Lőrinszky Attila – gordonművész
– Mi ennek a lényege?
– Néhány hanggal indítja el a művet, és ezekből végtelen variáció születik. Az ő muzsikáját nem lehet, ha szabad így mondanom, alibiből játszani. Nem lehet csak úgy körülbelül lejátszani a hangokat, hanem minden egyes hangnál száz százalékig ott kell lennie a muzsikusnak. Annyira áttetsző zenei szövet, hogy csak így adható át a hallgatóknak. Én olyan mélyre megyek le saját magamban ilyenkor, amennyire csak lehetséges, mert úgy érzem, csak így hatol a zene a hallgatók lelkének is a mélyére. És ha már megtiszteltek azzal, hogy eljöttek a koncertemre, kötelezve érzem magam, hogy élménnyel távozzanak. Mindig is izgatott, hogyan lehet a hangszert úgy megszólaltatni, egy hangot úgy meghúzni, hogy érezni lehessen, innen már nincs tovább. Amikor az ember már érzékeinek végső határához ér. Ezt a művet életének utolsó szakaszában írta Bach, a kiadást már nem érte meg. Nem is zárult le benne teljesen ez a gondolat, ez a zene, tovább akarta vinni. Sokat gondolkoztam rajta, miért a halála előtti pillanatban írta. Mintha az utókornak szánta volna, hogy mindenki, aki igazán zenész, vagy legalább őszintén szeretné, hogy legyen valami fogalma a zenéről, próbálja meg tovább vinni ezt a gondolkodásmódot. Ezzel a művével nagyon magasra tette a mércét. Harminc évig vártam, hogy eljussak idáig, hogy megérjek rá, hogy megértsem – ha egyáltalán megérthető. Már a konzervatóriumban is játszottam Bach-darabokat 25 évvel ezelőtt, és már akkor is izgatott – merthogy nagy improvizatőr volt -, hogyan lehet őt ilyen módon előadni. Ez az emberből vagy jön, vagy nem jön.
– Őbelőle jött.
– Dőlt belőle a zene.
– Ön mennyit foglalkozik vele naponta?
– Több órát. Nagyon mélyre le kell mennie az embernek önmagában és az anyagban. Az igazi szépség, a gyönyörűség négy óra gyakorlás után jön meg. Tökéletesen kitalálta ezt a rendszert, ami idáig vezeti az embert, ezt nem lehet csak úgy előhúzni, mint egy sablont, ezért naponta meg kell szenvedni. Hosszú ideig nem értettem, hogy lehet az, hogy elkezdek gyakorolni, és egy óra gyakorlás után sem indul még be az a lelki folyamat bennem, ami elvezet Bach mélyére. Négy óra kell hozzá, akkor nagyon tiszta zenévé válik, és az a fizikai fáradtság, amit eddig a bőgőzés okozott, nemhogy eltűnik, hanem lazább vagyok öt óra játék után, mint ahogy elkezdtem. Az elmerülés, a szellemi munka, amit ez megkíván, felszabadítja az embert. Néha próbálok tovább gyakorolni, ritkán hét-nyolc órán keresztül is, de mindig érzem, mikor kell abbahagynom. Pontosan akkor, amikor átesek egy holtponton, amin túl már jónak lehet mondani a játékomat. Tehát mindig a csúcson kell megállni.
– Csak hogy biztosan értsem: ön órákon keresztül képes a Bachra jellemző barokk stílusban improvizálni?
– Igen. Ilyen szerencsém van. Kaptam a sorstól.
– Hogyan fogadja a közönség?
– Nagyon jó visszhangja van. Érzik a dolog természetességét. Éppen ez a legjobb az ő zenéjében, hogy annyira természetes, semmi erőlködés, semmi magamutogatás nincs benne. Rendkívül magas szinten neveli az embert, és tanítja nap mint nap szerénységre, ugyanakkor további munkára ösztönöz. Lehetőséget ad rá, hogy megtapasztaljuk a világhoz és a természethez való viszonyunkat. Bach csodálta a természetet. Megmagyarázhatatlan, hogy mitől ilyen szép a zenéje, a hangok minősége.
– A közepébe vágva kezdtük el ezt a beszélgetést. Egy keveset mondjon arról, hogyan találkozott a zenével?
– Ötvenéves vagyok, a fiatalságom kezdete a hatvanas-hetvenes évek fordulójára esett, így a zenéhez való vonzódásom – meg kell mondanom őszintén – a rockzenével kezdődött. Ezen belül a rendkívül erőteljes, egyéni utat járó emberek voltak rám hatással, például Jimmy Hendrix. Ő úgy nyúlt a gitárhoz, ahogyan senki előtte, sem utána. Az a rövid élet, amit élt – 27 évesen halt meg -, elég volt hozzá, hogy egy életművet hagyjon hátra. Ez volt az első hatás, ami a zene felé vitt.
– Hogyan lehet innen eljutni a klasszikusokig? Egyáltalán: hogy kezdett zenélni?
– Egyszer éppen az Ifjúsági park előtt ücsörögtünk egy barátommal, és eszébe jutott, hogy nekünk is zenét kellene tanulnunk. Bementünk a VI. kerületi zeneiskolába, ahol a felvételin az egyik tanár ajánlotta, hogy kezdjek el fuvolázni. Akkor voltam húszéves.
– Addig nem is nyúlt hangszerhez?
– Nem. Ehhez képest elég jól ment a tanulás, úgyhogy két év múlva felvételiztem a konzervatóriumba, ahol szintén a felvételin javasolta az egyik tanár, hogy térjek át nagybőgőre.
– Finoman fogalmazva későn kezdett el bőgőzni.
– Huszonkét évesen, az már nagyon későn van. De annyira megtetszett a hangszer, hogy szinte beleszerettem. Egy év múlva Szabados György már meghívott a zenekarába. Nagyon nagy dolog volt lelkileg is, anyagilag is, hogy hivatásos zenekarban kezdtem játszani ilyen rövid tanulás után. Jártuk az egyetemi klubokat, a fesztiválokat – a hetvenes évek közepén nagyon megbecsült pálya volt ez. Rang volt ilyen muzsikussal játszani. A konzit is két év alatt végeztem el, és ahogy a hangszeren való jártasságom egyre jobb lett, kezdett vonzani a klasszikus zene. Amikor az megérintett, akkor történt bennem, ha szabad így kifejezni magamat, az ősrobbanás. Ugyanakkor arra is rájöttem, micsoda hiányosságaim vannak, mennyi mindent kéne pótolni. Az, hogy ilyen sajátos úton fejlődtem, óriási szerencse, és behozhatatlan hátrány egyszerre. A gyerekkort ugyanis nem lehet pótolni. Akkor olyasmi épül be az ember idegrendszerébe – feltéve, hogy kiváló tanárai vannak -, ami csak akkor épülhet be. Ezeket nekem már örökre nélkülöznöm kell, viszont személyiségem improvizatív része erősen kifejlődött. Mindig is a bennem lévő zenét kerestem. Az életem is valahogy úgy alakult, hogy mindig rá voltam kényszerítve, hogy valami saját zenével jelenjek meg. Például évekig jártuk a világot egy táncegyüttessel. Párizsban, a világ egyik legnagyobb koreográfusversenyén nekünk 1994-ben zenei különdíjat adtak. Még ugyanabban az évben, egy tel-avivi koreográfusversenyre engem külön meghívtak szólót játszani a döntőbe. Ezt azért említem, mert oda csak csoportokat szoktak hívni. A szóló bőgő és hozzá a szóló tánc kivételes volt.
– Az elején azt mondta, hogy a Fúga művészetét hallgatva az intonáció ragadta el. Mit jelent az ön számára a hangzás?
– Az intonáció a zenében számomra mindenekelőtt egyéni hangzást jelent. Tehát, hogy valakinek olyan szép hangja van, vagy olyan szépen szólaltatja meg a hangszert, ahogy más nem. Ezt keresem folyamatosan. Szeretném úgy megszólaltatni a hangokat, hogy akár egyetlenegyet is élvezettel hallgassanak meg az emberek. Abban is benne lehet az egész világ – erre vágyom. Fölfedezni egyetlen hangnak a szépségét, két-három hang összefüggését, négy hang végtelen variációját, ami örök folyamat, soha nem lehet lezárni, nem lehet a végére jutni. Ez önmagában elég ahhoz, hogy az életnek értelme legyen.
– Lovász Irénnel közösen is fellép. Négy őselemet megjelenítő előadásuk, amely rögtönzésre épül, úgy érzem, szép példája ennek.
– Neki csodálatos hangja van, nem beszélve arról, hogy milyen mélyen érző lény. A bőgőnek női hanghoz társítása komoly feladatot adott nekem, ugyanakkor ritka szép munka, nagyon szeretem csinálni. Mindig nagy izgalommal tölt el, hogy meg tudok-e felelni.
– Sok koncertjükön ott voltam, és azt tapasztaltam, hogy a közönség mindig ámulattal hallgatja.
– Az ember ilyenkor alkotó módon próbál olyan hangzást létrehozni, ami szívet-lelket melengető. Azért is érzem olyan fontosnak a közös munkát, mert valószínűleg előzménye volt annak, hogy eljutottam Bachig.
– Nem azért nem lett ebből lemez, mert olyan világot élünk, amelyben, ha valamit nem lehet sokszorosítani, nem lehet valamilyen módon gépekhez kapcsolni, akkor már nem is számíthat igazi sikerre – ha az a siker, hogy sokan hallgatnak valamit?
– A zene hatásának egy része olyan, hogy a hangfelvétel nem adhatja át. Lehet, hogy ez a legfontosabb rész. Ezt lemezre rögzíteni olyan lenne, mintha simogatás helyett valakinek az elbeszéléséből próbálnánk megtudni, milyen érzés az, amikor megsimogatnak. Meg aztán olyan időket élünk, amikor minden kell az embereknek, csak az nem, ami hat rájuk. Ki van ölve az emberekből ez a vágy.
– Vagy megvan, csak félnek tőle?
– Az is lehet. De hogy el van nyomva, az biztos. Olyan sok a zaj, hogy a csendet már el is felejtettük. Az emberi természet sokkal érzékenyebb, semhogy ilyesmit büntetlenül meg lehessen tenni vele. Itt látom a legnagyobb bajt. Az ember az idő előrehaladtával egyre épül, szellemileg, lelkileg egyre növekszik, értékesebb lesz, de a vadhajtások is ugyanúgy jönnek, azokat nyesegetni kell magunkról. Ezt nem tudjuk megúszni. Ha hagyjuk, hogy mindenféle rossz hatás érjen bennünket, előbb-utóbb olyanok leszünk, mint egy gondozatlan kert. Még egy erdőt sem lehet magára hagyni. Az nem úgy van, hogy csak elültetik a fát, aztán hadd nőjön. Az embernek haláláig folyamatosan tanulnia kell, csiszolnia kell magát, gondoznia kell szellemét-lelkét, ahogyan egy gyümölcsfát vagy egy kertet is örökké ápolni kell. A legfontosabb az életben, hogy ne az öregségtől vagy a betegségtől féljünk, hanem önmagunk középpontjáig próbáljunk meg eljutni. Az pont elég. Nem kell többel foglalkozni. De ezt csak folyamatos fejlődéssel lehet elérni. Este, mikor lefekszem, már alig várom, hogy másnap legyen, mert újabb kutatásba kezdhetek önmagamban. Óriási szerencsém van ma már, ötvenévesen, mert a kutatás mérhetetlen örömöt szerez. Tanulni természetesen csak önmagunkból lehet, de onnan folyamatosan, és ezen kívül másnak szinte alig van értelme. Ez adja meg az egész napod sava-borsát. Ha állandóan kívülről várja valaki az ingereket, ha azt várja, hogy adjanak neki valamit, vége az életének. Mert az emberben minden benne van, csak hagyni kell előjönni. De nem hagyja. Helyette várja, hogy milyen reklámokat dobálnak be a postaládájába, és közben a tévéből akarja megismerni a világot, pedig az olyannak mutatja, amilyenek a műsorok készítői. Velük ellentétben én nem hiszek abban, hogy analfabétákat kellene példaként állítani bárki elé, főleg nem sztárt csinálni belőlük, hanem igenis azokat a kiemelkedő egyéniségeket, akik valami értéket hoznak létre. Azoknak az életét kellene bemutatni, nem pedig a hülyékét. Mindenhonnan az értéktelenség ömlik az emberre, ami egyben információhiányt is okoz, ezért ma már az információkra is ki vagyunk éhezve. Pedig az ember csodálatos lény. Kiapadhatatlan forrás van benne, ugyanakkor végtelen tudásszomj is. Ebből következik a minőségi élet, amelynek semmi köze ahhoz, hogy a világ merre megy. Aki önmagából bányássza ki az értékeket, azt egyáltalán nem érdekli, hogy merre megy, menjen, amerre akar, az ő élete minőségi lesz. Ebből természetesen következik, hogy ez az ember a közösségnek is hasznára lesz.