Lehet transzcendens bigámiában élni?

Az angol Noël Coward (1899–1973) termékeny szerző és sokoldalú alkotó volt: színészként dolgozott, forgatókönyveket és színműveket írt, dalokat és musicaleket komponált. Legnépszerűbb darabjai mindmáig a színházi repertoár részét képezik. Ilyen például A vidám kísértet (Blithe Spirit), amelynek ősbemutatóját 1941-ben tartották, a londoni West Enden.

A mű pontosan azt nyújtotta a bombázott város lakóiból álló közönségének, amire az leginkább vágyott: lehetőséget, hogy gondjairól egy időre megfeledkezve kacaghasson. Nem véletlen hát, hogy Coward egyik legtöbbször játszott vígjátéka lett, és több filmváltozat is készült belőle. (Apró érdekesség: az első rendezői székében az a David Lean foglalt helyet, aki később olyan alkotásokkal írta bele magát a filmtörténelembe, mint a Híd a Kwai folyón (1957), az Arábiai Lawrence [1962] vagy a Doktor Zsivágó [1965].) A fekete komédia legújabb magyar színpadi változata az Art-Színtéren látható, Peller Károly rendezésében.

Annyi rögtön világossá válik, hogy a főszereplők, a Condomine házaspár tagjai között nem a legmeghittebb a viszony. Amikor a ház asszonya, Ruth nem az új szobalányt egzecíroztatja, akkor a férjét, Charlest faggatja, hogy előző felesége, Elvira vonzóbb volt-e, mint ő? A férfi ugyanis hét évvel ezelőtt veszítette el az első asszonyát, és öt évvel ezelőtt újraházasodott.

Charles, aki amúgy sikeres író, szórakozottan felelget, igazából az előttük álló programra készülődik. Hiszen meghívta a Madame Arcati nevű médiumot, akit a maga részéről ugyan sarlatánnak tart, de szeretné megismerni, hogy tanulmányozhassa a módszereit. A következő könyve ugyanis a spiritizmusról fog szólni.

A médium kisvártatva meg is érkezik, és csakugyan kiderül róla, hogy csaló. Ám az általa vezetett szeánszon történik valami, amire egyikük sem számított: kísértetként felbukkan Elvira, és bejelenti, hogy esze ágában sincs távozni, a házban marad.

Ruth kezdetben csak furcsállja, hogy a férje a levegőhöz beszél, ám amikor megtudja, ki érkezett az otthonukba, nyíltan féltékenykedni kezd. Természetesen megpróbálja elűzni az általa nem hívott látogatót, ám egy ponton rá kell döbbennie: korántsem különbözik annyira Elvirától, mint hitte…

A vidám kísértet cselekménye tehát nem túl bonyolult, de nem is kell annak lennie. A darab ugyanis a társalgási komédiák sorába tartozik, amely a szellemes, sziporkázó párbeszédekre összpontosít, és a cselekmény olykor kevésbé fontos, mint a szereplők között folyó eszmecsere.

És A vidám kísértet jól teljesít ezen a téren: a dialógusok pergők, az olyan megjegyzések, mint a „mégsem élhetünk transzcendens bigámiában!”, ma is megnevettetik a közönséget, ahogy a Madame Arcatinak címzett, szóviccet tartalmazó felszólítás is: „Húzz a transzba!”

A legnagyobb hozamú komikumforrás azonban az, hogy Charlesnak egyszerre két nőhöz kell alkalmazkodnia, két nőnek kellene megfelelnie, akik közül az egyik él, a másik viszont halott… A helyzetkomikumról az a körülmény gondoskodik, hogy Elvira csak Charles (és persze a nézők) számára látható, ezért a szereplők többsége rendszerint úgy beszél hozzá, hogy másfelé fordul, máshová néz, mint ahol tartózkodik.

És bár egy fekete komédiában nem feltétlenül érdemes komoly drámai tartalmat keresni, a néző A vidám kísértet esetében nem tudja nem észrevenni, hogy a kacagtató külsőségek mögött valódi problémák lapulnak. Az is kiderül, hogy a természetfeletti elem nem elsősorban borzongást vagy rémületet kíván kiváltani. Legfontosabb szerepe a darab belső világának destabilizálása, vagyis az, hogy megbontsa a Condomine-ház addigi rendjét.

A túlvilágról érkezett Evelin ugyanis képtelen hazudni, következetesen igazat mond, így lassan fény derül a szereplők jellembeli gyengeségeire, és nyilvánvalóvá válik: Coward a természetfeletti elem beiktatásával teremtett lehetőséget magának arra, hogy az emberi kapcsolatok álságos voltáról, valamint a házasság visszásságairól szólhasson. Ilyen körülmények között a humor nem csupán komikumforrás – mintha a szereplők arra használnák, hogy ne kelljen beszélniük mindarról, amit el akarnak rejteni, amit takarásban akarnak hagyni.

Ezek után az sem meglepő, hogy – komédia ide, szórakoztatás oda – a darab lezárása sem kimondottan könnyed vagy vidám. Üzenetként is felfogható végkicsengése – miszerint egy rossz frigynek még az egyik fél halála sem vet véget, és a holtak igazából tehetetlenek az élők fondorlataival szemben – komorabb hangvételű alkotásokhoz is illene.

Az Art-Színtéren látható előadás Rákay Tamás tervezte díszlete egy art deco stílusú szalon, hozzá illő bútordarabokkal – az enteriőr hatásosan jeleníti meg a nagypolgári környezetet, amelyben a darab játszódik. A Böhm Katalin tervezte jelmezek elegánsak és ízlésesek. A férfi szereplők öltönyt és nyakkendőt, csokornyakkendőt viselnek, míg a hölgyek öltözéke általában egy főszínre hangolt, és a kiegészítő darabok színe harmonizál a központi ruhadarabéval. Ez alól csak a címben szereplő kísértet kivétel, az ugyanis kizárólag fehéret visel, még a haja is az.

A Charlest alakító Peller Károly jól érzékelteti, hogy a figura azon van, hogy pozitív benyomást keltsen magáról, vagyis elhitesse a környezetében tartózkodókkal, hogy őszinte, megbízható és együttműködő – valójában azonban önző és hiú, hogy egyéb jellemzőit ne is említsük.

Második felesége, Ruth Kékkovács Mara megformálásában alapvetőn kiszámíthatóságra és stabilitásra törekvő asszony, akinek addig uralt világát alapjaiban rázza meg férje első feleségének felbukkanása.

Szendy Szilvi elegáns megjelenésű, ám szóhasználatában és habitusában női rocksztárra emlékeztető figuraként ábrázolja Elvirát, aki így végtelenül szabadszájú, és holtában is életvidám teremtés lesz.

Náray Erika kétségkívül kacagtató, ugyanakkor maníros alakként jeleníti meg Madame Arcatit, aki így helyenként rajzfilmfigurára emlékeztet. Seany Sciviero Edith szobalánya sokáig éppen annyira együgyűnek és könnyen irányíthatónak tűnik, hogy a nézőben ne vetődjön fel: lehetséges, hogy a kezdeti benyomásai tévesek? A vidám kísértet art-színtérbeli változata tehát bátran ajánlható a csipkelődő dialógusokkal és szellemes párbeszédekkel ható, klasszikus brit vígjátékok rajongóinak, ahogy a természetfeletti elemet is tartalmazó, nem horrorisztikus történetek kedvelőinek is. De azok sem fognak csalódni, akik „csak” egy elegáns környezetben játszódó, könnyed szórakozást nyújtó darabra vágynak.