Lengyel Alfonztól búcsúzunk
„Egy szegény árva magyar pénz és taps nélkül, de elszánt kitartó hazafiságtól lelkesítve – Kőrösi Csoma Sándor – bölcsőjét kereste a magyarnak, és végre összeroskadt fáradalmai alatt. Távol a hazától alussza örök álmát, de él minden jobb magyarnak lelkében. Az itt ábrázolt sírkő nyugszik hamvain. Brit társaság emelte tudományos érdemeiért. Nem magas helyzet, nem kincs, a nemzetnek védőre, hanem törhetetlen honszeretet, zarándoki önmegtagadás és vasakarat. Vegyetek példát hazánk nagyjai és gazdagjai egy árva fiún, és legyetek hű magyarok tettel, nem puszta szóval, áldozati készséggel és nem fitogtatással.”
A legnagyobb magyar, Széchenyi István megszívlelendő szavai ezek megemlékezvén Kőrösi Csoma Sándorról, és Dardzsilingben lévő öröknyughelyéről.
Másik magyar származású, „ősi ösvényeken” Ázsiában kutató Stein Márk Aurél 1862-ben született Budapesten és 1943-ban Kabulban, Afganisztánban hunyt el brit állampolgárként.
Egy harmadik magyar, Lengyel Alfonz professzor munkásságát emléktáblával, még életében örökítették meg Kínában a Jing Di Múzeumban, és a kínai miniszterelnök köszönte meg ekkor a tevékenységét.
És most rajtunk a köszönet sora. Először is megköszönjük a Teremtőnek, hogy tíz talentumot rejtett Alfonz bölcsőjébe. A 94-ből élete utolsó 60 esztendejét, mondhatjuk, hogy a világ száz távoli pontján, de a haza iránti rendületlen hűségben élte. Vezetett ásatásokat Európában, Ázsiában, Afrikában. Tanított francia, német, amerikai és kínai egyetemeken. Mikor Yenki volt, mikor gringó, de mindig hozzátették, hogy a Duna-tájról. Élete utolsó éveit asztmája miatt, amit még itthon, fiatalon egy bánya robbanáskor Vácott a kényszermunka táborban raboskodva szerzett Floridában töltötte. Itt is aludt el örökre, 2016. január 24-én. Özvegye valahai kínai tanítványa, majd munkatársa, professzor társa, a betegségben, a lymfóma rákban gondos ápolója dr. Liu HongYing hozta haza Sarasotából hamvait, hatvan évi emigráció után ennek a mi szegény árva magyarunknak.
Azért, hogy a talentumokat megőrizni, kamatoztatni tudja hosszú 94 évig tartó sok szenvedéssel, nehéz életcsaták közepette megélt életének „vigyázását” őrző angyalán kívül még egy erős égi pártfogóra, a XVIII. századi minorita szerzetesre, Isten Szolgája Kelemen Didák atyára is rábízta a Fennvaló. Az atya által épített miskolci templom, az általa alapított iskola és kollégium diákja volt. Itt tanulta meg gyermekként, és cserkészként mind azt, aminek férfikorában hasznát vette: az Isten dicsőítését, a keresztény humanizmust, és a becsületes kötelesség teljesítést. Édesanyját nyolc éves korában elveszítette, de mellette maradt a szigorúan, és okosan szerető édesapja, akinek a ’mi szeretnél lenni’ kérdésére elmondta, hogy érdekli Ázsia. Ezt a romantikusnak tűnő Ázsia-kutatói álmot bontották le az odavezető racionálisnak látszó útra: a keleti nyelvek tanulására, a Ludovika akadémia elvégzésére, és a jogi tanulmányokra. Így indult a nagy tervek megvalósítására. De, hogy milyen kifürkészhetetlen, nehéz út vezet majd a célig, azt, minden bizonnyal jobb, hogy előre nem sejthette.
1944. augusztus 20-án hadnaggyá avatta Horthy Miklós. Folyt a háború, és a fiatal tiszt a solti hídfőben a Solt egyes század parancsnoka lett. 1944. november 4-én életveszélyesen megsebesült, a veszprémi hadikórházban az akkori veszprémi püspök, Mindszenty József az utolsó kenet szentségében részesítette. Súlyos sebeit, az ’úgy sem éli meg a reggelt, azon segítsünk, akinek életben maradására remény van’ jegyében, nem látták el, nem vették ki, és így haláláig testében hordta egy gránát szilánkját. Kelemen Didákhoz imádkozva, arra kérve, az ágya mellé ültetett apácát is, hogy az ő közben járását kérje érte, aludt el. Már lábadozott, amikor nyugatra vitték, és amerikai hadifogságba került. Vissza akart térni, és vissza is tért onnan a hazába. Mint katonát nyugállományba helyezték. Igazolási eljárás, majd a Vallás- és Közoktatási Minisztériumban kapott állást Mindszenty József segítségével, és a falu-múzeumok szervezésével foglalkozott. Jézus kemény öröksége jegyében azonban, mint a világosság fiát őt sem fogadták be az akkori magyar világ fiai. Hat év börtön és kényszermunka következett. A Mindszenty- és Grősz-perben keserves kínvallatásokat szenvedett. Elítéltként is sokszor kérte imáival Kelemen Didák segítségét, hitte, hogy a bányarobbanás alkalmával is ő mentette meg életét.
Eljött 1956. A feltételesen szabadlábra helyezett részt vett a magyar szabadságharcban, és a kiszabadult hercegprímás is feladatot adott neki: tájékozódjon hogyan áll az Actio Catholica, mit lehetne megújítani ott.
Mi, akik átéltük a magyar forradalom és szabadságharc csodálatos napjait, emlékezzünk Szabó Lőrinccel:
Szabadság, itt hordozta hős
zászlaidat az ifjuság!
S a sírt, melyből nép lép ki, már
ámúlva nézte a világ.
Tíz nap szabadság? Tizenegy!
Csók, szívre, minden pillanat!
És nem volt többé szégyen az,
hogy a magyar nép fia vagy.
Tíz nap szabadság? Tizenegy!
Terv forrt; gyúlt, égett minden agy.
Lombikban feszűlt a jövőnk.
S temettük a halottakat.
Ablakunk mind fény, gyertyaláng!
Aztán már settengő gyanuk.
Még egy éj. S Budapest köré
vashernyók gyűrűje szorúlt.
Lengyel Alfonznak menekülnie kellett.
Harmincöt éves elmúlt, ösztöndíjban már nem részesülhetett. Iskola takarító lett, pucolta a vécét, és a rendetlenkedő diákságot a szünetekben elcsendesítette, maga köré gyűjtötte, figyelmüket lekötötte azzal, hogy a magyar történelemről mesélt nekik.
Mert a sírásás jobban fizető állásnak tűnt a magyar menekült számára, így erre vállalkozott, hogy megkeresse a jegy árát mellyel Párizsba utazhatott, hogy doktorátust szerezhessen ott.
A tíz talentum, a hatalmas akaraterő, és kitartó szorgalom eredményeként lett amerikai egyetemek professzora, nemzetközi régészeti kutatások vezetője.
Hazatért, és mi holtában ismerhetjük meg azt az embert, azt az életművet, akit és amit szerte a világon tisztelnek.
Alfonz megcselekedte, amit megkövetelt a haza, és most rajtunk a sor. Hajtsuk meg fejünket előtte, és kövessük a magyarságnak napjainkra is példát mutató életét a most hazatérő bátor hazafinak!
Nyugodj békében, Alfonz! Nem felejtünk, és az emléked tovább él „minden jobb magyar szívében”.
A cikk eredetileg 2016. május 18-án jelent meg a www.mkdsz.hu honlapon.
