Márai Budán

A kiállítást megnyitó Nagy T. Katalin művészettörténész hangsúlyozza: a 2025-ben meghirdetett pályázatnak nem az volt a célja, hogy Márai-illusztrációk szülessenek, hanem hogy a mai művészet gazdag eszköztárával az alkotók szabadon interpretálják az író világát.

A Márai-életműből a képzőművészek által kiválasztott idézetekhez hol szorosabban, hol szimbolikusan kapcsolódó művek közül több is az Hommage a Márai címet vagy alcímet kapta. A képek mellett – a kiállításon és az azt kísérő katalógusban – az alkotóknak Márai-szövegekhez kapcsolódó személyes gondolatai is megjelennek, miközben a tárlat nyomán tanúi lehetünk szöveg és kép, verbalitás és vizualitás termékeny párbeszédének.

Az inspiráló Füves könyv

A pályázaton I. kerületi kötődésű művészek vehettek részt, akik – a Magyar Művészeti Akadémia Képzőművészeti Tagozatának vezetője, Stefanovits Péter ajánlása nyomán – elsősorban a Füves könyv vallomásaiból igyekeztek inspirációt szerezni.

Az alkotásokhoz csatolt szövegek ugyanakkor arról tanúskodnak, hogy mások mellett az Egy polgár vallomásai, a Naplók, A négy évszak, a Föld, Föld…!, az Eszter hagyatéka, az Ég és Föld, A gyertyák csonkig égnek, illetve Márai levelei és versei is megihlették a kortárs képzőművészeket.

Nagy T. Katalin a tárlat ürügyén – a megnyitón és a katalógusban – olyan XX. századi jelentős alkotókat idézett meg, akik Márai emigrációs életéhez köthetők.

– Márai egyik publicisztikájában beszámol a Tihanyi Lajos avantgárd festőművésznél, a Nyolcak művészcsoport oszlopos tagjánál tett látogatásáról. Párizsi évei (1923–1928) alatt az író többször találkozott a róla litográfiát készítő Tihanyival, a műtermében is meglátogatta, és gyakran ültek együtt valamelyik párizsi kávéház teraszán. Ezek az alkalmak minden bizonnyal nagymértékben formálták Márainak a legmodernebb képzőművészeti irányzatok iránti érdeklődését. A modern művészet igyekezett elszakadni a hagyományos értelemben vett tematikáktól, legyen az a mitológia, bibliai téma, történelmi kép, és új szemlélettel közelített a hagyományos műfajokhoz, mint amilyen a tájkép, a csendélet vagy a portré. A művészet autonómiája, a szabadon alkotás elve vált meghatározóvá.

Nagy T. Katalin hangsúlyozza, Márai írásából az is kiderül, hogy az író nyitott volt az új eszmékre, és talán intellektuális hozzáállásából fakadóan voltaképpen „át is veszi” Tihanyi progresszív gondolatait. Érdemes Márait pontosan idézni, mert szavai a festő nézeteit visszhangozzák: „A kép mögött nincs semmi, a kép mögött vászon van és festék, az, amit kifejez, semmi több. Nincsen mögötte Világ, és nincsen mögötte Kor, ezek szavak. A kép mögött kép van, ha már muszáj ott lenni valaminek.” Ezek a maguk korában nagyon haladó elképzelések voltak. Ugyanakkor a XX. századi konzervatívabb műveltségű magyar írótársaihoz hasonlóan Márai a lelke mélyén megmaradt a klasszikus művészet hívének.

– Miután feleségével, Lolával rendszeresen jártak kiállításokra és a világ számos képtárában megfordultak, jártasak voltak a művészet történetében. A gyermekkorától fogva nagypolgári miliőben érlelődő író eszményképei közé a nagy klasszikusok, elsősorban Michelangelo, Albrecht Dürer és William Turner tartoztak, akiket többször is említett naplójegyzeteiben, csakúgy mint a kedvenc műveit felsorakoztató, nagy múltú firenzei Uffizit. „Húsz év után megint egyszer az Uffiziben. Minden, amit közben láttam – a Prado, a Louvre, a Borghese, a Barberini, a Capodimonte, a Brüsszeli Múzeum termei, a New York-i Metropolitan, Frick gyűjteménye, a washingtoni csodálatos múzeum – hiányos és szegényes az Uffizi mellett” – idézi Nagy T. Katalin Márai naplójegyzetét.

Márai és Szalay Lajos

A művészettörténész egy Máraihoz köthető másik alkotásról is említést tesz, amelyen keresztül az írónak szintén a modern képzőművészeti irányzatok iránti nyitottságára találunk bizonyítékot.

– A torontói Vörösváry-Weller Kiadó 1970-ben jelentette meg Márai Ítélet Canudosban című regényét, amelynek borítójára Szalay Lajos egyik rajzát szánta. Az író 1970. január 5-én kelt levelében elismeréssel szólt a kiadó tulajdonosának, Vörösváry Istvánnak a különleges rajztehetséggel megáldott Szalayról: „Azt hiszem, ennek a művésznek vizionárius stílusa van, ki tudja fejezni a címlapon, amit a könyv szeretne mondani.” Hogy pontosan mit értett Márai a „vizionárius stíluson”, nem tudhatjuk, de az egészen bizonyos, hogy Szalay expresszív, indulatokkal teli rajzstílusát közel érezte magához és regényéhez. Talán azért is, mert a két alkotó életének meghatározó sorsfordulói között párhuzamokat találunk. Máraihoz hasonlóan a II. világháború után Szalay is emigrációba kényszerült, amelynek első, Buenos Aires-i állomását követően a 60-as években családjával együtt az Egyesült Államokba költözött, ahol csakúgy, mint Márai, nem érezte jól magát, nem vert gyökeret, végül haza is tért Magyarországra. Bár az író és a grafikusművész személyesen nem ismerték meg egymást, ha találkoznak, minden bizonnyal remekül megértették volna egymást.

Nagy T. Katalin arra is felhívja a figyelmet, hogy Szalay már Argentínában komoly hírnévre tesz szert, művészetét világszerte elismerik, a grafika önálló műfajjá emelését is lényegében az ő nevéhez kötjük.

– Érdekes és további kutatásra érdemes témának tartom, hogy a Márairól újságcikket jegyző, képzőművészként és íróként is elismert Kassák Lajos egy Márairól szóló tanulmányában arra a következtetésre jutott, hogy az író szövegeiben a gondolatiság és a lelkiség sokkal dominánsabban tetten érhető, mint a vizualitás. Ezért Kassák úgy gondolja, hogy a képzőművészet nem érintette meg olyan intenzíven az írót, mint a zene, amelynek ritmikája lépten-nyomon jelen van műveiben…

Életmentő művészet

Márai szigorú kritikus volt, aki az európai művészet általa nagyra becsült csúcsteljesítményeiről hatalmas, több ezer oldalnyi életművében folyamatosan értekezett. A képzőművészetek mellett az irodalom, a színházművészet és a zene terén is a klasszikus igényesség mellett tette le a voksát, nemcsak mások, hanem önmaga számára is igen magasra helyezve a mércét.

A hazai írók közül mások mellett Arany János, illetve saját kortársai, Krúdy Gyula és Kosztolányi Dezső iránt lelkesedett.

Az 1943-ban megjelent Füves könyvben ezt írja világszerte elismert példaképeiről: „Ha csak teheted, élj mindig úgy, hogy az emberi szellem kristályba fagyott remekműveinek egyikét mindennap megszemléld, s ha néhány pillanatra is! Ne múljon el egyetlen napod, hogy nem olvastál néhány sort Seneca, Tolsztoj, Cervantes, Arisztotelész, a Szentírás, Rilke vagy Marcus Aurelius könyveiből. Mindennap hallgass néhány ütem zenét, ha másképp nem lehet, szólaltasd meg zenedobozon Bach, Beethoven, Gluck vagy Mozart valamely tételét.”

Mészáros Tibor irodalomtörténész Márai és a művészetek című tanulmányában írja, hogy Márai igyekszik lépést tartani a technika fejlődésével, publicistaként is intenzíven érdeklődik a szárnyát bontogató fotó- és filmművészet iránt, amelyeknek elsősorban gondolatébresztő, kortörténeti és dokumentumértékét magasztalja, ugyanakkor szkeptikusan fogadja a tömegigényt kielégítő, illetve anyagi vagy politikai érdekekből, propagandacélokból született műveket. Hamar felfedezi, hogy a fotó- és filmművészet a kultúra olyan területe, amely kiváló eszköze lehet a valóság torzításának, az emberek befolyásolásának és manipulációjának, főként a széles tömegeket tekintve, akikben nincs meg a hazugságot az igazságtól elválasztani képes érzékenység. Dicséri viszont az író az 1936-ban bemutatott Hortobágy című filmet, amely egyebek mellett azért gyakorol rá komoly hatást, mert az alkotásban maguk a pusztai emberek jelenítik meg valószerűen saját drámai sorsukat, Márainak a Pesti Hírlapban megjelent szavaival élve „primadonnamentes egyszerűségében”. Ugyanakkor a nézettséget hajszoló, tetemes költségvetésből gazdálkodó hollywoodi filmgyártásról lesújtó véleményt alkot, mert a műfajt sokkal ígéretesebbnek tartja annál, mint amivé a jellemzően anyagi szemléletű alkotók kezei között válik.

Irodalmi műveiből, főként a naplóiból, illetve újságcikkeiből egyértelműen kiolvasható, hogy a minőségi kultúrára sokáig olyan életmentő erőként tekint, amely egyedül képes megóvnia a pusztulástól a hanyatló Európát. A II. világháborút követően és az emigráció évtizedeiben azonban már egyre fájdalmasabban szembesül az értéket teremteni és rombolni egyaránt képes emberi természet ellentmondásaival…

A világégés éveiben született alábbi naplójegyzete akár a Márai Budán kiállítás mottója is lehetne:

„De a természet csodáján túl van még valami, ami többlet. Az ember adott a természethez még valamit; csak ő, az ember, megtetézte az Alkotást alkotásokkal, melyeknek gyűjtőneve a művészet. A tenger, a völgy, az erdő, a folyó, a síkság, mindez föltétlen. De Bach egy fúgája, Rilke egy verse, Cranach vagy Goya egy képe, Palladio egy épülete, Goethe egy gondolata, Pheidiász vagy Rodin egy szobra az ajándék, melyet az ember, csak ő, egyedül az összes élőlények között, tulajdon akaratából hozzáadott a világ csodálatos művéhez. Csak ez számít az ember számára: a művészet. Minden más csak létezés, anyag és erő kölcsönhatásának ütemes vegyülete.”

A Márai Budán pályázat díjnyertes alkotásai