Fotó: Demokrata/Vermes Tibor
Hirdetés

– Előző filmje, az Oscar-díjra jelölt Akik maradtak, két holokauszttúlélő, egy kamaszlány és egy középkorú férfi lelki egymásra találását és barátságát meséli el. Az, hogy most a Mesterjátszmában ismét egy XX. századi magyar történelmi traumát, nevezetesen az 1956-os események utóhatásait dolgozza fel, tudatos döntés volt?

– Mivel a jelenlegi állami pályázatokon előnyt élveznek a történelmi témájú filmtervek, egy producer vagy egy rendező leginkább történelmi filmet forgat. Persze, erre senki sem kötelez minket, de ha állami pénzt szeretnénk kapni, természetesen ebben gondolkodunk. Ezzel önmagában nincs bajom, hiszen számtalan olyan terv van a fejemben, amelyekből történelmi filmek születhetnének, gondolok például Gyarmathy Fanni Naplójára, de ilyenek Gion Nándor vagy Wass Albert munkái is. Akkor lenne baj, ha megmondanák, milyenek legyenek, ha mögéjük kellene tennünk valamilyen magasztos, patetikus üzenetet. Ezek ugyanis többnyire ártanak a filmnek.

– A Mesterjátszmánál voltak erre próbálkozások?

– Egyáltalán nem. Sőt, már a legelején tisztáztam, hogy én válogathatom a szereplőket, a stábot, újraírhatom a forgatókönyvet, és enyém az utolsó vágás joga is. Ezt mindenki tiszteletben tartotta.

Korábban írtuk

– A film elkészítését a Nemzeti Filmintézet támogatta. Kellett-e kompromisszumokat kötnie a költségvetés, illetve szűkössége miatt?

– Bár a hollywoodi filmek költségvetésének a töredékét kaptuk, nekem eddig magasan ez a legdrágább filmem. Így nem panaszkodhatom, hiszen nem volt pénzhiány, amit megálmodtunk, maradéktalanul sikerült megvalósítani. Az egyik legfontosabb szempont az volt, hogy szép filmet csináljunk, vagyis jól nézzen ki. És, mivel a történet egésze gyakorlatilag vagy egy vasúti kocsiban, vagy egy börtöncellában játszódik, el tudtuk kerülni a nagy tömegeket, a nagy városképeket, így tudtunk pénzt költeni díszletre, szereplőgárdára és izgalmas kameramozgató eszközökre is.

– Ha már a vonatnál tartunk: a film nagy része valóban egy mozgó vonaton játszódik. Találtak egy korhű vagont, vagy meg kellett építeni a forgatásra?

– Éppen a különböző technikai szükségletek és az igényes képi megoldások miatt nagyon hamar elvetettük azt a lehetőséget, hogy valódi vonaton száguldjunk ide-oda a nyílt pályán. Hujber Balázs díszlet- és látványtervezőnk vetette fel, hogy miért nem építjük fel inkább? Végül egy teljes vagont, illetve a csatlakozó vagonok egy-egy darabját készítettük el teljesen korhűen, majd korabeli vagonokról átszereltük ezekbe a padokat, a kilincseket, a fogasokat és a vészféket. Ugyanakkor a vagonfalakat kivehetővé, a tetőszerkezetet pedig levehetővé építettük, hiszen a forgatás miatt szükségünk volt a térre, kellett ennyi szabadság.

– A filmben szerepet kapott mások mellett Mácsai Pál, Péterfy Bori, Váradi Gergely, Varga-Járó Sára és egy rövid epizódig Bereményi Géza is. Előre elhatározott koncepció volt, hogy a főszereplő pap, azaz „B” szerepére az Akik maradtakban is főszerepet játszó Hajduk Károlyt választotta?

– Igazából nem. Bár természetesen az ember nagyon szívesen dolgozik újra azokkal, akikkel egyszer már nagyon harmonikusan és gyümölcsözően tudott alkotni valamit. De bevallom, először egy sokkal idősebb, szakállas, megtört, már-már remeteszerű papot láttam magam előtt. Amikor azonban a feleségemmel és legközelebbi munkatársammal, Lisztes Lindával átbeszéltük, be kellett lássuk, hogy nagyon rossz lenne nézni, ha egy idős embert, még, ha nem is fizikailag, de kínoznak. Amikor aztán már fiatalabb karakterben gondolkodtunk, egyből Karcsi jutott az eszembe.

– Míg az Akik maradtaknak F. Várkonyi Zsuzsa Férfiidők lányregénye, addig a most bemutatott Mesterjátszmának Stefan Zweig Sakknovellája az alapja. És, bár sokak szerint ez egy miniatűr remekmű, mégsem Zweig legismertebb alkotása. Hogyan talált rá?

– Amikor Szurmay János producer megkeresett a tervvel, már hozta magával a Fonyódi Tibor által átírt Sakknovellát. Megmondom őszintén, hogy addig Zweigtől talán csak a Búcsú a tegnaptól című regényét olvastam. Így a semmiből kellett mindenbe beleásnom magam. Azt egyből láttam, hogy Tibor nagyokat csavart az eredeti történeten, amely 1941-ben játszódik, szereplői pedig egy hajón menekülnek a nácizmus elől. Nálunk a hajóból vonat lett, 1941-ből pedig 1956. Amellett, hogy Fonyódi Tibor végig nagyon jó átiratot csinált, engem leginkább mégis a műfajisága fogott meg, az, hogy a végén van egy teljesen váratlan csavar. Voltaképpen Zweig felturbózva. Ezzel semmiképpen nem kisebbíteném Zweig vitathatatlan irodalmi érdemeit, csak éppen a mozi teljesen más műfaj. Ugyanakkor az irodalmi alap egyfajta biztonságot ad, tudom, hogy honnan hova tart a történet, mi a világa, és mi a mondanivalója. Ettől eltérni pedig mindig inspiráló, ráadásul szabaddá tesz.

– Zweig novellája a nácizmus bűneit dolgozza fel, a film ugyanakkor a kommunizmus rémtetteit villantja fel. Könnyű volt adaptálni az egyiket a másikra, vagyis a bűn természete a bűnöstől függetlenül mindenkor ugyanolyan?

– Szomorú, de szinte valóban egy az egyben át lehetett emelni a rémtetteket. Így a novella nagyon sok részét változatlanul is hagytuk, hiszen mind a két elnyomó rezsim kincsekre vadászik, nem ideológiából, hanem pénzéhségből kínoz, ami, lássuk be, sok esetben összefonódik. Ami magyar, vagy inkább kelet-európai specifikum, hogy a főszereplő nálunk nem ügyvéd, hanem egy pap lett. Nagyon nagy irodalma van annak, hogyan bántak felénk a papokkal a kommunisták, így például tüzetesen átolvastam Mindszenty József emlékiratait, amelyekből nagyon sok mindent fel is használtam a kihallgatás párbeszédei során. Annak, hogy végül a papnál maradtunk, van egy spirituális rétege is, hiszen börtönbéli reverendája jól passzol a fekete-fehér sakktáblához, ráadásul a sakkot sokszor a jó és a rossz, a világosság és a sötétség életjátékának tartjuk. Ezeket a vizuális ziccereket nem lehetett kihagyni. Sajnos ez egy szóról szóra magyar történet lett, semmi túlzás vagy romantizálás nincs benne.

– Zweignél is megvan a sakk ezen kettőssége, hiszen miközben segít a túlélésben, egyfajta veszedelmes méreg is, amely tudathasadáshoz vezet.

– Azt azért nem szabad elfelejteni, hogy a pap egy nagyon mesterséges állapotba került a cellájában, hiszen kínzásának lényege az volt, hogy bántani nem bántották, de elzárták minden elől, nem beszélhetett senkivel, sőt emberi arcot sem láthatott. Miután heteket töltött már itt, véletlenül talált egy könyvet. Reménykedett, hogy versek lesznek benne, vagy valami regény. Aztán mikor kiderült, hogy ehelyett 150 mesterjátszma címmel egy sakk-könyvre bukkant, amely híres sakkpartikat ír le lépésről lépésre rajzokkal illusztrálva, először csalódottságot érzett, majd kényszerből mégiscsak elkezdett sakkozni. Először lejátszotta a megírt játékokat, aztán rájött, hogy saját maga ellen még izgalmasabb lenne küzdeni! Ezt meg csak úgy tudta megvalósítani, hogy mesterségesen meghasította a saját elméjét, szinte skizofrén állapotot hozott létre, hogy egyszerre legyen meg benne a sötét és a világos oldal. Zweig ezt nagyon jól kitalálta, még akkor is, ha orvosilag mindez valószínűleg képtelenség, tudományos-fantasztikus kategória.

– Ahhoz, hogy úgy tűnjön, a filmbéli sakkjátszmákat valóban profik vívják, a színészeknek profi mesterekké kellett válniuk. Önhöz mennyire áll közel ez a sport?

– Kutyaütő vagyok benne. Volt egy házi sakkbajnokságunk a stábtagokkal, de utolsó lettem, mindig kiszaladtam az időből, az meg vereség. De bevallom őszintén, hogy frusztrál is a sakk összetettsége a végtelen lehetőségeivel, nem igazán szeretem ezeket a kompetitív agyi játékokat. De nem is az én dolgom volt, hogy sakkszakértő legyek, hiszen Szurmay János felesége, Szurmay-Palotai Piroska a Nemzetközi Sakkszövetség, azaz a FIDE női mestere, nagyon komoly nemzetközi sakkversenyzői múlttal. Ő volt az, aki lépésről lépésre megtervezte a meccseket, illetve megtanította a színészeknek a helyes bábufogást, azt, hogy hogyan üssék le fél kézzel a bábukat, hogyan viselkedjenek.

– Bár a film noir, azaz a „fekete film” stílus elsősorban a hollywoodi bűnügyi drámákat, krimiket jellemzi, a Mesterjátszma is szinte végig félhomályban játszódik, feltételezem, nagyon is tudatosan.

– A fénynek valóban kulcsszerepe van a filmben, és, bár nincs ilyen kategória, de magunk között ezt színes film noirnak neveztük. Ugyanakkor nagyon kevés a nappali külső fény, jellemzően lámpákat használtunk, a vallatószobában például mindig szembevilágít a fény, így a pap tulajdonképpen nem is tudja, kivel áll szemben, hiszen vallatójának mindig csak a kontúrjait látja. Vagy a vonatfülkékben a korabeliekhez hasonló szerkezetű, fizikájú izzókat használtunk, ráadásul minden kocsiban csak egyet, ami már eleve sejtelmességet, misztikusságot közvetít. De van olyan kocsi, ahol folyamatosan villódzik a fény, és vannak kifejezetten sötét raktárkocsik is, nem beszélve arról, hogy a vonat éjjel, egy ködös novemberi tájban halad.

– Pont úgy, amint azt egy jófajta pszichothriller megköveteli…

– A közönség szereti a kategóriákat, így be kellett illesztenünk valahova, miközben a műfaja jóval összetettebb. Van benne egy erős romantikus, de misztikus, filozófiai és történelmi szál is, és akkor még nem is beszéltem a spoilerekről! Vagyis sokzsánerű film lett, benne – a viszonylagos gyors fordulatoknak, akcióknak köszönhetően – nagyon sok feszültséggel.