, ám mivel a műfajok közötti dramaturgiai és ritmikai különbségek ezt lehetetlenné tennék, a szöveg harmadától kénytelen volt megválni. A rendező ahhoz is ragaszkodott, hogy miként egy verset sem szoktak egyszerre többen felolvasni, úgy a sorozatban is egyetlen szinkronszínész alakítsa az összes szereplőt, és annak személyét ő választhassa ki. Végül Az ember tragédiájában Ádámnak a hangját kölcsönző Széles Tamás lett a tökéletes megoldás: a negyvenes éveit taposó színész Toldit, a fiú mamáját és a család hűséges, öreg, félfogú szolgáját, Bencét egyaránt zseniá­lisan szólaltatta meg.

A rajz nem dombormű

És ha már szóba került Az ember tragédiája, azt Jankovics Marcell közel három évtizeden keresztül készítette, a Toldi viszont a képes forgatókönyv megrajzolásától az utómunkáig alig több mint három év alatt megszületett. A gyors tempó pedig nem csupán a technika fejlődésének köszönhető.

– Az ember tragédiája a legszemélyesebb filmem, noha természetesen Madách Imrének is van hozzá némi köze. Ezért fontos volt a számomra, hogy a kezem munkája is benne legyen, így a jelenetek beállítási rajzait magam készítettem, és saját festményeimet animáltam is benne. A huszonnyolc év során számtalan finanszírozási problémába is ütköztünk, amelyek újra és újra leállították a munkát. A Toldi ezzel szemben stabil támogatás mellett, digitális technikával és igazi csapatmunka eredményeképpen készült – magyarázza. A rajzfilmsorozatból később szeretne majd egész estés verziót is készíteni. A televízió ugyanis szigorú kereteket diktál, mindegyik epizód tízperces, ez a kötöttség pedig nem teszi lehetővé, hogy egyes énekek hangsúlyosabb szerepet kapjanak, vagy a munkálatok közben támadt új ötleteket beépíthessék.

Már csupán az a kérdés, hogy a méregdrága hollywoodi animációs produkciók korában a mai gyermekek hogyan fogadnak egy hagyományos rajzfilmet. És bár Jankovics Marcellnek nagyon tetszik az a burleszkszerű jelenet a Jégkorszak című meséből, amelyben egy kardfogú mókus esetlenül próbál elkapni egy mogyorót, nincs jó véleménnyel a jelenlegi trendekről.

– Örülök, hogy olyan korban nőttem fel, ahol még ki sem találták a háromdimenziós technikát. Műfajidegen, amikor egy rajz domborműnek próbál látszani. Arany Toldijának realizmusát a kétdimenziós technika adhatja vissza hűségesen. A mi filmünkön Csákovics Lajos kivitelező rendező irányításával a hátteresek, animátorok és kompozitőrök fantasztikus munkát végeztek, a magyar táj, a változó napszakok pompája úgy kel életre, mint egy Mészöly Géza-festmény. De hozzá kell tennem, eleinte attól is idegenkedtem, hogy a régimódi tévékép­ernyőkre szánt 4:3-as képarány helyett 16:9-es arányú képben komponáljunk. Be kellett azonban látnom, hogy a nagytotálok, az Alföld, a középkori Pest és a budai Vár ábrázolásában a széles vászon tényleg sokkal hatásosabb.