Léleknyitogató

– Nemcsak népdalénekes, hanem biológus, mesemondó és tanár is: hogyan érnek össze az életében ezek a területek?

– A tanítva tanulás fogalma adja a közös nevezőt, hiszen előadóművészként is tanulunk önmagunktól és arról a közösségtől is, amelyiknek éneklünk. Az élőszóval mondott mese pedig csak látszólag elkülönülő terület, hiszen mindig is szerves része volt a magyar kultúrának, átszőtte a régi, hagyományos világ közösségeit, csak éppen mára elfeledtük, nemigen része a mindennapoknak. Szőcs Boldizsár székelykevei mesemondó fogalmazta meg a legtalálóbban: „A mese a szegény ember egyeteme.” A népmesékben ugyanis minden benne van, amire szükségünk lehet az élethez, ami pedig nincs, az lehet, hogy nem is olyan fontos.

– A mai városi ember számára is van kapcsolódás ezekhez a régi történetekhez? Mi lehet ma a népmese funkciója?

– Az évszázadok alatt az alapvető kérdések nem változtak. A jó és a rossz örök harca, amelyben mindig a jó kerekedik felül, a mesehős küzdelmei viszontagságokon, próbatételeken át, amelyek végén mindig elnyeri méltó jutalmát, ezek ma is fontos üzenetek. A régi világban a parasztember minden áldott nap nehézségekkel találta szemben magát, és ha megoldotta ezeket, hálát és örömet érzett. A városi létben ez a tapasztalás elkopott: a mai ember kiszakadt a természetes létformából, így a problémamegoldásában, konfliktuskezelésében is igencsak meg­gyengült. Persze ma is számos problémát meg kell oldani, például csúcsforgalomban autóval átjutni a városon, ez is kihívás, de nem adja a „saját két kezemmel én csináltam” élményét. Távol került tőlünk az a fajta jó értelemben vett egyszerű öröm, amit például afölött érez az ember, hogy elvetette a magot, az kikelt, learatta és a lisztjéből kenyeret sütött.

– A mese segíthet rajtunk akár azzal, hogy ablakot nyit erre a már elfeledett, régi világra? Közrejátszhat abban, hogy visszataláljunk identitásunkhoz, önmagunkhoz?

– Ez rendkívül összetett folyamat, de végső soron igen, elkezdődhet valamiféle változás, hiszen a népmese léleknyitogató. Ami a művészet valamennyi ágára igaz: az ember önmagához, a saját lelkéhez kerül közelebb, ha zenével, tánccal vagy bármilyen más művészeti ággal találkozik. És ha az a hagyomány által továbbörökített tudásból, a tiszta forrásból ered, lehetőségünk nyílhat rá, hogy visszatérjünk a régiek életét gazdagító és alakító értékekhez. A hagyomány ugyanis nem avítt dolog, amit technokrata világunkkal már régen meghaladtunk, hanem fontos kincsek tárháza, olyan értékeké, mint például a népi játékok, a népzene, a népi kézművesség gazdag öröksége. E világban természetes, hogy az ember közösségben van, hogy rendben van – nem véletlen, hogy ezt az érzést, ezeket a kötődéseket keressük mindannyian ma is.

– Mi pedig nem győzünk jógára, pszichológushoz, coachhoz járni…

– A parasztembernek sosem volt szüksége életvezetési tanácsadóra, az évkör szabta meg számára a rendet, az vezette őt végig az életen, mi pedig annyira elidegenedtünk a környezetünktől, a közösségünktől, sőt a saját nemzetünktől, a hazánktól is, hogy kétségbeesetten keressük az összekötő szálakat. Az ember csak közösségben tud létezni, minden egyéb, ami ettől elvon, az magától az élettől távolít el. A közösség, a család adja az egészséges lelki kondíciót, megtartó ereje vitathatatlan. Létünk alapvető kérdései pedig ma is éppen azok, mint ezer évvel ezelőtt: honnan jöttünk, miért ide születtünk, megtaláljuk-e a helyünket a világban, és hová távozunk, ha itt lesz majd az ideje? E kérdésekre a régiek tudták, sejtették a választ. Kodály úgy fogalmazott, a néptánc, a népzene, a népi játék, vagyis a népi hagyományos műveltség elemei együttesen formálták ki az emberben a tudat alatti magyarságot, az identitást. Ez a kultúra ugyanis nem direkt módon, hanem a maga természetességében hatott, észre sem vették a benne élők, mégis tudták, hová tartoznak.

– Biológusként is kutatta az archaikus népi kultúrát? Mit tapasztalt?

– Első alkalommal valóban a népi gyógyászat iránti érdeklődésem vitt Erdélybe, szerettem volna megismerni és megérteni, hogyan gyógyították önmagukat és háziállataikat az ott élők. Hihetetlenül gazdag világ nyílt ki előttem, sokkal gazdagabb, mint amire biológusként számítottam. A kilencvenes évek legelején még sokan éltek azok közül az idős emberek közül, később páran mestereim is lettek, akiknek természetes volt ez a tudás. Napokat töltöttünk együtt, gyógynövényeket kerestünk, megismertették velem a szárított, feldolgozott növényeiket, azok hatásait. És voltak emellett specialisták, kenő emberek, csontrakók. Ilyen volt a nemrég elhunyt Tímár Viktor bácsi is, a gyimesi hagyományos kultúra egyik utolsó zenész mestere, akit a táncházmozgalom kiemelkedő tudású falusi zenészeként, a Népművészet Mestereként ismertük, de emellett csodás gyógyító talentummal is rendelkezett. Viktor bácsi nem az iskolában szerzett tudását osztotta meg velünk, hanem a hagyományos gyógyítás módját, mindazt, amit az élete során ellesett vagy sokszor kemény munka árán megtapasztalt. A csontokat, az inakat vissza tudta rakni a helyükre, és helyben gyorsan gyógyítani a kisebb rándulásokat, ficamokat, töréseket. Ez a tudás a nyugati orvoslástól többnyire idegen.

– Miért?

– Mert mi nem abban a holisztikus rendszerben gondolkodunk, amiben az archaikus tudást őrző falusi ember. A tudást szétszálaztuk a legapróbb részekre, és pontosan ezt tesszük az oktatásban is, a lehető legspecifikusabb területre szedtük szét a tananyagot, úgyhogy ember legyen a talpán, akinek tanulmányai végeztével a fejében összeáll a kerek egész. Húsz évvel ezelőtt egy agrármérnök barátnőmmel kidolgoztuk a Gazdakalendárium elnevezésű, általános iskolások számára készített programunkat, amelyben hónapról hónapra egy-egy téma kapcsán igyekszünk megtanítani a gyerekeknek mindazt, amit a régi parasztember tudott a világról és alkalmazta a saját életében: van ebben népdal, tárgyalkotó népművészet, biológia és agrártudomány. Két évtized alatt rengeteg visszajelzést kaptunk, és úgy tűnik, ez az ismeretanyag sokkal jobban alkalmazható tudássá érik a gyerekek fejében, mintha száraz adathalmazt tanulnának meg. Ez persze még mindig csak utánzata a hagyományban nevelkedett gyermek észrevétlen okulásának, de mint követendő módszertan tavaly bekerült a gödi Búzaszem Iskola Magyar Örökség Műhely tanárképzési programjába is.

– Beszélgettünk a paraszti élet rendjét szabályzó évkörről, amelynek az ünnep, a megszentelt idő adta a ritmusát. Beszélgetésünk idején kezdődött a nagyböjt. Miért volt fontos ez az időszak a régieknél, és miért lehet fontos ma?

– A vízkereszttel kezdődő és hamvazószerdáig tartó nagy farsangi hejehuja és vigalom után az ember lenyugszik, elcsendesül, és kezd befelé figyelni: a böjt a tisztulás és a tisztítás ideje, ami nemcsak a test és a lélek, hanem az ember környezete számára is fontos. A falusiak ekkor tették rendbe a házat, tisztították meg a kutakat, az árkokat, határbejárást tartottak. Mindezt a testi-szellemi munkát azért végezték önmagukon is, hogy kívül-belül megtisztulva, a haragot, a neheztelést a szívből kiűzve méltóképpen érkezzenek meg a feltámadás ünnepére. Ennek az időszaknak a szimbolikája – a természet éledése, megújulása, a feltámadás öröme – annyira gyönyörű, hogy magyarázatként nem is kell semmit hozzátenni, ráadásul minden benne van, ami nekünk e mostani időszakra tanácsul szolgál.

– Az elmélyülésben, elcsendesedésben segíthet az ének?

– A régiek úgy tartják, énekszóval hétszer gyorsabban száll a mennyországba az ima és a kimondott szó. Voltak olyan moldvai csángó magyar mestereim, akik munkájuk közepette, szinte egész nap énekelve imádkoztak, sokszor magukba merülve, ha nem is hangos szóval. Nagyon fontos a mai világban – és nem csak nagyböjt idején – hangsúlyozni az ima erejét, amely megtartott és ma is megtart családot, nemzetet, sőt, akár az egész világot.

– Milyen programokkal készül erre az időszakra?

– MMA-ösztöndíjasként az Essentia Artis összművészeti fesztivál két napjára kaptam meghívást: a Tiszta forrásból című tematikus napon Berecz Mihály zongoraművésszel közösen Bartók Béla életművéből válogattuk a félórás estünk zenei anyagát, és egy különleges divatbemutatón fogok közreműködni, míg a Közösség ereje címet viselő tematikus napon a nemrég megjelent Égből szállott dali madár című lemezünket mutatjuk be a Kobzos együttessel. Az albumon tanítványaim, a keszthelyi Család Iskola diákjai is zenélnek-énekelnek, közel húszan a koncerten is fellépnek majd. Az elmúlt évben készült egy szakrális témájú előadásunk Fabók Mancsi társulatával közösen, a Mennyei szép rózsa című Mária-misztériumjáték, amely a Déryné Programnak köszönhetően országszerte látható lesz, többek közt a Nemzeti Színházban is. Ez egy nagyon különleges előadás, egyszerre jelenik meg benne a szakralitás és a népi humor – Hamvas Béla szavaival élve maga a transzcendens derű –, valamint a veretes archaikus énekek, imádságok.