Lélekkel élő bábok, homokrajzok

– A nagyközönség leginkább animációsfilm-rendezőként, így Sebaj Tóbiás, Zénó vagy éppen Töf-töf elefánt figurájának megálmodójaként és homokanimációs előadásairól ismeri. A Vigadóban 75. születésnapjára nyílt kiállításán azonban animációs munkásságával leginkább csak egy tévé képernyőjén keresztül találkozhatunk. Vannak viszont szürreális rézkarcok, homokképek és színekben gazdag, illetve éppen ellenkezőleg, fekete-fehér festmények. Tekinthetünk a képzőművészetre egyfajta fundamentumként, amelyre egész későbbi munkásságát felépítette?

– A Képzőművészeti Szakközépiskola, vagyis a Kisképző, illetve a Magyar Képzőművészeti Főiskola jelentik az alapot, és persze festőművész édesapám, Fassel L’ousa Ferenc iránymutatásai, aki már gyermekként alapos rajzi tudással vértezett fel. Így valóban azt mondhatjuk, hogy a képzőművészetből alakult ki később a filmes, majd a homokanimációs pályafutásom.

– Az előbbiekből egyenesen következett volna a grafikusi vagy a rajzfilmes pálya. Helyettük azonban a tárgyanimáció irányába fordult. Miért?

– A rajztudás az alap, amire mindent fel lehet építeni. Ugyanakkor nem vonzott a kétdimenziós rajzfilmes világ, sokkal jobban izgatott a klasszikus 3D animáció sokfélesége, dinamikája. Már gyermekkoromban megismertem Foky Ottót, akinek rendszeresen bejártam a műtermébe, és főiskola ide vagy oda, ő vezetett be a valódi animáció világába. Miután 1973-ban a Petőfi 73 című festményanimációval, majd egy évvel később az Ókulária című tárgyanimációs filmemmel elnyertem a békéscsabai Országos Amatőrfilm Fesztivál fődíját, bekerültem a Pannónia Filmstúdióba. Itt mindent elölről kellett kezdenem, a létra legaljáról. Először díszleteket, bábokat készítettem, majd a figurákkal mozgáspróbákat kellett csinálnom. És talán ami az animációban a legfontosabb és a legnagyobb dolog, lelket is kellett tudjak lehelni ezekbe a bábokba, figurákba.

– Élénk színekkel megfestett, mozgalmas festményeit látva szinte olyan érzése van az embernek, mintha az animációs filmekhez hasonlóan azok is egy történetet mesélnének el, illetve annak egy vagy akár több kiválasztott pillanatát rögzítenék.

– Mert amikor festek vagy rajzolok, akkor is filmben és mozgásban gondolkodom. A film mozgalmassága, dramaturgiája köszön vissza a képeimben, míg a képek kidolgozottsága pedig filmjeimben érhető tetten. Állandó oda-vissza játék ez. Érdekes, hogy miközben magával a nonfiguratív festészettel nem igazán tudok mit kezdeni, mostanában nagyon izgat, hogy ezekből a fantáziám segítségével valami figurálisat hozzak létre. Ez úgy történik, hogy csorgatom, folyatom, fröcskölöm a festéket a vászonra, majd amikor megszárad, elkezdem nézegetni. Ebből az absztrakt képből aztán egymás után jönnek elő a formák és a figurák, végül pedig egy olyan, már-már szürreális világ bontakozik ki előttünk, amelyet társadalmi tükörként is felfoghatunk. Talán ezekben a képekben ölt testet az a fantázia, mozgalmasság és társadalmi érzékenység, ami immár évtizedek óta bennem munkálkodik.

– Mennyire tud élni ezzel a szabadsággal, vagyis improvizációs lehetőséggel a rézkarcok vagy a homokképek esetében?

– Semennyire. Ezeknél nem működik a „szabad a gazda”, jó előre mindent meg kell terveznem és ki kell találnom. A homokképek esetében például rá kellett jönni arra a technikára is, amellyel a pillanatnyi látványt fixálni lehet. Merthogy én ezeket a képeket vízszintesen rajzolom, így ha megemelem, végük. Thürmer Zoltán barátom azonban kitalált egy olyan folyadékot, amelyet ha a kész homokképre permetezünk, fixálja az üveglapra. Ez egy sötét teremben, hátulról megvilágítva mutat a legjobban! Volt is már egy ilyen kiállításom, Fénylő képek címmel.

– És ha már homokképek, mindenképpen beszélnünk kell az élő homokanimációról, amelyet ön talált ki és csinált először 29 évvel ezelőtt. Ebben a látszólag ugyan könnyed, de nagyon is megtervezett folyamatban mekkora tere van az improvizációnak? Van egyáltalán?

– Semmi. Mivel minden másodperc számít, nagyon hosszú a kitalálási folyamat. Papír, ceruza, radír és sok-sok kis rajz. Utána jön a begyakorlás, amikor is általában kiderül, hogy míg én még javában rajzolom a képet, rég vége a zenének. A koncepciós vagy programzenék esetében – ilyen például Muszorgszkijtól az Egy kiállítás képei – ugyanis időre meg kell rajzolni azt, amiről szól. Legalább két hétre van szükség, mire kezd összeérni a komplett előadás. Mivel együtt kell haladjak a zenével, meglehetősen gyorsan rajzolok, így a néző nem kész képeket lát, hanem egyfajta alakulást, ami által ő is részesévé válik az alkotói folyamatnak. A homokanimációs előadásaim a legnagyobb hatást a szimfonikus zenekarokkal való közös fellépések során érik el, amikor is élőben, a közönség előtt egy összművészeti produkciót hozunk létre.

– Egyből rátalált a homokra, vagy voltak más anyagok is, amelyekkel kísérletezett?

– Sok mindent kipróbáltam, például a mákot is, de nem vált be, mert pattog az üvegen. A homok attól szép, hogy ha mikroszkóp alatt nézzük, a kvarcszemcse épp olyan áttetsző lesz, mint a borostyán. Szép árnyalatokat, finomságokat lehet vele létrehozni attól függően, milyen vastagon szórom az üvegre. A lényeg a biztos kéz. Előadáson nem lehet hibázni.

– Milyen homokkal lehet jól dolgozni?

– Sokan azt hiszik, hogy valamiféle különleges homokot használok, holott éppen ellenkezőleg! És bár hoztak már nekem tengerpartit és sivatagit is, maradok a közönséges dunai kvarchomoknál. A tengerpartiban ugyanis túl sok a kő, és a követ hiába világítjuk át, fekete marad. A sivatagi pedig olyan, mint a púder, nem lehet kotorni, így nem lehet vele szépen dolgozni. Ha látok egy teherautót, amely éppen homokot rak le egy építkezésnél, szedek fel belőle egy zacskóval, majd jó alaposan átszitálom, hogy a szemek egyformák legyenek. Aztán elvagyok vele körülbelül egy évig.

– A kiállításon egy kevésbé ismert, úgynevezett airbrushtechnikával készült fekete-fehér képeivel is találkozhatunk. Ilyen például a címadó Élettánc is a maga sejtelmes táncjelenetével. Mit kell tudnunk erről a metódusról?

– A technika Amerikából terjedt el, így amerikai retusnak is nevezik. A képek egy fújópisztollyal készülnek, az eljárás pedig ugyanaz, mintha egy autót fújnánk le, csak éppen akkora eszközzel, mint egy golyóstoll. Nagyon különleges, álomszerű felületeket és röntgenszerű figurákat lehet vele létrehozni. Ezek a fekete-fehérek képek – a filmjeimhez hasonlóan – általában szociális problémákat, többnyire az egyén és a társadalom közti kapcsolatot elemzik és boncolgatják. Az airbrush egyébként jó példa arra is, hogy sokszor a technika teremt egy olyan érdekes világot, ami lehetővé teszi, hogy ne mechanikusan csináljam mindig ugyanazt. Ennek köszönhető, hogy évtizedek óta egyfolytában kísérletezek.