Maradok. Itthon
Maradok itthon, itthon maradok, / Te meg otthon, vírust át nem adok, / Maradok itthon, itthon maradok, / Maradunk, ha maradunk – hajrá, magyarok!” Ez az idézet abból a „zenés karanténslágerből” való, amellyel Kovács András Péter elsőként hívta fel a figyelmet a jelenlegi helyzetben számtalan életet megmentő fő szabály betartására. A népszerű humoristával beszélgettünk életről, őszinteségről, Istenről, természetesen telefonon.– Az otthoni dolgozószobájában készült klipet március közepén töltötte fel az internetre, még bőven a kijárási korlátozás elrendelése előtt. Ezzel mondhatni műfajt teremtett, hiszen azóta sorra születnek a hasonló mondanivalójú dalok, és számtalan ismert ember kampányol az otthon maradás mellett. De hogyan jött az ötlet: kinézett az ablakon, és idegesítette, hogy a külföldről érkező tragikus hírek ellenére még mindig sokan sétálgatnak az utcán?
– Leginkább azon csodálkoztam, másnak hogyhogy nem jutott valami hasonló eszébe. Mi a Dumaszínházban hivatalosan március 12-én állítottuk le a fellépéseinket, de már előtte is komolyan fontolgattam, hogy talán nem ártana behúzni a féket, különben, ahogyan a környező országokban sajnos nem egy példát látunk erre, nagyon-nagy baj lesz. És igen, feldühített, hogy még a közvetlen közelemben sem értették meg jó néhányan, hogy ne mászkáljanak, ha nem muszáj. Majd amikor ez a dal megjelent, jött a következő döbbenet, hogy az emberek tömegesen elindultak a Balaton felé, mintha csak egy hosszú vakáció kezdődött volna a szép, tavaszias időben. Pedig mindössze annyi dolguk lett volna, hogy ha megtehetik, pár hétig a fenekükön maradnak, és otthonról drukkolnak azoknak, akik valahogy mégiscsak életben tartják ezt az országot.
– A szövegben nagyon apró, hétköznapi kísértésekre mond nemet az elhalaszthatatlan olajcserétől az akciós gíroszon át a sarki kisboltnál való kis csoportos sörözésig.
– Sejtettem, hogy ennek lehet a legnagyobb hatása, hiszen nyilván most nem arról van szó, hogy ne utazzon valaki külföldre vagy rokonlátogatóba Sátoraljaújhelyre. Tényleg az egészen egyszerű, szokásos dolgoktól kell most megfosztanunk magunkat, ráadásul azonnal, hiszen minden egyes nap számít. Ez volt tehát az alapkoncepció, gyorsan meglett hozzá a zene is, végül megcsináltam a képeket. Nagy szerencse, hogy van itthon egy diszkógömböm. Még évekkel ezelőtt kaptam a feleségemtől a születésnapomra abból a célból, hogy vad garázsbulikat szervezünk. Vad garázsbulikat azóta sem tartunk, de most jól jött kelléknek.
– Helyette, ahogyan a fél ország, a házban „buliznak” a gyerekekkel. Két óvodással és egy kisiskolással hogyan telik az idő?
– A napirendben hiszek, ezt sulykolom itthon már a kezdetek óta mindenkinek: elengedhetetlen, hogy valahogy rendszerben tudjuk tartani a dolgokat. Három gyereket egyszerre és folyamatosan lekötni nem kevés energia, arról nem is beszélve, hogy a két nagycsoportost most nekünk kell innen-onnan megszerzett feladatokkal, foglalkoztatókkal valahogy iskolaképessé tenni. A legrosszabb ebben a helyzetben, hogy az ember hirtelen egyszerre lesz családapa, edző, cserkészfőnök és konyhás néni, emellett szinte kizárt, hogy elmélyedjen a saját gondolataiban, munkájában. Egész nap egyik helyről kapkodok a másikra, csak belekezdeni tudok a dolgokba, befejezni valamit rendesen soha.
– Néhány napja mégis elindult a Karantények című sorozat, a Duma Aktuál csapatának „home office-híradója”. Közönség és a koronavírus-járványon túli aktualitások hiányában mennyire nehezített terep összerakni ezeket a néhány perces kis szösszeneteket?
– Egyelőre tanuljuk a műfajt. A mi munkánk valóban nagyon feltételezi a személyes találkozást, az azonnali visszacsatolást, a poénok, történetek élőben való finom kicsiszolását. Most viszont el kell fogadnunk, hogy a szavainkat a pusztába kiáltjuk, fene tudja, milyen sikerrel. És igen, a témát megtalálni sem könnyű, hiszen nemcsak a hírek szólnak kizárólag a koronavírusról, az én gondolataim is folyton ekörül forognak: meddig tart még, mikor tér vissza minden a rendes kerékvágásba? A napirend az, ami segít valahogy egyben tartani a melót is, a videókat a gyerekek délutáni csendes pihenője alatt forgatom, és este vágom meg, miután lefeküdtek. Érdekes tapasztalat, hogy az emberi agy milyen végtelenül rugalmas: ha rákényszerül, határhelyzetek elé állítják, akkor sokkal kreatívabban, hatékonyabban tud működni. Mondjuk hosszú távon ez nem biztos, hogy igaz.
– Mint amikor az ember azt hiszi, hogy fáradtságában többet már aligha bírna, vészhelyzetben mégis meglepő hatékonysággal mozgósítja a tartalék erőforrásait?
– Én inkább úgy érzem magam, mintha külföldön lennék, ahol minden utca új, ezért sokkal jobban figyelek a dolgokra, mélyebb benyomást tesz rám egy sima kockakő is. Most az egész világ és benne Magyarország is ilyen új helyzetbe került: itthon vagyunk külföldön.
– Új önálló estjével mintha ráérzett volna arra, hogy a párkapcsolatok nagy próbája következik most a többhetes összezártság miatt. Miről szól pontosan a januárban debütált Apróbetűs részek?
– A szakterületemben, azaz a férfi-női kapcsolatokban mélyedek el másfél óráig. Olyan jelenségekről, hétköznapi, bosszantó, a másik nemben idegesítő tulajdonságokról beszélek, amelyekről a szerelem elején még szó sincs: amikor két ember közt szerelmi szerződés köttetik, az apró betűs részeket soha nem olvassa el senki. Pedig ezeknek hamar fontos szerepük lesz, és kivétel nélkül minden házasságban, együttélésben előjönnek. Némi családterápiás jellege is van a műsornak, és úgy tűnik, a nézők veszik a lapot, és nagyon hálásak érte. A hangvétele is sokkal könnyedebb, mint az Életed filmje című előző estemnek, de azért ügyeltem rá, hogy egy kortynyi megállás, önvizsgálat, egymásra nézés és egymás kezének megszorítása is beleférjen a végén.
– Több beszélgetésben elmondta, hogy a humor önnek éppen ebben segít, hogy ne elkendőzze a problémákat, hanem őszintén szembenézzen velük. Hasonló őszinteséggel állt ki szeptemberben a BOK-csarnokban rendezett ForrásPont – Egy nap Jézussal című rendezvényen, amelyet a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus előkészítő titkársága szervezett tizenöt és harminc év közötti fiataloknak. Ötezer ember előtt beszélt Istenhez és az egyházhoz fűződő, nem is mindig zökkenőmentes viszonyáról, és csodálatosan szép mondatokkal zárta az előadását: „Én nem vagyok egy makulátlan ember, de nem is ez a lényeg. Hanem az, hogy a gyerekeim úgy szólítanak: apa, és az ölembe másznak. Isten pedig úgy szólít, hogy fiam – és az ölébe vesz.” Gondolkodás nélkül igent mondott erre a szokatlan felkérésre?
– Elég sokat tépelődtem, mert úgy voltam vele, ez után a vicces kis szereplés után tuti, hogy többet egy templomba se tehetem be a lábam. Még amikor odamentem, se voltam biztos benne, hogy jó ötlet-e a dolog, és hányan botránkoznak majd meg a szavaimon. Csak akkor nyugodtam meg, amikor a felvétel elkezdett terjedni az interneten, és a közönségem nem pártolt el tőlem.
– Tanúságtételnek is szánta mindezt?
– Semmiképpen nem, ettől a szótól eleve valahogy borsódzik a hátam. Pont arra törekedtem, hogy ne egy ilyen szokásos geil vagy félig álszent dologgal álljak elő, hanem egy valódi, emberi és így félig gyarló történettel. Egyrészt mert a fiatalok kevés dologra vevőbbek, mint ha valaki őszinte velük, másrészt mert mégiscsak humorista vagyok, és az emberek vicceket várnak el tőlem. Most viszont legalább már azzal is tisztában vannak, hogy akad egy ilyen oldalam is. A ciszterciekhez jártam iskolába, egy ideig papnak készültem, és bár nem ülök minden vasárnap a templomban, sőt, az intézményes egyházat egészséges kritikával szemlélem, a hitem szilárd: Isten mindig velem, velünk van.
– Most is így gondolja, amikor egyre több olyan hangot hallani, hogy a világunk rekordsebességgel halad a pusztulás felé?
– Nem hinném, hogy így lenne, az emberek éppen ellenkezőleg, mintha elkezdtek volna összekapaszkodni a bajban, ezt mutatja a rengeteg civil felajánlás is például az orvosok, ápolók helyzetének megkönnyítésére. Veszélyhelyzet esetén mindig feléled a társadalmi empátia, és nő a társadalmi összefogás, reménykedem benne, hogy ezek az emberi gesztusok fognak majd igazán megmaradni hosszú távon ebből a fura időszakból. Hogy így lesz vagy nem, az idő eldönti, egyben azonban biztos vagyok: a gyerekeink egész életét meghatározza majd, amit most közösen, bekaranténozva átélünk. Ahogy az én generációm tagjainak közös nevezője az 1987-es nagy tél, máig emlegetjük, hogy egy hétig nem jártunk iskolába a hó miatt, a mi gyerekeinknek meg ez lesz a hosszú tél, amire még felnőttkorukban is tudnak majd hivatkozni a döntéseik során. Ezért annál, hogy minket, felnőtteket észhez térít valahogy ez a vírus, talán még sokkal jobban bízom abban, hogy őket egy életre megfelelő pályára teszi, és összekovácsolja.