Magukra maradt bútorok
IKEA vagy biedermeier, célszerű vagy kényelmes, játékosan színes vagy hűvösen elegáns – lakásunk berendezési tárgyai egyben személyiségünk, jellemünk, ízlésünk fizikai kivetülései is. Sokszorosan igaz ez a költők, írók gyakran az alkotást is meghatározó közvetlen környezetére: a Petőfi Irodalmi Múzeum jövő év márciusáig látható tárlata az intézmény relikviatárában őrzött bútordarabok közül válogat.
„Ha belépsz, még szinte úgy érzed, hogy ők is körülötted vannak, akik ezt a sok asztalt, széket, órát s tükröt éveken át – kezükkel és lelkükkel – a maguk képére és hasonlóságára formálták át” – írja Kosztolányi Dezső Nyaraló bútorok című, 1908-ban megjelent művében. A Petőfi Irodalmi Múzeum (PIM) e gondolattal párhuzamosan létrehozott, Magukra maradt bútorok című kiállítása szintén valami hasonló hangulatot szeretne felidézni a látogatókban, akik Petőfi gondolkodószéke, Ottlik Géza kártyaasztala vagy Babits Mihály irattartó szekrénye láttán közelebb kerülhetnek ezek egykori használóihoz is.
A múzeum saját relikviatára igazi kincsesbányául szolgált a rendezéshez, hiszen itt a magyar írók és költők személyes tárgyait őrzik, köztük több mint háromszáz bútort. A gyűjteményezés a szerzői hagyatékok mellett kiterjed szerkesztőségek berendezéseire, esetenként a művészek családtagjainak, múzsáinak néhai ingóságaira is. A relikviabútorok irodalomtörténeti értéke természetesen abban áll, hogy közvetlen tárgyi környezetként magukon viselik egykori tulajdonosuk élettörténetét, vallanak anyagi helyzetéről, olykor a szerző stílusát is tükrözik. És nemritkán előbukkannak az írói életművekben: naplókban, levelekben, sőt versekben, novellaciklusokban is – ezt a mostani kiállítás falain futó idézetek is igazolják. A bútorok ajándékozás vagy vásárlás útján, igazoló dokumentumok kíséretében kerülnek folyamatosan a PIM gyűjteményébe, szükség esetén tisztítják, restaurálják, majd speciális körülmények között, azaz meghatározott hőmérsékletű és páratartalmú raktárakban őrzik tovább őket. A végül nyilvántartásba került tárgyak így aztán kutathatóvá válnak, alkalmanként pedig, új kontextusban, új jelentéssel felruházva kiállítási objektum lesz belőlük.
Fotelek, karosszékek
Ezúttal azonban a különböző bútorok nem egy tárlat mellékes vagy szükséges kiegészítői, hanem abszolút főszereplői. A több részre osztott kiállítótér első szekciójában, háromemeletes polcrendszeren elhelyezve különböző stílusú és formájú karosszékek, fotelek fogadják a belépőt. Ezek mintha az alkotói lét szimbólumai is lennének egyben, hiszen hogyan is képzelhetnénk másképpen egy írót, mint hogy a kényelmes fotelében előbb elgondolja, majd az íróasztal melletti alkalmatosságára áttelepedve szavakba sűríti az emberi természet sokszínűségét.
Különösen jó példa erre a következő térben központi helyre állított, egykor Petőfi tulajdonában levő „gondolkodószék”. A népi faragású, pácolt tölgyfa bútor értékét nemcsak egykori használója árazza be, hanem az a közismert tény is, hogy a költő ebben ült modellt Orlai Petrich Soma festőnek 1849 júliusában, halála előtt néhány nappal.
A Zeke Zsuzsanna kurátor által összegyűjtött gondos és pontos, ám még éppen befogadható információk vezetnek minket a többi, hasonlóan különleges darab között. A kiállításon látható például Kölcsey Ferenc majdnem kétszáz éves bőrborítású füles karosszéke, Jókai Mór XIX. századi neoreneszánsz, fekete háttámlájú széke, Sütő András piros kárpitos fotelje Marosvásárhelyről vagy Szentkuthy Miklós saját maga által tervezett, Thék Endre műhelyében legyártatott „ollós szerkezetű, faragott levelesvolutás-rozettás díszítésű” ülőalkalmatossága. Ez utóbbi létrehozását valószínűleg az író történeti életregényei ihlették, azaz 1957 és 1960 közt készült. Érdekesség, hogy Szentkuthyhoz hasonlóan Móricz is számos egyedi bútort készíttetett magának, Nagy László pedig még náluk is bátrabban kísérletezett: a kiállításon látható szék formáját nemcsak hogy maga álmodta meg, hanem ő is készítette el a kertjében álló vadcseresznyefából – méghozzá egyetlen szög vagy csavar nélkül.
Zöld filcbetét, pasztellkék selyembrokát
Természetesen nem csupán ülésre és így írásra alkalmas bútordarabokkal találkozhatnak a PIM látogatói, hanem egyéb, nem kevésbé érdekes lakásberendezési tárgyakkal is. Babits Mihály már említett, redőnyös irattartó szekrénye az író budapesti, Reviczky utcai lakásából származik, Nemes Nagy Ágnes szüleitől kapott, ívelt lábakon álló, zöld filcbetéttel borított fiókos íróasztala igen impozáns látványt nyújt, csakúgy, mint Ottlik Géza felül félköríves, három részre osztott diófurnérozású, fakeretes tükre.
Végül külön szekció foglalkozik a helyreállítási kérdésekkel is. A Restaurálás előtt/után részbe érve megtudjuk: a műveletnek ez esetben nem az eredeti állapot és külcsín visszaállítása a célja, csupán a kártevőktől való védelem és az állagmegóvás.
Érdekes kísérlet ennek fényében Boncza Berta diófából faragott, késői biedermeier karosszékének PIM-beli sorsa. Csinszka 1917-ben költözött Ady Endrével Budapestre, a Veres Pálné utcába, ahova a bútorok egy részét, köztük a szalonban elhelyezett biedermeier garnitúrát Csucsáról hozatta fel. A különböző korokból származó fotók, Márffy Ödön festményei és írásos dokumentumok is bizonyítják, hogy a bútorokat aztán többször áthúzatták. A most kiállított karosszék például sokáig barna volt, hiszen az 1950-es és ’70-es években, amikor a garnitúra darabonként bekerült a múzeumba, csak egy részét kárpitozták újra. Jelenlegi egységes külsejét a 2000-es évek elején kapta, Csinszka eredeti terveihez igazítva: „A szoba közepén egy egytalpú kerek asztal és egy Nagymamától kapott gyönyörű, régi, hajlított, lengyelországi garnitúra lesz. Pasztellkék selyembrokáttal szeretném behúzatni” (Csinszka levele Baróti Máriának, 1917).
Egy szál deszka
Ezek a nagyközönség előtt eddig jórészt ismeretlen tárgyak, amelyek közt a fent felsoroltakon kívül többek közt Ady Endre, Déry Tibor, Faludy György, Kaffka Margit, Mészöly Miklós, Szerb Antal, Tamási Áron, Vas István bútorai is helyet kaptak, ugyanakkor nemcsak az egykori tulajdonosaik ízléséről, jelleméről adnak képet. A hozzájuk tartozó felnagyított fotókkal, irodalmi szövegekkel, napló-, illetve levélrészletekkel együtt a Petőfi Irodalmi Múzeum gyűjteményének komplexitását és az ebben rejlő jövőbeli lehetőségeket is remekül megmutatják. És azt a megfoghatatlan, a kopásokban, repedésekben, törésekben és karcolásokban rejlő lényeget, amit talán Kányádi Sándor fogalmazott meg a legszebben a Tárgyak című versében: „A tárgyak lassan fölveszik / vonásaink, szokásaink. / Hozzánk lényegül ágy és asztal, / bensőnket őrzi, kitapasztal. / Kanál, pohár, villa és csésze / lesz az embernek alkatrésze. / Lassan a testünk oda fárad, / hogy a szék tekint bútorának. / Képek, lemezek, könyvek, szobrok, / féltve őrzött, meghervadt csokrok / szövetkeznek a fallal, s végül / a négy fal, lopva, belénk épül. / Elorozzák tőlünk a vágyat, / megunnak, később ki nem állnak, / zsigereinkkel összejátszva / juttatnak majd egyszál deszkára.”
