– Milyen társadalmi állásúak voltak a szülei?

– Anyai nagyapám kazánkovács volt. Édesanyámat tehetségesnek találták a tanárai, képzőművész szeretett volna lenni, de mikor meghallották otthon, hogy ilyesmire akar vetemedni, az apja azt mondta, az ő lányából nem lesz „olyan” nő. Valahogy így viszonyultak az efféle gyanús értelmiségi pályákhoz. Édesapám bolti eladó volt, és nagyon fiatalon belekeveredett a kommunista mozgalomba, mint a helyi futballcsapat egyik sztárja. Külvárosi csapatban játszott, megkörnyékezték őket az agitátorok, és olyan jópofa dolognak látszott, hogy mennek röpcédulázni, meg plakátot ragasztani a háború ellen a negyvenes években. Mikor kibukkant a párt az illegalitásból 1944 augusztusában, ugye, Románia akkor ugrott ki a háborúból, és állt szovjet oldalra, apámnak negyvenes számú párttagkönyv volt a zsebében. Egyből fegyvert nyomtak a kezébe, és mondták neki, hogy most mész és kollektivizálod a parasztságot. Ettől jól betojt, nem gondolta, hogy ilyeneket kell csinálni. Nem is lett nagy ívű a pályafutása, gyorsan kinevezték a szeszgyár igazgatójává, ott is csak addig maradt, míg ki nem derült, hogy nem akarja ingyen adni a szeszt az elvtársaknak. Nagyjából ugyanilyen okokból pár év alatt még jó néhány üzem éléről kellett távoznia, egészen addig, míg végül a gyógynövény-forgalmazó vállalathoz nem került, onnan nem akart lopni senki, maradhatott majdnem nyugdíjig. Azért csak majdnem, mert végül kellett a hely egy román embernek. Na, ilyen családból jöttem én, olyan házból, ahol könyvet nem láttam. Mégis hamar elkezdtem olvasni, és mindjárt olyan sebességgel, hogy apám vállalatainak könyvtárait sorra kivégeztem. Valóságos mindenevő voltam, és minden megmaradt a fejemben, így alakult ki bennem egy furcsa előképzettség.

– Hogy lehet, hogy ennyi mindennel foglalkozott, ráadásul ilyen különböző területekkel?

– Egész életemben a különlegességek iránti vonzalmam vitt egyik területről a másikra, hol az irodalomba, hol a tudományoknak valamilyen ágába, és ezek is változtak attól függően, hogy milyen kérdés izgatott. Mindig az volt számomra érdekes, hogy egy kérdés különlegességének, a szokásostól való eltérésének mi az oka. Ha néhány évig foglalkoztam egy problémával, annak szakértője lettem, megírtam róla egy monográfiát, aztán vettem a kalapomat, és mentem tovább más területre. Joggal találhatja furcsának bárki, hogy van valaki, aki ír egy könyvet mondjuk az afrikai kultúrákról, aztán matematikáról, aztán az ufókról, aztán egy irodalomelméleti munkát egy író állítólag megfejthetetlen verseskötetéről. Ez történetesen román író volt, a Román Tudományos Akadémia nem értette, hogyan tudtam megoldani a kérdést. Rászántam háromnégy évet, de csak erre a kötetére, más nem érdekelt. Engem mindig csak a probléma izgatott.

– Íróként is ismert, a Román Írószövetségnek vezetőségi tagja is volt.

– Három-négy verseskötetet írtam, öthat regényt, esszét, irodalomtörténetet, mindenből néhányat, amíg az érdekes volt számomra, aztán odébbálltam. Abban, hogy ilyenné váltam, fontos szerepe van annak, hogy Ceausescu Romániájában éltem. Például mikor már nem jelenhettem meg költőként, írtam egy kötetet Bolyai János nevében. Azzal mindenkit csőbe húztam, mai napig úgy szerepel a lexikonban, mintha Bolyai versei lennének, pedig ketten írtuk a feleségemmel. Így tudtam elkerülni, hogy Ceausescut dicsőítő verset kelljen írnom. Az afrikai néprajzi munkámat azért írtam, mert abban elmondhattam, hogyan működik egy demokratikus társadalom. Ez Romániában akkor vérforraló téma volt, azonnal becsuktak volna érte, ha nyíltan erről írok. Ehelyett megírtam az afrikai társadalmak történetének első kötetét, a kezdeteket, a kialakulást, mikor még teljesen demokratikusak voltak, és elmondtam benne, hogyan kéne működjön a társadalom. Sci-fit is írtam, abban pedig azt mondtam el, hogyan kéne megdönteni a rendszert. Mikor húsz évvel ezelőtt kitört a forradalom Temesváron, tele volt vele a romániai sajtó, hogy akkor mit írtam. De semmit sem lehetett két vagy három alkalomnál többször, mert akkor már rájöttek volna, hogy mire megy. Hogy mikor kell váltani, azt mindig abból tudtam meg, hogy behívtak a szekura, és kérdezősködni kezdtek egyik vagy másik írásom felől. De végül is mindig ugyanarról beszéltem, hogy mi módon lehet működtetni egy olyan társadalmat, amely becsületes embereknek becsületes jövőt biztosít, és ha nem így működik egy társadalom, akkor hogyan lehet megváltoztatni.

– Idén lesz huszadik évfordulója a Ceausescut megdöntő román forradalomnak, amely éppen az ön szülővárosában robbant ki, erről is írt egy könyvet, Temesvár címmel.

– Az egész folyamatra ráláttam, mert az ottani páncélos hadosztály politikai tisztje voltam tartalékosként. Olyan ez, mintha valaki a jakobinus páholy tagjai közül leírná, hogyan robbantották ki a francia forradalmat. Ceausescu azt a látszatot akarta kelteni, hogy magyar ejtőernyősök megtámadták Romániát, ő pedig ezzel szemben a nemzet megmentőjeként lépett volna fel… De nincs itt helyünk részletezni.

– A rovásírással hogyan kezdett foglalkozni?

– Most azért foglalkozom ezzel, mert ez az a téma, amit valaki elébem dobott – egy kiadó szerződést ajánlott egy könyvre. Kiderült számomra, hogy valami lehetetlen helyzet állt elő a magyar rovásírással kapcsolatban. Mikor belekezdtem, gondoltam, lehet vagy öt-tíz kutatója, akinek a műveit végig kell olvasnom, de rájöttem, hogy sokkal több van, és egymástól igen különböző elképzeléseik vannak lényeges kérdésekben. A szerzők többségével az a baj, hogy hiányzik belőlük az a tudományos módszertani szigor, amit nem lehet másként megszerezni, mint hogy az ember egy tudomány ágat művel. Nekem ezt a szigort a matematika adta meg.

– Mennyire korai a magyar írásrendszer?

– Állíthatom, mert most már rengeteg összefüggő adat van rá, hogy a magyar rovásírás valóban nagyon régi, és mindenütt vannak nyomai az egész történelmi Magyarországon. Az is világos, hogy a magyar műveltségnek alappillére ez az írás, ugyanakkor egészen biztos, hogy nem csak a magyaroknak volt rovásírása. Az etruszkoknak, a görögöknek, a föníciaiaknak, a germánoknak mindnek volt egyfajta rovásírása. A latin ábécé például az etruszkok írásából alakult ki, sőt a görög írás is rovásírásból lett, azt is tudjuk, hogy azért, mert le akarták jegyezni Homérosz eposzait. Ezt az írástörténészek kikutatták. A magyar írás kialakulásában is több szakasz lehetett, először csak jelképeket jegyeztek le, vagy egyes családokat jelző tulajdonjeleket róttak, festettek, hímeztek bizonyos dolgokra. Innen jut el az írás arra a szintre, mikor már irodalmi szövegeket is képes rögzíteni. Hogy a magyar írás mikor jutott el idáig, az kérdés. Annyit biztosan tudunk, hogy ez a szakasz valamikor időszámításunk kezdete körül volt. Azt is tudjuk, hogy a Kárpát-medencében a megmaradt írások még a hunok, avarok idejéből származnak, ami bizonyítja, hogy a magyarok jóval a honfoglalásnak nevezett esemény előtt itt voltak, és magyar nyelvet használtak. A rovásírásos emlékek révén legalább ezer évvel meg lehet nyújtani visszafelé történelmünket, és az is nyilvánvaló, hogy a magyarság itt a Kárpát-medencében régi nép.

– A mai rovásírást ismerve maradéktalanul megfejthetőek a hun vagy avar időkből maradt feliratok?

– Maradéktalanul nem, ugyanis a magyar nyelv is változik, ma is tapasztalhatunk ilyen változást. Kutatásaim alapján úgy gondolom, hogy a ma ismert rovásírást valószínűleg a ferencesek rögzítették azért, hogy a kereszténységet a nép között könnyebben terjeszthessék. Ők álltak mindig legközelebb a néphez, ők vitték bele a magyar nép életébe a Boldogasszony kultuszát, Babba Máriát Csíksomlyón, és ha megnézzük, hol vannak a legnagyobb búcsújáró helyek, mindenütt ferenceseket találunk. A rend 1220-ban Bosznia felől jött Magyarországra, és az volt a legfőbb erényük az egyszerű emberek szemében, hogy a nagypolitikába sohasem ártották magukat, mindig a nép ügye volt számukra érdekes. A komoly kutatáshoz szükséges összes fontos rovásírásos emléket az ő kolostoraikban találták meg, ide tartozik mindenekelőtt a Kájoni-kódex, amelyben népdalokat és egyházi énekeket jegyzett le Kájoni 1670 körül. Egy másik kéziratában két rovás ábécét is találunk, egyik a XIII., másik XV. századból való, a fő különbség köztük, hogy a betűk sorrendje és néha megformálása más.

– Mióta foglalkozik a rovásírással?

– Az irodalmát több évtizede olvasom, de intenzíven csak egy éve. Az egész úgy indult el, hogy valójában egy másik kérdés foglalkoztatott, az írás kialakulása, pontosabban azok az írásformák, amelyeket protoírásnak nevez a szakirodalom. Ebben már jeleket használnak valaminek a lejegyzésére, de még nem nevezhetők írásnak. Afrikában számos ilyen lelettel találkozunk, de amerikai indiánok is „írtak” bölénybőrre olyasmit, hogy melyik évben volt pestisjárvány, vagy mondjuk szokatlanul nagy hó, áradás, ezeket kis rajzocskákkal jelezték. A rajzocskákat nem lehet elolvasni, ha nincs valaki, aki megmondja, hogy mi mit jelent, mert az írással ellentétben ezek csak a jelenvalóknak jeleznek, nem mutatják meg a beszédben megnyilvánuló gondolkodást, a kívülállók számára plusz útmutatás is kell. Mai ismereteink szerint az írás létrehozása a birodalmak kialakulásával vált szükségessé, nagyjából az ókor felső határán. A rovásírás is valahol ekörül születhetett. Az írás a hatalom kiszolgálójának született, ám az írástudók felelőssége, hogy ne maradjon meg ebben a státusban, hanem leplezze le azt a hatalmat, amelyik demokráciának hazudja a zsarnokságot.

Boros Károly