Manók a fiókban

Ki volt gróf Klebelsberg Kunó? Hát a két világháború közti időszak kiemelkedő oktatás- és kultúrpolitikusa, vágná rá a kérdezettek többsége. És ki volt Botka Sarolta? Nos, e kérdésre már jóval kevesebben tudnának helyesen válaszolni: a gróf felesége, aki 1899-ben állt oltár elé a férfival, és annak 1932-ben bekövetkezett haláláig élt vele, jól működő házasságban.

Így ha valaki a gróf jellemét, gondolkodásmódját kívánná megismerni és magánemberi, valamint közszereplői portréját felvázolni, semmiképp sem kerülheti meg Botka Saroltát mint legközelebbi szemtanút. Már csak azért sem, mert az asszony nem tartotta meg magának, amit e bő három évtized során látott, hallott, tapasztalt: a nem sokkal a halála előtt befejezett Életutunk című könyvecskében összegezte emlékeit, amely csak 1992-ben jelent meg nyomtatásban. Így e memoár Hedry Mária Árnyéksors című drámájának legfőbb forrása.

A színmű bepillantást kínál a házasság kulisszái mögé. A néző megtudhatja, hogy Kunó és Sarolta ugyanazon baráti kör tagjai voltak, de csak egy balatoni kiránduláson estek szerelembe, amikor – a másiktól függetlenül – egyszerre néztek ki a Tihanyi Apátság egyik ablakán. Társaik erre felnevettek: „Na, megvan az új pár!”

Csak ekkor tudták meg, milyen hiedelem kapcsolódik a szóban forgó nyílászáróhoz: akik egy időben pillantanak ki rajta, azokat egymásnak teremtették. Kunó és Sarolta e felvilágosítás után összenéztek – úgy, ahogy korábban sosem. Nemsokára férj és feleség voltak.

Amíg a férfiból nem lett belügy-, később vallás- és közoktatásügyi miniszter, már-már idilli életet éltek: gyakran utaztak, sok időt töltöttek együtt. Ám miután Klebelsberg magas pozícióba került és államügyekkel kezdett foglalkozni, Sarolta mind gyakrabban érezte magát egyedül. Magányát fokozta, hogy nem született gyermekük.

A drámából olyan személyes apróságok is kiderülnek, mint hogy az asszony maguk között Jókának szólította a férjét, aki eleven képzelőerejű, játékos természetű ember volt: pesthidegkúti otthonukat például kitalált manókkal népesítette be. Eme apró lények a szőnyeg alatt éltek, de olykor a konyhaszekrény fiókjaiba is beférkőztek, az ott talált késekkel nagy párbajokat vívtak egymással, és alkalomról alkalomra más nyelven beszéltek közben.

Az érdekes vonásokat tartalmazó magánemberi portrévázlathoz közéleti társul. Így a néző megtudhatja, hogy Klebelsberg politikusként igyekezett tartózkodni mindenféle szélsőségtől, és ha a közoktatás, köznevelés ügyéről volt szó, nem látta értelmét a spórolásnak. Több, a felfogását és gondolkodásmódját érzékeltető idézet is elhangzik valamelyik írásából vagy beszédéből. Például: „A magyarság legnagyobb hibája a pártoskodás.” Vagy: „Mindig vannak, akik a hazából élnek, és nem a hazáért.” Vagy: „Az idegen nemzetek négyzetre emelik kiválóságaikat, mi, magyarok gyököt igyekszünk belőlük vonni.”…

Végül, mintegy mellékesen az államférfi hivatali működésének eredményeiről is értesül a befogadó, például arról, hogy Klebelsbergnek nem csekély szerepe volt abban, hogy Szent-Györgyi Albert a harmincas évek elején visszatért Magyarországra és elfogadta a neki felajánlott professzori állást a szegedi egyetemen. A történelemből tudható, hogy a grófot szoros szálak fűzték az Alföld fővárosához: a település országgyűlési képviselője volt, jó kapcsolatot ápolt a vezetőivel. Tisztelői Szeged újjáteremtőjeként emlegetik, aligha véletlen hát, hogy a Dóm altemplomában kialakított kriptában nyugszik.

Mindez azonban csak a darab első felének néhány eleme. Hiszen miután a gróf – egy emésztőszervi betegség következtében beállott szívbénulásban – elhunyt, Botka Sarolta még harminckét évig élt. A haláláig hátralévő bő három évtizede a következő tényezőkkel jellemezhető: a hatóságok alapvetően ellenséges hozzáállása, fokozódó elmagányosodás, mind kilátástalanabbá váló anyagi helyzet.

1949-ig a pesthidegkúti kúriában lakott, ám ekkor ki kellett költöznie onnan, mert államosították a villát, és negyvennyolc órát kapott a távozásra. Nagy csapásként élte meg, hogy bár tett lépéseket az ügyben, végül nem sikerült gondoskodnia egykori férje házi könyvtárának biztonságba helyezéséről: a bibliotéka négyezer kötetét távollétében teherautóra hányták és ismeretlen helyre szállították.

Bár Sarolta próbált kenyérkereset után nézni – például varrónőként elhelyezkedni –, a kommunista rezsim osztályidegennek nyilvánította, így sehol sem akartak neki munkát adni. Özvegyi nyugdíját is megvonták tőle, és 1951-ben kitelepítették a Békés megyei Okány mellé, egy tanyára. Szintén a történelemből tudható, hogy eme áldatlan állapotnak csak a szegedi püspök, Hamvas Endre közbenjárása vetett véget, de még az egyházi vezetőnek is két évébe telt, míg elérte, hogy elhagyhassa a tanyát és Szegedre költözhessen, a püspökség épületébe. A földönfutóvá tett asszony végül itt töltötte élete utolsó kilenc évét, 1964-ben bekövetkezett haláláig. Férje mellett nyugszik, a Dóm altemplomában.

Az Árnyéksors második fele tehát e hányattatások, valamint az azokban tanúsított helytállás története. A mű bemutatja, milyen mélyre zuhant az egykor előkelő életet élő, ám a külvilágtól – a politika és a közélet színtereitől – távolságot tartó nagyasszony, és hogy ott, a periférián hogyan vette rá magát, hogy szembenézzen a megváltozott idők valóságával.

Botka Sarolta tehát alapvetően dinamikus karakter és a távolság, amelyet személyiségfejlődése során bejár, nem csekély. A főszerepet játszó Majzik Edit érzékletesen mutatja be eme út állomásait a jómódban élő, kissé erőtlen és visszahúzódó fiatalasszonytól a saját sorsát elfogadó, ám a Klebelsberg Kunó név tisztaságának visszaállításáért eltökélten harcoló, meggyötört, de meg nem tört idős hölgyig.

Rajta kívül mindössze két színész tűnik fel a színpadot jelentő, néhány lépéssel bejárható pódiumon, több szerepben. A női karaktereket Gajdó Delinke alakítja, a férfiakat Petneházy Attila, aki egyébként a darab rendezője is. Az általa alkalmazott karikaturisztikus megjelenítésmóddal is sikerül emlékezetessé tennie a Klebelsberg-kúriába benyomuló alakokat: a szovjet tisztet, a nyilas pribéket és a kommunista elvtársat.

Az Árnyéksors tehát érzékletes kettős porté, ugyanakkor életrajzi és korfestő dráma is, amely a pesthidegkúti Klebelsberg-kastélyban berendezett kamaraszínházban látható – vagyis abban az épületben, amelyben a házaspár 1922-től kezdve lakott! Senkinek sem kell a történelem szerelmesének vagy a két világháború közötti nagypolgári enteriőrök kedvelőjének lennie, hogy érezze: e miliő sajátságos atmoszférát ad az előadásoknak. És azt is, hogy az Árnyéksors emeli a kastély fényét.