Születésnapi beszélgetés Vári Fábián László kárpátaljai költővel

Vári Fábián László a kárpátaljai magyar irodalom második nemzedékének ígéretes tehetsége és kiemelkedő képviselője. A hatvanas évek végén kezdte irodalmi pályafutását, amelynek során bátorsága, szókimondása miatt több alkalommal a létbizonytalanságba kényszerítették. Most, 55. születésnapján számos rangos irodalmi és egyéb kitüntetés birtokában számot adott életéről, pályájáról, valamint a kárpátaljai magyar irodalomról.

– Hogyan találta meg a helyét a hatvanas évek azon politikai, társadalmi, irodalmi, közéleti hangulatában, amely az Ungvári Állami Egyetem „Együtt” című szamizdat diáklapja, majd annak megszüntetését követően a Forrás Stúdió körül forrongott?

– 1968-ban érettségiztem, s lettem az ungvári egyetem magyar szakos hallgatója, de néhány hónappal ezt megelőzően már tagja voltam az írogató egyetemista fiatalok által Ungváron életre hívott Forrás Ifjúsági Stúdiónak. Az Együtt szamizdatszerű diáklap ekkor már nem létezett. A Stúdióban ismertem meg bimbózó irodalmunk fenegyerekét, Kovács Vilmost, akinek egyes versei és sorskérdéseinkkel foglalkozó Holnap is élünk című regénye felborzolta a helyi kultúrpolitika kedélyeit. Az irodalomban bóklászva elsősorban hozzá és a kortárs magyar költészet legfrissebb vonulatához, a Kilencekhez próbáltam igazodni. Akkor úgy hittem, hogy fiatalos, őszinte, politikamentes és szabad írásaink nem jelenthetnek veszélyt számunkra. Nem tudtam, hogy a pártideológia szemüvegén át a politikamentesség az apolitikussal adekvát minősítés is lehet.

– Nyilván az elvtársak úgy akarták…

– Igen, hiszen 1971 májusában a Kárpáti Igaz Szó a Forrással szemben már szervezte a maga ellenműhelyét. Hívtak bennünket is, pontosabban azokat, akikről azt feltételezték, hogy még átnevelhetők. Nekünk azonban eszünk ágában sem volt elmenni: ezzel önként mondtunk volna le arról, amit létrehoztunk.

– És 1971 augusztusában a Kárpáti Igaz Szó-ban megjelent az „Elidegenedés?!” című, Önöket rágalmazó cikk…

– Igen. Azzal vádoltak, hogy nincs politikai érzékem, hogy „halszemű kutyák” a sorstársaim, versemet pedig tizenhét soros zagyva kis miniatűrnek nevezték.

– Volt-e lehetősége ezekre a vádakra a nyilvánosság előtt reagálni?

– Nem, ezért Kovács Vilmos, Fodó Sándor és S. Benedek András által megfogalmazott, a kárpátaljai magyarság egyéb sérelmeit is felsoroló Beadvánnyal fordultunk a megyei pártbizottsághoz. A dokumentumhoz a kárpátaljai magyar értelmiség erkölcsi támogatásának demonstrálásaként mintegy háromszáz aláírást gyűjtöttünk. Úgy érzem – s ezt már többen is kifejtették -, ez a történelmi pillanat volt a kárpátaljai magyar értelmiség polgárjogi mozgalmának kezdete.

– A hetvenes évek elején nem folytathatta egyetemi tanulmányait, mert az akkori kommunista hatalom nem találta összeegyeztethetőnek az ön és barátai irodalomszemléletét a szocialista realizmus irányvonalával. Társaival együtt nacionalistának titulálták. Hogyan élte meg ezt az időszakot?

– A már említett Elidegenedés-vád és a Beadvány miatt egyetemi tanulmányaimat a hetedik szemeszter végén kellett félbehagynom. A hatalom a politikai botránynak és egy újabb értelmiségi-engedetlenségi ügynek a látszatát is igyekezett elkerülni, ezért bíráim törvényesebb és humánusabb eszközökhöz folyamodtak: a félévi vizsgaidőszakban több – katonai és politikai – tantárgyból elvágtak, s ezért kicsaptak, majd 1972 tavaszán behívtak a szovjet hadseregbe. Berdicsevben hat hónapos szakmai előkészítésen vettem részt, majd másfél évre a szocializmus legnyugatibb védőbástyájába, az NDK-ba küldtek. Így vonták ki a forgalomból S. Benedek Andrást és Fodor Gézát is.

– Leszerelését követően visszatért Ungvárra. Mi történt ekkor?

– Gyári munkás lettem, majd 1974 szeptemberétől visszatértem az egyetemre, de csak levelező tagozatos hallgatóként vállaltam a folytatást. Ungvár már nem az volt, mint három évvel korábban, társaságunk oldott kéve lett. Kovács Vilmost, Fodó Sándort és S. Benedek Andrást munkanélkülivé tették, s legkisebb gondunk az irodalom volt.

– Egyéni és irodalmi kálváriája után versei újra megjelentek, most már azonban a magyarországi lapokban…

– Igen. A Tiszatáj, a Napjaink, a Kortárs, a Magyar Ifjúság, a Magyar Nemzet, az Új Forrás, ha ritkán is, de közölte írásainkat, verseinket. Az illetékes itthoni elvtársak megelégelték a körülöttünk „tüntető” csendet és minden lehetséges eszközzel arra ösztönöztek, hogy térjünk vissza Kárpátalja kulturális életébe, kapcsolódjunk be a Forrás ellenében szervezett József Attila Stúdió munkájába.

– Ön itt ismét fehér hollónak bizonyult…

– 1978-ban Balla Lászlónak, a Kárpáti Igaz Szó főszerkesztőjének velünk szemben állított legfontosabb elvárása az volt, hogy közlésre szánt verseink között legyenek a „szocialista pártosság jegyében fogantak” is. Azt hiszem, Kárpátalján máig én vagyok az egyedüli, aki ennek a kérésnek nem tett eleget. Közérthetőbben: még csak Leninről sem írtam verset soha! Történelmi nagyjainknak emberi és erkölcsi nagyságáról annál többet, mert magunkról, kilátástalan helyzetünkről csak ily módon tudtam üzenni. Ebben az értelemben valóban fehér holló vagyok.

– Jó néhány versének alapélménye Trianon. A „felnégyelt haza” gondolata ott bujkál szinte minden történelmi, helytállásra, megmaradásra buzdító versében, így például az Ady alkonyában vagy a Három árvában.

– A háború utáni Kárpátalján apáink erősen megritkított és megfélemlített nemzedéke a fizikai megmaradásért küzdött. Az én korosztályom már nem tudhatta, sohasem tapasztalta, mit jelent egy valódi hazában élni. A hiánnyal szembesülve tisztáznunk kellett, hogy nekünk lakhelyül csak a szülőföld adatott, amelyet a kelleténél is jobban szeretünk, de veszély esetén oltalmat nem várhatunk tőle. Ezért nem hallgathatunk Trianon bűneiről. A téma legmarkánsabban valóban az Ady alkonya című versemben jelenik meg már 1988-ban. A romániai falurombolás szörnyű tervének időszaka ez, s ki merné tagadni, hogy Trianon szabadította ránk ezt is? Halála előtt Adynak sejtenie kellett, mi vár nemzetére, de az erdélyi magyarság ellen irányuló falurombolás képe az ő legszörnyűbb rémálmain is túltett.

– „Túl az elrepedt földeken / Látsz-e más hazát, Asszonyom?” – kérdezi a Három árva című versében. Lát-e kiutat ebből a helyzetből?

– Az elrepedt földek szintén Trianon bűnlajstromát szaporítják. Ilyen elrepedt föld a Mezőség, a ballada egyik lakóföldje, s ilyen Kárpátalja, azaz Ung, Bereg, Ugocsa és Máramaros. Régiók és szülőföldek, ahonnan számunkra sokáig csak a Mostoha-anyaországba nyílhattak ösvények. Fontosnak tartom hangsúlyozni, hogy a versbeli Mostoha-anyaország (1988!) még kimondottan a befogadó államok azonosító jelzője, amely az adott hatalomnak a kisebbségeihez való viszonyát minősíti. Nem mi tehetünk róla, hogy a szókép jelentéstartalma 2004 decembere óta lényegbevágóan megváltozott.

– Haragszik a magyarországiakra?

– Nem haragszom. Csak fáj nagyon.

– Példaképe Nagy László. Miért?

– Nem példaképnek nevezném, csillagnak inkább, aki a mindannyiunk által rajongásig szeretett József Attila mellett ragyog, s e párost sohasem szeretném elveszíteni a szemem elől. Ady üzente Móricznak valamikor: „Ha a lehetetlent nem tudtuk lebírni, volt egy szent szándékunk: gyönyörűeket írni!” Nagy László gyönyörűeket írt, s a kortársak visszaemlékezéseiből tudom, hogy embernek is rendkívüli volt. Elegendő felidéznem a Gyümölcsoltóban ránk hagyott testamentumát – „tisztának a tisztát őrizzük meg, oltalmazzuk az időben, ámen” -, s már tudom, hogy ha eme óhajnak nem tudok megfelelni, hiába vettem tollat a kezembe.

– A Kárpát-medencei magyar irodalomban a kárpátaljai irodalom a legfiatalabb: a hatágú síp hatodik ága. Mi jellemzi?

– A megosztás ördöge köztünk is tanyát ütött. A nyolcvanas évek közepén a két tábor között létrejött a „kiegyezés”, s ezt követően egymás publikációit tisztességes fogadtatásban részesítettük. 1989 után – a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség megalakulása után – az alkotóközösség megszűnt, s az ügyesebbek a szabadság lehetőségével élve könyvkiadókat létesítettek, vagy lapot indítottak. A régóta óhajtott fórumot a rendszerváltozás után nem véletlenül nevezték el Hatodik sípnak. A kilencvenes években több magyar fiatal Magyarországra települt át, gyengítve ezzel irodalmi életünket. Most létezünk, és hallatunk magunkról. A Magyar Írószövetség Kárpátaljai Írócsoportjának kilenc tagja van. Valamennyien többkötetes, ismert szerzők, ketten József Attila-díjasok. Folyóiratunk, az egyelőre negyedévente megjelenő Együtt már negyedik évfolyamánál tart, s az iránta való érdeklődés itthon és Magyarországon egyaránt kielégítő. Örvendetes tény, hogy szerzőink között egyre több az ígéretes fiatal szerző, akik a beregszászi főiskola, az ungvári egyetem, valamint az ELTE kárpátaljai származású diákjai. A verset, a prózát, a drámát és az irodalomkritikát egyaránt sikerrel művelik.

– Ön több kitüntetés birtokosa – Kilencek Díja, Pro Cultura Hungarica, A Hatodik Síp Toll díja, Magyar Művészetért-díj, Berzsenyi-díj, Kemény Zsigmond-díj, Bethlen-díj, József Attila-díj, Balassi Emlékkard . Melyik a legkedvesebb?

– A többgyermekes édesanya vajon el tudja-e dönteni, hogy melyik gyermekét szereti jobban? A Kilencek Díja azért kedves, mert az első… Remélem azonban, nem sértek meg senkit, ha azt mondom: a 2004-es év Bálint napját költővé avatásom ünnepének tekintem.

Tarics Péter