Malac a csomagtartóban

A lakótelep maga a pokol. Erről árulkodnak a francia videóművész, Cyprien Gail­lard szentpétervári felvételei: egy vörös és egy kék ruhát viselő csoport, több száz fő vonul a panelek között, majd ütni-verni kezdik egymást. Mintha szélsőséges futballhuligánokat látnánk meccs után, csupán itt még minimális eszmei alapja sincs az összecsapásnak. Nincsenek íratlan szabályok sem, a kisfilm elején az egyik férfi akkora maflást kap, hogy elterül a járdán, és percekkel később is ugyanott fekszik, miközben a mellé került társának többen a fejét bokszolják. Egyes vélekedések szerint ha az internet és az egyéb multimédiás tevékenységek nem szórakoztatnák a nagyvárosi embert, tömegesek lennének a hasonló anarchista megmozdulások.

Kényszermegoldás

A lakótelep mindezek alapján tehát a szükséges rossz, bár Süli-Zakar Szabolcs, a Modem Panel kiállításának kurátora szerint biztosan találhattak volna jobb megoldást is arra a múlt század közepén valóban égető problémára, amit a második világháború utáni népességrobbanás, illetve a vidékről a nagyvárosokba özönlő emberáradat okozott. A tárlat részletesen bemutatja ezeket a kísérleteket, ahogyan azt is, hogy a modernista építészet remekeit miként váltották fel a tömegeket egyetlen tömbbe záró, sokemeletes panelházak.

Az esztétikának hátat fordító irányzat ugyan időnként izgalmas kísérleteket is eredményezett, például a Le Corbusier-féle „függőleges falut”, amely egyetlen komplexumba zsúfolt egy kistelepülésnyi embert, benne könyvtárral, bolttal, iskolával stb., a néhány évtizedig uralkodó szemlélet összességében nem a szellemes megoldásairól vált híressé. A kontinens társadalmi berendezkedését pedig valószínűleg kitörölhetetlenül átalakította: Európában jelenleg kétszázmillióan élnek lakótelepi házban, Magyarországon a lakosság egyötöde osztozik közel nyolcszázezer panellakáson.

A szocializmus e jellegzetes épületformáját nem csupán az utóbbi évtizedekben, hanem a maga korában is bírálták, már csupán a kezdetben szerény komfortfokozatú lakások miatt is. Az Élet és Irodalom hasábjain például heves szóváltás alakult ki mások mellett a hatalom elvárásaihoz illeszkedő Major Máté építész és Nagy László költő között, és természetesen Makovecz Imre is a népi építészet mellett kardoskodott. A debreceni tárlat létrehozóinak nem célja igazságot tenni közöttük, vagy minősíteni bárkit és bármit, inkább a panelléthez kapcsolódó identitást igyekeznek körbejárni számtalan aspektusból a Debreceni Egyetem Építészmérnöki Tanszékével és Politikatudományi és Szociológiai Intézetével együttműködve, a közeljövőben egy közös tanulmánykötetet is tervezve a témában.

Lányok a háztetőn

Az első terembe belépve Cs. Uhrin Tibor zománcképe fogad, amely rögtön össze is foglalja ezt az ellentmondásos világot. Az alkotást, más-más színösszetétellel és grafikával, a debreceni újkerti lakótelep mindegyik lépcsőházában kihelyezték, részben azért, hogy a gyerekek meg tudják különböztetni egymástól a teljesen egyforma épületeket, és könnyebben hazatalálják.

A szocialista rendszer uniformizálási kísérlete azonban legfeljebb az otthonok bejárati ajtajáig érhetett el. Ezt legerőteljesebben Susanne Hopf és Natalja Meier fotósorozata prezentálja: a százhúsz képből álló gyűjtemény hatvan azonos nappalit mutat be két szögből, és tökéletesen látható, hogy ugyanazt a szobát a különböző társadalmi osztályból érkező, más hivatású, műveltségű, iskolázottságú és korú lakók mennyire eltérően rendezték be. A felvételek egy keletnémet városban, a rendszerváltás után készültek, amikor a bútorüzletek választéka már alaposan kiszélesedett, így az ízlésbeli különbségek még látványosabbá váltak. Némely belső kifejezetten modern, letisztult benyomást kelt, máshol harsány színek és túlzsúfoltság dominál, vagy éppen orvosi várókra emlékeztető jellegtelenség.

Az erőszakos egyenlősítési törekvések a népi hagyományokat és a különböző szubkultúrák megjelenési formáit hasonlóképpen nem voltak képesek teljesen eltörölni. Korniss Péter fotóin betlehemesek vonulnak díszes ruhában, a szürke tömbök között igencsak groteszk benyomást keltve, Beöthy Balázs fényképein indiánmaskarába bújt gyermekek játszanak egy háztetőn, Andrej Balco szlovákiai nagyvárosokban készített felvételeiből pedig sugárzik a szabadságvágy: a háztetőkön önfeledten napoznak a lányok, a szűk nappaliban tűzzsonglőrködő táncost látunk, az apró szobában kialakított masszázsszalon falán tengerből kiugró delfint ábrázoló posztert. Az elkapott pillanatok mind arról mesélnek, hogy nem mindenki volt hajlandó automatikusan beletörődni anyagi-társadalmi helyzetébe, keserédes humorú lázadásuk azonban általában bezáródott a vékony falak közé. A fotók közül a legszívszorítóbb mégis az egy Lada csomagtartójába begyömöszölt levágott disznó képe, azon sorozat részeként, amely a vidéki lakosság beilleszkedési nehézségeit próbálja érzékeltetni.

Visszanyert kényelem

A tárlat azonban nem csupán a múltba réved, vagy a letűnt kor velünk élő örökségéről beszél, a jövőbe is tekint, jobb és rosszabb forgatókönyveket egyaránt felvázolva. Előbbit azok a német felvételek hirdetik, amelyeken felújított, modernizált panelházakat láthatunk: a zsúfolt épületekben lebontották a lépcsőházak egy részét, hogy megnöveljék az otthonok alapterületét, és korszerűsítették a szigetelést. Az ausztrál születésű, az Egyesült Államokban élő Liam Young művész videóinstallációja azonban rögtön óva is int a visszanyert kényelemtől, ami szerinte csak átmeneti, és a korábbiaknál is szűkösebb idők várnak ránk. Kisfilmjében olyan jövőt vázol, amelyben a túlnépesedés miatt megszűnik a saját tulajdonú ingatlan, mindannyian egy apró, negyven négyzetméteres lakásban pihenjük ki magunkat, majd amíg dolgozunk, a teret valaki más veszi igénybe, munka után pedig tovább vándorolva ismét egy új épületben hajtjuk álomra a fejünket. Nyilvánvalóan ez ma még csak egy disztópia, de tekintettel arra, miként változott meg néhány évtized alatt a magántulajdon és a kölcsönzött, illetve bérelt javak viszonya, a folyamatok akár ebbe az irányba is haladhatnak.