– Beleszületett a zenébe, édesanyja, Érsek Mária az Operaház korrepetitora, nevelőapja, Katona Lajos pedig az Operaház magánénekese volt. Meg sem fordult a fejében, hogy foglalkozhatna valami mással is, mint a zenével?

– Soha, mindig csak muzsikus akartam lenni. Kezdetben zongorázni tanultam, majd édesanyámnak volt az a zseniális ötlete, hogy tanuljak meg játszani ütőhangszeren is. Furcsálltam egy kicsit, de kaptam rajta. A második-harmadik évtől pedig már kifejezetten éreztem, hogy ez való nekem igazán. Főleg az, hogy rögtön zenekarban is játszottam, hiszen az egésznek csak így volt értelme. A pályafutásomat az Állami Hangversenyzenekar határozta meg, ahol ütőhangszeres lettem. Ez akkoriban az ország első zenekarának számított, miként a karnagya, Ferencsik János pedig az ország első karnagya volt. Ki merem jelenteni, hogy ő volt az utolsó nagy magyar karmester. Olyan egyéniség volt, akire fenntartás nélkül lehetett támaszkodni, tudása és stílusa példaértékű volt. Így a zenekarban való játék szép lassan felkínálta nekem a karmesteri pályát.

– Egy karmester tulajdonképpeni feladatát sokan, sokféleképpen határozták már meg. Donáti Antal például úgy, hogy „teremtsen egy olyan légkört, amelyben a dolgozók jó kedéllyel csinálják azt, amit kutya kötelességük elvégezni”, míg mások azt mondják, hogy nem az a fontos, hogy irányítson, hanem, hogy általa értelmet nyerjen, mondanivalóval szolgáljon a zene.

– Mind a kettő igaz. A karmesternek közvetítő szerepe van, s feladata az is, hogy a zene csodáit összefogja. Persze nem mellékes a ritmikus vezetés, az elképzelés megvalósítása, a kézzel való kifejezés biztonsága, és a szakértelem sem. Mindenekfelett áll azonban a zenei és az emberi kisugárzása, aminek persze tagadhatatlanul szuggesztív ereje is van. A célom, hogy a kollégáim soha ne érezzék azt, hogy egy hatalmi tébolyban szenvedő félőrült mutogat nekik. Nem halott hangszereknek dirigálunk ugyanis, nem egy trombitának, hanem egy trombitásnak, egy embernek, akinek lelke van. Pszichológusnak és pedagógusnak is kell lennünk egyben, tudnunk kell, hogy akarattal egy muzsikus sem hibázik, hiszen mindenkinek az az érdeke, hogy a zenemű a lehető legjobban hangozzék fel. Állandóan felfűtött lelkiállapotban kell dolgoznunk, ugyanakkor belül mindig kell legyen bennünk valamiféle kontroll. Erre mondta Erdélyi Miklós kollégám, hogy a karmester legyen forró szívű és hideg fejű.

– Hogyan készül fel egy karmester a hangversenyre, egyszóval hogyan gyakorol?

– Belülről. El kell tudni képzelni a mozdulatot és a technikai megvalósítást egyaránt. Mindezeknek a zsigerekben kell lennie. Volt egyszer egy kisebb balesetem, a bal kezemet pár napig nem tudtam mozgatni. Furcsa dolog, de akkor is pontosan láttam magam előtt, hogy mit és hogyan kellene csinálnom.

– Karmesternek tehát úgy születik az ember?

– Az az igazság, hogy egy tanár tudja okosan irányítani a növendékét, de a semmiből karmesterré válni nem lehet. Tanácsokkal el lehet látni, de miként az énekesnek sem lehet hangot adni, úgy igazán jó karmesternek is születni kell. Középszerű szintig persze különösebb zenei alap nélkül, egy kis koreográfia-készséggel el lehet boldogulni.

– Mindig a szerző utasításait követi, vagy olykor egy-egy zenemű kapcsán figyelembe veszi a hallgatóság elvárásait, a saját elképzeléseit is?

– A nézőkét semmi esetre sem. Karaján sem értük csinálta azt, amit csinált, hanem a zene hozta ki belőle. Természetesen, amikor a koncertfilmjeit készítette, akkor a szuggesztív hatás érdekében, és azért, hogy kiemelje a zenében lévő gesztusokat, belevitt egy-két furcsa mozdulatot is a vezénylésbe, de ilyenkor nyilván hangzó anyagra, vagyis playbackre dolgozott. Ez élő hangverseny közben nagyon veszélyes lenne, mert pontatlanná válhat a zene. Egyszer volt alkalmam élőben látni Karajant, ott semmi hókuszpókusz nem volt, érthetően ütött, rá lehetett támaszkodni minden mozdulatára. A saját elképzeléseinket pedig csak mértékkel lehet belevinni a munkánkba, bár kétségtelenül vannak olyanok, akik belejavítanak Mozart, Verdi vagy Bach dolgaiba, de a véleményem szerint a leírt zenéből kell kiindulni, s ha az ember rátalál annak a lényegére, akkor már saját magát is automatikusan beleadja. Persze nem kell leragadni a rizsporos stílusnál, egy darabot lehet aktualizálni, de aztán arról is kell szólnia, amiről szól.

– Mit ér egy zenekar karmester nélkül?

– Nagyon jó és összeszokott kamarazenekar jól elboldogul nélkülünk is. Egy bizonyos létszámon túl, és elsősorban a kortárs zenék, illetve a nagy romantikus szimfóniák eljátszásához azonban már szükség van ránk. Miként a közlekedési rendőr is, olyan szükséges rossz, aki megadja a forgalom pontos ritmusát. Ez a szükséges rossz adott esetben jóvá és hasznossá is válhat.

– „A kultúra az egyetlen kapaszkodó az élet viharában”, nyilatkozta egyszer. Hogy áll most Magyarország ezen a téren?

– Ez a kapaszkodó most nagyon inog. A kultúra mostohagyerek, jóllehet, a területét ért megszorításokba még nem halt bele senki, szemben az egészségügyi reformmal. De mégis elképzelhetetlen nélküle az élet, megvonása ugyan nagyon lassan, de a biztos halálba vezet. Mi most sajnos erre tartunk, egyre inkább légüres térbe kerülünk. Kodály nagyon helyesen látta, amikor azt mondta, hogy csak az a nép tarthatja fenn magát, amelyik képes megőrizni a kultúráját.

– A kultúrán belül milyen most az Operaház helyzete?

– Nagy érvágás az Erkel Színház elvesztése, hiszen a nagy és népszerű repertoárdarabok, úgy, mint a Rigoletto, a Varázsfuvola vagy a Traviata, mind itt mentek, s valóban a népé voltak. Kétségtelen persze, hogy a környék éjszaka veszélyes, s bizonyára az is igaz, hogy életveszélyessé vált az épület. Ez utóbbit azonban szerintem meg lehetett volna oldani, hiszen annyi felesleges beruházás van, gondoljunk csak a 4-es metróra, amely rengeteg pénzt visz el. Ennek csak a töredékéből helyre lehetett volna hozni az épületet. Az Operaházban most csend van, és úgy látom, hogy ha kevesebb is, de normális munka folyik. Merem remélni, hogy ez a csend nem olyan, mint a Don Carlosban, ahol a „nyugalom csak látszat, a sírok némasága”.

– Státusszimbólum ma az Operába járni?

– Sajnos igen. A státusszimbólumság azonban alapvetően jó dolog, pont olyan, mint a sznobizmus. Valahol ez tartja életben a művészetet. A nagy mecénásokat nem kizárólag a művészet érdekelte már annak idején sem, hanem a saját maguk halhatatlanná tétele. A baj ott van, hogy aki rajong az operáért, annak nincs pénze jegyet venni, akinek pedig volna, azt pedig nem érdekli. Legfeljebb akkor megy el, ha a protokollpáholyban díszeleghet, vagy ha a vállalkozásszféra tart estélyt, esetleg Operabál van.

– A művészek közül ön azok közé tartozik, akik nyíltan vállalják a politikai hovatartozásukat. Miért tartja fontosnak, hogy adott esetben véleményt is formáljon a közélet dolgairól?

– Nem lehet, hogy homokba dugjam a fejem, hiszen felelősséggel tartozom a családomért, az unokáimért. Egy művészember nem mehet el a közélet bizonyos dolgai mellett úgy, hogy káromkodik egyet, de tudomásul veszi. Persze rendkívül nehéz csinálni is valamit, hiszen a mindenkori hatalomnak nagyon sok fegyvere van. Elsősorban a média, a rendőrség csak akkor következik, ha az előbbinek nem sikerül a meggyőzés. Megtanultam a Bibliából, s Babitstól, hogy „vétkesek közt cinkos, aki néma”, s ezt komolyan is veszem. Vétkezni nemcsak cselekedettel, gondolattal, hanem mulasztással is lehet. Ez nagyon lényeges. Vagyis, ha az ember valamit elmulaszt megtenni, az éppen olyan bűn, mintha beverte volna valaki a fejét.

– A Liszt-díjat ugyan megkapta, de a nagy állami kitüntetések eddig valahogy elkerülték. A Kossuth-díjnak az alternatív változata most az öné lett. Elégtételnek érzi ezt?

– Nagyon nagyra értékelem éppen azért, mert tiszta, nem ragad hozzá semmi olyan plusz, hogy azért kaptam, mert legyáváztam a köztársasági elnököt, mert kiálltam a reformok mellett, vagy éppen azért, mert öt napig csináltam egy interjút a miniszterelnökkel. Természetesen nem minden Kossuth-díj ilyen, mert például a muzsikusok nem igen tudnak szóval hízelegni, szemben az újságírókkal, írókkal, irodalmárokkal. Maximális sikernek fogom fel, felhőtlenül örülök neki.

– A legnagyobb szakmai vágya, hogy a szűken vett operarepertoárt, amely így is körülbelül nyolcvan műből áll, elvezényelje. Mi hiányzik még?

– Nem dirigáltam még Verditől a Don Carlost és a Nabuccót, Wagnertől a Lohengrint, a Tristánt és a Parsifalt, és hiányzik még két Muszorgszkij. Persze ha nem, hát nem. De csodálatos volna ezeket még megcsinálni.

Barta Boglárka

Medveczky Ádám

1941-ben született Budapesten. Előbb zongorázott, majd a Bartók Béla Zeneművészeti Szakiskola ütő szakán Schwartz Oszkárnál tanult. 1960-tól 1969-ig az Állami Hangversenyzenekar üstdobosa lett, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola karmesterképző tanszakának elvégzését követően pedig olaszországi kurzuson vett részt. Az Operaházban 1969-től dolgozik, ahol a karmesterség mellett volt vezénylő korrepetitor, zeneigazgató is. 1974-től tanít a Zeneművészeti Főiskolán, 1987-től tíz éven át zeneigazgatója volt a Magyar Posta Szimfonikus Zenekarának, 1997-ben pedig a Győri Filharmonikus Zenekar első karmestere lett. 1976-ban Liszt Ferenc-díjjal tüntették ki, 1989-ben érdemes művész elismerést kapott. Európa szinte valamennyi országában szerepelt, két alkalommal Amerikában is vezényelt.

Az Alternatív Kossuth-díj

Az elismerést 1996-ban hozta létre Balogh Gyula vállalkozó, kisgazda politikus, és Földváry Györgyi, hogy az átpolitizált Kossuth-díj mellett civil fórumként a valódi életműveket jutalmazzák. A díjat odaítélő Magyar Művészeti Díj Alapítvány kuratóriumában öt, állami Kossuth-díjjal kitüntetett művész foglal helyet, Gyurkovics Tibor író, Jankovics Marcell filmrendező, Makovecz Imre építész, Melocco Miklós szobrászművész, és Schrammel Imre keramikus. (1999 és 2002 között nem adták át az Alternatív Kossuth-díjat, ezzel jelezve, hogy a kuratórium szerint a hatalmon lévő kormány szerintük igyekezett politikai elfogultság nélkül dönteni az állami elismerésről.) Eddigi díjazottak: Hernádi Gyula író (1996), Bertha Bulcsú író (1997), Mészöly Dezső író (1998), Wass Albert író (2003, posztumusz), Döbrentei Kornél költő (2004), Berecz András mesemondó (2005), Szalay Károly író és Nagy Ervin építész (2006), Reviczky Gábor színész (2007), Medveczky Ádám karmester (2008).