Tizenhárom éves volt 1956-ban. Pesten született, Angyalföldön, ahol nagyanyjának kocsmája volt, de a szabadságharcot már győri diákként élte meg.

Írta: Boros Károly

– Történelemmel foglalkozni nem úgy kezd valaki, hogy először saját családja történetét kezdi értékelni?

– Én nem úgy kezdtem, bár a kisgyerekkori kocsmai elbeszélésekből sok megmaradt bennem. Rövid történetek és egy-egy arcél az emlékeimben, ha ezek nem is állnak össze történelemmé. De így, hogy történész lettem, az egyéni sorsok a fejemben a szakirodalommal összekapcsolódva egészen érdekes világot tárnak elém.

– Önt mennyire befolyásolták saját élményei abban, hogy ötvenhatot kutatni kezdte?

– Látszólag semennyire, annak ellenére, hogy egészen érdekes környezetben ért a forradalom. Kültelki iskolába jártam, tizenketten voltunk fiúk az osztályban, éppen kitéve egy focicsapatot, egy tartalékkal. Túlzás nélkül mondhatom, hogy együtt éltük az életünket; olyan szorosan egymáshoz tartoztunk, hogy azt ma nem is lehet elképzelni. Például elkezdtünk csendőr-rablóst játszani hétfőn reggel, megállapodtunk, hogy iskolaidő alatt az elfogás szünetel, de amint kilépett az ember az iskolakapun, rögtön elkaphatták, folyt tovább a játék Győr egész területén. Ez a csapatszellem a forradalom idején is megmutatkozott, mindenhol ott voltunk, ahol történt valami, közben vittük magunkkal a négyéves öcsémet, akire vigyáznom kellett. Szüleim az egészségügyben dolgoztak, ott nem volt sztrájk, egész idő alatt bejártak.

– Mennyit értettek gyerekként a történtekből?

– Számomra is hihetetlen, de huszonnégy óra alatt megértettük, mi zajlik. Értettük, hogy elég volt a félelemből, elég volt az elnyomásból. Mert akármennyire gyerekek voltunk is, azért nekünk is voltak tapasztalataink. Például, ha átmentem a Baross hídon, tudtam, hogy Nádorvárosnál ott az ávós laktanya, és ahogy ezt a felnőttek kimondták, abban volt valami furcsa, ami belénk ragadt. Tehát, amikor azt kiabálták, hogy le az ÁVO-val, nem kellett magyarázni. A szabadság követelését, a magyar szabadságét, Petőfin felnőtt gyerekeknek főleg nem kellett. Ráadásul a mi családunkban olyan nagy Rákosi- meg Sztálin-kultusz nemigen volt. Azt mondhatnám, hogy átlagos családnak számítottunk, nem folyt otthon politizálás. Ha ma módom lenne erről meghallgatni apámat, valószínűleg azt mondaná, hogy szerettük volna túlélni.

– Ön is így élte meg?

– Azért nekem ennél mozgalmasabb volt 1956, mert tényleg mindenhol ott voltam, ahol történt valami. Ráadásul a tanárok az öt legjobb tanulót beválasztották a forradalmi bizottságba, én is belekerültem – egy kültelki iskolában nem volt nehéz a legjobbak közé tartozni. Elnököt nem választottunk, mert azt mondtuk, demokráciában mindenki egyenlő, nem kell ide elnök. Aztán, hogy ezeknek a tanároknak később merre ágazott a sorsa, arról nem szívesen beszélnék, legyen az ő magánügyük. De ez is megmaradt az emlékeimben, és megmaradt november 4. is, és az is, ahogy később csapatosan jártuk a várost, láttuk az orosz tankokat. Megmaradt bennem, mikor a katonák megkérdezték, hogy ez Szuez? Vigyorogva és eléggé gúnyosan válaszoltunk nekik oroszul, hogy nem, ez Berlin. De a gimnáziumi évek alatt már nem volt központi téma ’56, élte az ember az életét, az egész valahogy a felszín alá merült. Az biztos – és író embernél, történésznél ezt könnyű nyomon követni -, hogy sohasem írtam le azt a szót 1956-ról, hogy ellenforradalom.

– Hogyan talált rá történészként, mint kutatási területre?

– Egyetemistaként az a szerencse ért, hogy tanulmányozhattam a korabeli sajtót, ami akkor csak a könyvtárak zárt anyagai között volt hozzáférhető különengedéllyel. Óriási meglepetés volt, még azok után is, amit átéltem, elemi erővel hatott rám. Végzés után a Hadtörténeti Intézetbe kerültem, ahol nagyon érdekes témát kaptam: polgári ellenállás Magyarországon a második világháborúban. Ez némi félreértéshez vezetett, mert akik ezt rám osztották, a polgárit úgy értették, hogy nem katonai ellenállás, én meg úgy értettem, hogy polgári mint nem kommunista. Ennek az lett a következménye, hogy 1967-től 1972-ig dolgoztam ezen a témán, akkor kiderült a félreértés, ezzel áldozatos munkám lezárult az intézetben. Viszont addigra a nemzeti ellenállást elég jól ismertem, ebből tíz évvel később lett egy könyv. Doktorit nem engedtek írni belőle, de az sem volt kis dolog, hogy a könyv megjelenhetett – az még külön történet lenne. A könyvről a Szabad Európa Rádióban, amit rendszeresen hallgattam, Borbándi Gyula mondott néhány elgondolkoztató mondatot, hogy ez a tehetséges fiatal történész, ha már ilyen alaposan utánajárt fontos szereplők 1944-es tevékenységének, miért nem kíséri tovább a sorsukat, miért nem foglalkozik vele, hogy mivé lettek később? Ez ösztönzött, hogy tovább menjek az elkezdett szálakon. És vajon hol találtam őket néhány évvel a háború után? Recsken. Szinte egyenes útja vezetett oda jó néhány embernek, akik még vállaltak is szerepet az új államhatalomban 1945 után, mert azt hitték, hogy eljött a nemzet építésének ideje. Nagyjából a letartóztatásukkor jöttek rá, hogy az új hatalom csak az államot építi, nem a nemzetet, ami óriási különbség. Ezeknek az embereknek az értékrendje lehetett nemzeti baloldali is, lehetett jobbközép is, mindenképpen Recsken találkoztam velük. A kutatásokból lett egy kitűnő dokumentumfilm, amelyet Gyarmathy Lívia és Böszörményi Géza készítettek, magam szakértőként segítettem benne. Akkor már nagyon közel voltam ahhoz, hogy ’56-tal kezdjek foglalkozni, annál is inkább, mert 1983-tól már az erőszakszervezetek történetét kutattam, abban pedig nemcsak az fontos, aki lecsuk, hanem az is, akit lecsuknak. Így menthetetlenül eljutottam a szabadságharchoz.

– Hogyan lehetett erről beszélni azoknak az időkben, mikor hivatalosan csak hazudni volt szabad róla?

– Nem tartom magamat hősi alkatnak, azt mondom, az ember végezze a maga dolgát, és ha olyan időket él meg, legfeljebb nem mond ki mindent, de hazudni akkor sem lehet. Ezzel is úgy voltam, megtaláltam a módját, hogy elmondjam a véleményemet: ott volt Németh László Emelkedő nemzete és más írásai, ezekre hivatkozva jeleztem, mit gondolok. Azonkívül Németh László nagyon fontos kulcsot is adott nekem a megértéshez, mikor vezér nélküli forradalomnak nevezte a történteket. Mikor a Hitel megjelent közvetlenül a rendszerváltoztatás előtti évben, már írtam bele egy kétrészes esszétanulmányt Vázlat az ÁVH-ról címmel, amelyben összefoglalóan megpróbálta az ember elmondani mindazt, amit erről a szervezetről tudott.

– A diákjainak, akiknek esetleg még a szülei sem éltek 1956-ban, hogyan tudja elmondani, vagy inkább megéreztetni velük, hogy mi is volt az Állam Védelmi Hatóság?

– Ezelőtt három-négy évvel járt nálam egy norvég egyetemista, ’56-ról beszélgettünk, nagyjából elmondtam neki a történetét, és mikor befejeztem, az utolsó kérdése az volt, hogy tessék mondani, miért nem szavazta meg a parlament, hogy menjenek ki az oroszok?

– Szép történet.

– Demokráciában másképpen gondolkodnak az emberek, mint diktatúrában, nyilván az ön kérdése is erre utal. Nagyon súlyos gondot vet fel ezzel. De azért ne felejtsük el, hogy itt történelem szakos gyerekek vannak, elvárom tőlük, hogy a szakirodalmat ismerjék, ugyanakkor az is kikötés, hogy szakdolgozatot csak levéltári kutatások alapján lehet megírni. Elég sokan írnak erről a témáról, és jó munkák születnek. A harmadik pedig, hogy nagyon sokat beszélgetünk, magam is gyakran mesélek mindarról, amit gyerekként megéltem. Így jutottam el életem csúcsához is, éppen most, október 25-én a Terror Házában lesz a Tóth Ilonáról írt könyvünk bemutatója. Szerzőtársam Kiss Réka, a lányom, ezt óriási dolognak tartom.

– Történészhez nem méltó ilyesmin gondolkodni, mégis azt kérdezném, ha a diktatúra nem nyomja el a nemzeti érzést, és nem terheli a lelkeket az oroszok jelenléte, fönt tudott volna maradni a Rákosi-rendszer?

– Azért nem jó ez a kérdés, mert ami elképzelhetetlen, arról nem érdemes beszélni. Mégis érdemes ezen elgondolkodni, mert tanulságos. 1944. október 15-én Szálasival már elindul a polgári értékek szétverése, és ebből a diktatúrából megyünk át a Rákosi-rendszerbe. Az értékek elmerülnek, a félelem kerül az élet középpontjába, és ami a legfontosabb, és ezért elképzelhetetlen a kérdésben rejlő feltételezés, hogy minden megszállt ország kommunista pártjának első számú feladata a szocializmus letéteményesének, a Szovjetuniónak a védelme. Az a rendszer tehát nem tudta nem elnyomni a nemzeti érzést. Ha ugyanis nem nyomja el, azzal éppen saját alapját, az idegen hatalomtól való függőséget engedi kikezdeni.