Az 1989-es romániai forradalom után az erdélyi magyarság méltán látta elérkezettnek az időt arra, hogy megfogalmazza saját követeléseit és érvényre juttassa a kisebbségeket megillető jogait. Anyanyelvű oktatást, saját iskolát és kétnyelvű feliratokat szeretett volna. Cseresznyés Pál szerint ez lehetett az alapja az 1990 márciusában Marosvásárhelyen kipattant magyarellenes pogromnak, hiszen a követeléseket már kezdettől fogva gyanakvással kezelték. Ezt támasztják alá a januári és februári események is, amikor is folyamatos viták voltak az oktatási intézmények különválasztásáról, valamint azok a Marosvásárhelyről a nagyobb román lakta városokba elküldött táviratok, amelyben a „Horthy-típusú diktatúra létrehozását célzó” magyarok elleni fellépést sürgették. S bár a március 15-i megemlékezések a megye településein incidensek nélkül zajlottak le, másnap, március 16-án a helyi román lakosság egy csoportja betörte a Tudor lakónegyed gyógyszertárának kirakatát, mivel azon a román mellett magyar felirat is volt. A következő két nap a kisebb tüntetésektől eltekintve, nyugodtan telt el. Március 19-én délelőtt azonban a Szászrégen környéki románokat autóbuszok vitték Marosvásárhelyre azzal az indokkal, hogy az ottani román lakosságot a magyarok ki akarják űzni a városból. Egyes állítások szerint az utazás előkészítésében a Vatra Româneasca szervezet mellett a helyi polgármesterek és az ortodox lelkészek is részt vettek. A botokkal, vasvillákkal és baltákkal felfegyverzett csoport nemcsak a kétnyelvű feliratokat verte le a városban, hanem követelte a magyar vezetők lemondását is. Közben az RMDSZ székházát is megtámadták, amit csaknem teljesen leromboltak, berendezését tönkretették, könyvtárát megsemmisítették. Ekkor veszítette el fél szeme világát Sütő András is. Mindeközben a hatóságok tétlenül bámulták az eseményeket, még csak kísérletet sem tettek a pusztítás megakadályozására. Másnap, március 20-án hiába szólította fel a magyar lakosságot a helyi rádió magyar adása otthonmaradásra és ülősztrájkra, néhány óra leforgása alatt több mint tízezer ember gyűlt össze a főtéren, hogy visszahelyezze tisztségébe az előző nap törvénytelenül lemondatott Nemzeti Szövetség Maros Megyei Tanácsa Irodájának alelnökét, Kincses Elődöt. A békés tüntetők követelték az anyanyelvű oktatás lehetőségét, valamint azt, hogy Ion Iliescu államelnök személyes jöjjön el Vásárhelyre a rend helyreállítása érdekében. Délutánra azonban az elnök helyett újabb autóbuszok érkeztek tele görgény-völgyi románokkal, elsősorban kerti szerszámokkal felfegyverkezve. A főtér szomszédságában lakó Cseresznyés Pál buszsofőr hazaérkezésekor már az események kellős közepébe csöppent:

„Kb. 17.30 órakor a románok áttörték az elválasztó kordont, és támadtak. Mi üres kézzel, védő eszközök nélkül tüntettünk. Aki tudott, menekült udvarra, kapu alá, a főtér felső felére, és hamarosan visszatértünk a padokról, a kerítésekről letört lécekkel… Így kerültem én is az összeütközések középpontjába. Mivel letépték kabátom zsebét, kaptam egy lábszárrúgást, indulatos lettem. Belerúgtam egy földön fekvőbe, akinek fejsze volt a kezében” – írja visszaemlékezésében. Ez a Mihail Cofariura mért rúgás határozta meg Cseresznyés Pál további sorsát. Az eseményeket ugyanis lefilmezte egy ír újságíró, s a rúgás képei – melynek alapján később beazonosították, majd elítélték a buszsofőrt – bejárták a világot.

Cseresznyés Pál ezt követően Magyarországra jött dolgozni, majd 1990 karácsonyára tért haza otthonába, ahol már egy idézés várta. A beismerő vallomását követően 1991. január 19-én előzetes letartóztatásba helyezték különös kegyetlenséggel végrehajtott emberölési kísérlet vádjával, majd a védelem koronatanúinak meghallgatása nélkül 10 évi fegyházbüntetésre ítélték. Ebből hat évet kellett nyomorúságos körülmények és válogatott kínzások között letöltenie.

A Március mártírja – a marosvásárhelyi Cseresznyés Pál kálváriája című könyv előszavában Tófalvi Zoltán író a következőképpen idézi fel Cseresznyés börtönéveit:

„Bizonyára a Vármezőről hozott őserőnek köszönheti, hogy ép ésszel – és nem bomlott idegzettel – kibírta a hónapokon át tartó mindennapos kegyetlen veréseket, azt a rettenetet, amikor a kezét, lábát lekötötték, majd csípős paprikával véresre dörzsölték a szemét! A verésnél súlyosabb traumát jelentett számára a felfokozott román nacionalizmus ellene összpontosuló tombolása, a rabtársak meg-megújuló dühének kiszámíthatatlansága. Többször bevallotta nekem: hatévi rabságának minden nappala és éjszakája valóságos lidércnyomás volt. – Íme itt van a románok gyilkosa, vegyétek kezelésbe! – hangzott a foglárok hallgatólagos biztatása. Legtöbbször magyar fogolytárssal verették félholtra, hogy a lelki sebek jobban sajogjanak, hogy elátkozza azt a pillanatot is, amikor a világra jött, s volt mersze és bátorsága az erdélyi magyarság jogaiért küzdeni.”

S bár világszerte sokan küzdöttek a koncepciós perben elítélt szabadon bocsátásáért, erre az Iliescu-rezsim alatt nem kerülhetett sor. 1996. december 24-én aztán Emil Constantinescu – Románia újonnan választott elnöke – részesítette kegyelemben.

A szabadulása sem hozta meg azonban számára a várva várt szabadságot. A románok számára gyilkos, ellenség maradt, a magyarok pedig féltek alkalmazni egy börtönviselt embert, így végül betegnyugdíjazták. Ekkor határozta el, hogy leírja az átélt eseményeket: „Gyermekkoromig vezetve vissza az eseményeket, hogy érthető legyen: nem véletlenül voltam ott, a tömegben.”