Magyarország legszebb nevű falujában, Gyöngyöshalászon születtem. A Mátra lábánál van, éppen, ahol az Alföld kezdődik, de még dombok övezik, még jó bor terem. Mikor gyerekkoromban kukoricát kapáltunk, mindig úgy helyezkedtem, hogy lássam a hegyeket, sokszor gondoltam rá, milyen jó hűvös lehet ott.

Írta: Boros Károly Fotó: Ágg Károly

– Szokott hazajárni a falujába? – Folyton járok, éppen holnap megyek, ott akarok lenni az első önkormányzati ülésen – végre nálunk is nyert a mi oldalunk. Amióta ez a rendszerváltásnak nevezett szörnyszülött ránk szakadt, részt veszek az otthoni közéletben. – Mennyi földjük volt gyerekkorában? – Annyi, amennyit a nagyanyám kapott – nálunk úgy mondták – poletárföld címén a húszas években. A proletár szót bonyolult lett volna kimondani. Egy-két holdat osztottak családonként, abban volt mindig kukorica vagy búza. Később, még a második világháború alatt a gyöngyösi bank haszonbérbe adott négy-öt holdat egy-egy családnak. Ezt az öt holdat a háború utáni földosztáskor megkaptuk tulajdonba. – Eszerint szegény sorból, mondhatnám, agárpoletár családból származik – már elnézést a szóviccért. Ennyi földből nem lehetett megélni, hol talált még munkát az édesapja? – Főleg a nagy gazdasági válság idején volt baj, el is indult kenyeret keresni, és az egyik rokona Budapesten beajánlotta szállítómunkásnak. Tejet hordott a Józsefvárosi pályaudvarról be a tejcsarnokba. Szegény édesanyám egyedül volt otthon, aggódott, hogy elrosszulhat az ő ura egyedül, hát utánament, amikor csak lehetett. Addig nyüstölte a lehetőségeket, míg tudtak szerezni egy albérletet a VII. kerületben, a Keleti mellett. Éppen akkoriban születtem, 1931-ben. Felköltöztünk, így a fővárosban kezdődött nekem az iskolábajárás, az első két osztályt a Szív utcában végeztem, ahol a világ legszebb tanító nénije magyarázta a betűvetést. Apám és anyám szépen félrerakták a pénzüket, és hamarosan összegyűjtöttek egy hold földre valót. – Hány pengő volt az? – Pénzben nem tudom megmondani, de meg tudom mondani másban, épp ezért hozom elő. Mikor a közelben eladó lett egy ócska tehergépkocsi, apám eladta a hold földet, és annak az árából meg tudta venni. Tehát egy rossz, kisméretű teherkocsi ára volt. De akkor már túl voltunk az első bécsi döntésen, jött Kárpátalja visszatérése, a kocsit rögtön be is hívták a honvédséghez, apámnak pedig mint sofőrnek, mennie kellett vele. Katonának nem sorozták be, mert sérve volt, mégis végigharcolta a háborút, mert a teherkocsit folyton behívták. Hazaköltöztünk, de anyám azt mondta, ha már az első két osztályt Budapesten végeztem, ne folytassam falusi iskolában, hanem járjak be Gyöngyösre, ott biztos jobb iskola van. Nem tudtam, miért kell nekem egy órával korábban kelnem, mint a többieknek, de tudomásul vettem. Később megértettem, miért akart minél jobb helyre adni, mert elmesélte, hogy amikor ő summás volt és egy gyöngyösi nagybirtokon a kora tavaszi szőlőmetszés közben nagyon fázott a keze, megfogadta, hogy ha neki fia lesz, vagy ha lánya is, nem hagyja, hogy ilyen hidegben metszenie kelljen. – Milyen pályára szánta? – Neki csak az volt fontos, hogy tanuljak. Negyedik osztály végén odaálltam elé azzal, hogy katona szeretnék lenni, mert volt egy barátom, aki a kőszegi hadapródiskolába járt, és olyan szép volt az egyenruhája, én is szerettem volna olyat. Jelentkeztem is, de nem vettek fel, így kerültem gimnáziumba tízévesen. Tanulgattam, de különösebben nem érdekelt. Mire eljött a háború utolsó esztendeje, kamaszodni kezdtem, de annyira, hogy tizennégy éves koromra bajuszom volt, és nősülni akartam. – Volt, akit elvegyen? – Több is. Közben a háború miatt a gimnázium épülete hadikórházzá vált, csak minden második nap mentünk iskolába, elég könnyű élet volt. Mulatságba jártam, megtanultam otellóbort inni, a haverjaim nem is tudták, hány éves vagyok. Mivel nem végeztem jó eredménnyel, apám azt mondta, nem fizeti tovább a tandíjat. Akadt elég munka otthon, volt egy lovunk, szántottam, vetettem. De egyszer kezembe került egy matematika-tankönyv, és nem hagyott nyugodni. Ezen kívül még egy könyv volt a háznál, hogy honnan, azt én nem tudom elképzelni, Az ember tragédiája. Szóval nem voltunk egy vad értelmiségi család. Olvasgattam a matematika-tankönyvet, addig-addig, míg végül arra jutottam, hogy mégiscsak szép dolog az iskola. Megegyeztünk apámmal, hogy ha felhagyok a korhely élettel, akkor egy darabig járhatok. Nem ment azonnal, de végre csak elkezdtem tanulni. A lökést az adta, hogy egyszer hajnalig tartó munkával megoldottam egy nehéz matematika-feladatot, amit senki sem tudott az osztályból, még a tanár is azzal jött be másnap, hogy nyomdahiba van a könyvben, nincs megoldása a feladatnak. Én meg előálltam vele. Év végére mindenből jeles lettem, a latint kivéve. – Hogy került később a piaristákhoz? – Véletlenül. Apám 1946-ban sofőr állást kapott Pesten a tejcsarnoknál, egy év múlva albérletet is szerzett, akkor utánajöttünk. Egyik munkatársa ajánlotta, hogy folytassam a papoknál a gimnáziumot, ha szeretek tanulni. Kivételes tanáregyéniség volt az osztályfőnökünk. Összesen hatan jöttünk vidékről abba az osztályba, mind a hatunkkal másként bánt, mindegyikünkkel saját természetének megfelelően, úgy, hogy a legtöbbet tudja kihozni belőlünk. Ötödikben biológus akartam lenni, hatodikban vegyész, hetedikben fizikus. Amit éppen tanultunk. 1948-ban államosították az iskolát, de válogatott jó tanárokat tettek oda, annyi eszük a bolsevikoknak is volt, hogy nem érdemes csak úgy, sportból vadítani a népet. A piaristákhoz járni több mindent jelentett: a vallásos meggyőződést, a nemzethez való ragaszkodást, egy egész világfelfogást, amit egyébként még nagyanyámtól tanultam a kis falunkban, de a piaristák erősítették meg bennem. Mindezek miatt én formálisan hátrányos helyzetbe kerültem volna a Rákosi-rendszerben, de mivel apám munkás volt, anyám paraszt, engem a munkás-paraszt származásúak közé soroltak, ami sok mindentől megvédett. Volt úgy, hogy legszívesebben agyonvertek volna, de megúsztam, meg volt úgy is, hogy én voltam a példakép, szerencsére azt is megúsztam. Tisztában voltam vele, hogy nekem könnyebb a sorom, de nem éltem vissza vele. – Hol tudott elhelyezkedni az ötvenes évek közepén elméleti fizikusként? – A debreceni egyetemtől kaptam egy feladatot, egy geológussal és egy kémikussal hármasban jártuk az országot urán után kutatva. Persze tisztában voltunk azzal, hogy ahol valóban van, annak a közelébe sem mehetünk, mert azt az oroszok tartják kézben, de meddőhányókat, salakhányókat, elhagyott, Mária Terézia-korabeli ezüstbányákat vizsgáltunk. – Nem éppen elméleti munka. – Csakhogy rengeteg szabadidőm volt, és azt mind az elmélet tanulmányozására fordíthattam, ráadásul államköltségen bejártam az egész országot. Jobbat el sem tudtam volna képzelni. – Hogyan fordult a magfizika felé? – Mikor megtudtam, hogy reaktort építenek a Központi Fizikai Kutatóintézetben, elkezdtem, mint az őrült, tanulni a neutronfizikát, mert minden áron Budapestre akartam kerülni, annyira vonzott a közélet erjedése 1956 tavaszán. Augusztus 1-jén fel is vettek a KFKI-ba, de nagyon érdekelt, mi történik a Petőfi-körben – mindegyiken ott voltam – meg az Írószövetség közgyűlésén. A forradalomban közvetlenül nem vettem részt, de november 4-én, mikor arra ébredtem, hogy lőnek, elmentem a Baross utcai Nemzetőr Parancsnokságra, kaptam egy puskát, egy marék lőszert, meg egy karszalagot, és beálltam az utca végén barikádot építeni. Jöttek a ruszki harckocsik, lőni kezdtek, én meg elmenekültem. Eldobtam a puskát, a lőszert, de megőriztem a karszalagot. Most november 4-én adtam át a legkisebb unokámnak, őrizze meg a következő ötven évre. – Tudom, hogy nem könnyű, mégis arra kérem, kísérelje meg röviden elmondani, min dolgozott, mikor a hatvanas években egy évig Dániában kutathatott? – A szénatom magjában 12 alkatrész van, jön egy parányi részecske, egy neutron, és ezekkel ütközve valahogy irányt változtat. Az elmélet feladata kitalálni, hogy mi történhetett odabent, ami miatt pont abba az irányba ment tovább. Én erre új megközelítést találtam ki. Ez életem legszebb munkája volt, erre hivatkoztak legtöbbet. Később, a hetvenes években a nagydoktorim és az akadémiai székfoglalóm is ezzel a jelenséggel, a rezonanciával foglalkozott. Van két unokaöcsém, mindkettő nagybőgős, az ő példájukon értettem meg, miért is fontos a világban a rezonancia. Egy zenekarban mindig van nagybőgő, pedig nem is halljuk. Miért? A nagybőgő teste nem véletlenül akkora, mint az emberi test. A benne képződő rezgések hullámhossza a mi testünkben képződőkkel összemérhető. A bőgő tehát nem a dobhártyánkat mozgatja meg, hanem egész valónkat, így teljes testi mivoltunkban előkészít a zene befogadására. – Ön előszeretettel keres hasonlóságokat az élettelen világ jelenségei és a társadalmi jelenségek között is. – Gyakran tartok előadásokat főleg fiataloknak, és amerre csak járok, mindenhol a társadalmi jelenségek a fizika tükrében című témáról szeretek beszélni. 92-féle elemet ismerünk a hidrogéntől az uránig, de minőségileg csak kétfélét. Az egyik a nemesgázok csoportja, a másik az összes többi. A nemesgázok attól nemesek, hogy nem vegyülnek, önmagukban is tökéletesek, nincs szükségük senki másra, gömbölyűek, teljesen szabályos alakúak. A többi elemnek szüksége van másra, hajlandó egyesülni. A szén például alig várja, hogy összefogjon valakivel. Ez egy proletár atom, sőt poletár. A legpoletárabb. Ez építi föl az élővilágot. Ezzel szemben a nemesgázok teljesen önmagukban valók, megvalósítják a liberalizmus alapelvét, az egyén elkülönülését. – Bocsánat, de a Napban is a hidrogén egyesüléséből egy nemesgáz, a hélium keletkezik, eközben fény és hő szabadul fel, enélkül nem lenne élet a Földön, hiába adná magát hozzá a szénatom. – Igen, de a nemesgáz már az eredmény, az energia a hidrogén egyesüléséből szabadul fel. Szerintem a nemesgázokat Isten elrettentő például teremtette. A szén jólelkű, nem liberális, aki csak a saját szabadságával törődik, mindenképpen építeni szeretne.