A „Marci-könyv” ennek az utóbbi állomásnak igen szórakoztató, ám nem kevésbé elgondolkodtató képviselője. Csányi – korábbi regényéhez, A bábosokhoz hasonlóan – most is egy érdekfeszítő sztorit eszel ki apropóul ahhoz, hogy mindazt elmondja, amit emberről, természetről és társadalomról gondol. A regény – többszintűsége okán – így mindazok a számára is igen élvezetes olvasmány, akik a tudományos és bölcseleti gondolkodás iránt kevésbé fogékonyak. Akik azonban éppen eziránt vonzódnak, nem kell csalódniuk, miközben ajándékban részesülnek a történetszövés fordulatai által.

A regény története egy törekvő fiatal tudós sikeres kísérletének következményei nyomán bontakozik ki. Sikerül ugyanis megvalósítania azt, ami a népmesék tanúsága szerint az emberek régi, mondhatni archetipikus vágya: megérteni az állatok gondolatait. Antropomorf világszemléletünknek ezt az óhaját a főszereplő akként viszi véghez, hogy egy rafinált beavatkozással az emberi beszéd elsajátítására teszi alkalmassá Marcit, a kísérleti ebet. Hogy egy beszélő kutya mind kereskedelmi, mind pedig tudományos szempontból felbecsülhetetlen érték, éppúgy nyilvánvaló, mint az, hogy az értékek megszerzéséért, a felettük való rendelkezés hatalmáért mindig hamar megindul a versengés.

Talán csupán az „erőforrásért” folytatott hajsza mozzanata az, ami tematikusan szorosabban összekapcsolja Csányi mostani regényét a korábbival, A bábosokkal. Magának a történetnek és az alaphelyzetnek az ismertetéséből mindenesetre talán ennyi is elegendő lehet az olvasói érdeklődés felkeltésére.

A regény szerkezete, alapvetően lineáris időstruktúrája egyrészt valamivel könnyebben befogadhatóvá teszi a művet, másfelől azonban a szerző ezáltal lemondott arról, hogy olyan atavisztikus dimenziókat nyisson meg, amelyekbe A bábosok esetén bepillantást engedett. Csányi választását azonban feltétlenül igazolja a regény szatirikus jellege, amivel nehezen lett volna összeegyeztethető a nagyobb történeti mélységek és szélesebb horizontok felvillantása.

Mély értelműségből azonban nincs hiány. Csányi ugyanis – alighanem gyakorló tudósi tapasztalataiból is merítve, és humánetológusi éleslátásával – a tudományszociológia olyan összefüggéseit tárja fel, amelyhez hasonlót szellemességében és pontosságában talán csak Max Webernél találunk. Az egyéni és a közösségi érdekek összhangjának kialakulása ugyanis – akárcsak más területeken – a tudományban is számos morális és etikai kérdést vet fel.

Csányi gondolatmenetében a méltányosság és az igazságosság gyakran szubjektív színezetű kategóriái nem relativizálódnak, hanem egyszerűen más dimenzióba, a társadalmi együttműködés objektív törvényeinek kontextusába helyeződnek. Mesterien kerüli el azokat a csapdákat, amelyek az egyéni érdek korlátozásának szükségessége nyomán arctalan kollektivizmushoz, illetve az összhang nehézségeinek ürügyén morális nihilizmusra vezethetnek. A tudományos élet belső versengésének gyakran lehangoló praxisa így nála konstruktív és mérsékelten derűlátó színezetet kap, amely azonban látni hagyja azt is, ami pusztán emberi gyengeség. A regény morális közlendője – illően a szarkasztikus hangvételhez – viszonylag bújtatottan, ám Csányi korábbi írásaihoz képest nem kevésbé határozottan jelenik meg.

A mű nyelvezete a Csányitól szokott eleganciával könnyűvé teszi a magvas és eredeti gondolatok befogadását, miközben néha úgy tűnik, hogy a szerző már-már drámaírói érdemek felé is tekintene igen pergő és a dramaturgiai fogásokat jól alkalmazó dialógusaival. Az esszészerű részekkel egyúttal – ide nem értve a hallatlanul élvezetes tudományszociológiai fejtegetéseket – mintha lényegesen takarékosabban bánna, amiért bőven kárpótol a cselekményszövés és a jellemkomikum megannyi leleménye.

A regény – amelyben bőségesen kerülnek elő a tudomány, az etika, a vallás, a pszichológia és a szociológia alapvető problémái – az utolsó másfél oldalon örkényi lakonikussággal fedi fel az emberi korlátoltság és aljasság mélységeit. Persze Csányi – miközben magára hagyja az olvasót kétségeivel és morális felháborodásával – meghagyja a logikai lehetőségét annak, hogy mindenki a neki tetsző sorsot adja Marcinak, aki a regény talán legrokonszenvesebb figurája. Sőt, provokatívan kifejezetten arra késztet, hogy magunk is a jót válasszuk. És ehhez éppen felháborodásunk adjon erőt.

Szmodis Jenő

Csányi Vilmos: Marci, a beszélő kutya (Kalligram, Pozsony, 2010)