Más dimenziók
Az örökké versengő, a teljesítményt méricskélő attitűd érvényes a zeneművészetben? A boszorkányos gyorsaságú hangszerkezelés, a technikai bravúrok sora adja a koncertélményt, vagy szükség van valami pluszra is? Mi a virtuozitás? A februárban induló Cziffra-Fesztivál kapcsán e kérdésekre is kerestük a választ.
Ötödik alkalommal rendezik meg 2020. február 16. és 23. között a Cziffra György Fesztivált, amelyet a világhírű zongoraművész emlékének és szellemi hagyatékának ápolására, annak továbbéltetésére hozott létre Balázs János Kossuth-díjas zongoraművész 2016-ban. A fesztivál a kezdetek óta nyitott művészetszemlélettel és műfaji szempontból befogadó programstruktúrával várja a közönséget, sőt, díjakkal, mesterkurzusokkal, bemutatkozási lehetőségekkel segíti a jövő művészeit. A rendezvénysorozathoz minden évben sajátos tematika társul, idén többek között a Paganini plusz koncert nyújt alkalmat arra, hogy különlegesnek számító műsorral, neves művészek tolmácsolásában a virtuozitásról kaphasson átfogó képet a közönség.
Paganini, Liszt, Cziffra
A szélsőséges, végletes érzelmeket, a tehetséget ünneplő és a zsenikultusznak létjogosultságot szerző romantika kora igencsak kedvezett a virtuozitásnak. E korban élt és alkotott Niccolò Paganini, a XIX. század egyik legnagyobb hegedűvirtuóza, és ugyancsak e korszak ünnepelt zsenije volt a csodagyerekként induló Liszt Ferenc is, aki Bécsben tanult Carl Czernynél, Beethoven tanítványánál. Liszt Ferencet 1875-ben a magyar országgyűlés kinevezte a Zeneakadémia elnökévé, ahol kisebb megszakításokkal, de éveken át tanított. E korszak zongoraművészeinek legjelentősebbjei az ő tanítványai voltak, ennek köszönhetően a hazai komolyzenei élet egészét áthatotta Liszt szellemisége. Mindez átmentődött a XX. századra is: Thomán István mások mellett Bartók Bélának, Dohnányi Ernőnek, Ferenczy Györgynek adta tovább Liszt örökségét, Cziffra Györgynek pedig éppen Dohnányi és Ferenczy voltak a tanárai.
És hogy mi köti össze Paganini, Liszt és Cziffra szellemiségét, zenei hagyatékát a jelennel, arra a Cziffra-Fesztivál Paganini plusz koncertje adhatja meg a választ.
– Cziffra György óriási improvizatőr volt, kortársainál jóval tágabban értelmezte az előadó-művészetet. Az ő tiszteletére minden évben szervezünk egy olyan koncertet, ahol az improvizáció és az átiratok kerülnek terítékre. A romantika idején élő Paganini nemcsak hangszerének virtuóza volt, de saját zenei technikáját, elképzeléseit is megfogalmazta művein keresztül: e darabok akkoriban szinte játszhatatlanok voltak – mondja Balázs János zongoraművész, a Cziffra-fesztivál alapítója. Hozzáteszi, Paganinit maga Liszt is hallotta koncerten, és óriási hatással voltak rá az itáliai muzsikus művei, amiket aztán a transzcendentális zongoratechnika lehetőségét kihasználva képes volt túlszárnyalni.
– Liszt nem hagyta, hogy pusztán hegedűn szólaljanak meg e darabok, így Paganini-etűd néven a caprice-okról zongoraátiratokat készített. A koncerten minden egyes caprice mellett elhangzanak majd a Liszt-féle átiratok, amelyek már továbbgondolt zeneművek. Paganini darabjait Lendvay József hegedűművész virtuóz játéka szólaltatja meg – magyarázza Balázs János, aki a Liszt-műveket játssza majd a koncerten, míg a két zseniális művész darabjainak esszenciáját Oláh Kálmán jazz- és kortárs zenei átirataival fogalmazza újra.
– A koncerten kiderül, hogy egy bizonyos melódia és annak átiratai hogyan ívelnek át kétszáz évet, hogyan mutatják a hangszereknek, műfajoknak, koroknak a jellemzőit. Mindez pedig visszautal Cziffra Györgyre, akinek zongoraművészete nem ismert sem műfaji, sem improvizációs határokat – mondja Balázs János. Ily módon is szeretnék Cziffra örökségét továbbadni, olyan köntösbe öltöztetni, ami hat a mai kor emberére.
Nyitott füllel, nyitott szívvel
A zenét ugyanis nem lehet lesarkítani pusztán műfajokra. Ahogyan Balázs János fogalmaz, csupán jó és rossz zene létezik, és ők éppen azokat a sztereotípiákat szeretnék eltörölni, amelyek fenntartással fogadják a másfajta zenei világokat. A zenész számára ugyanis nincs nagyobb öröm annál, mint amikor érzi, hogy az addig csak a jazz és az improvizáció iránt érdeklődő közönség fogékonnyá válik Paganini vagy Liszt műveire, és fordítva. A zsenialitás ugyanis műfajok felett áll. Ehhez pedig szervesen kapcsolódik a virtuozitás fogalma, ami ma már mást jelent, mint Liszt korában.
– A virtuóz zenész fogalmáról a legtöbb embernek a szédületes gyorsaságú hangszerkezelés jut az eszébe, valamint az, hogy technikai szempontból uralja a hangszerét, szinte kizsigereli azt, és e teljesítménnyel ér el sikereket. Paganini, Liszt és Cziffra ennél jóval többet adtak, nem csupán a maximális fizikai és technikai felkészültségnek tettek eleget, hanem szinte más dimenzióba repítették a hallgatóságot. Paganini és Liszt játéka, a korabeli leírások szerint, hatalmas érzéseket volt képes megmozdítani az emberekben. A közönség érzelmi hullámzást élt át a koncertjeik alatt, a dallamok fantasztikus kötői képeket idéztek meg bennük. Talán ezért is fontos, hogy ma a helyén kezeljük a virtuozitás fogalmát, hiszen sokan, akik egy kicsit is jobban bánnak a hangszerükkel, mind magukra vonatkoztatják ezt a jelzőt – magyarázza Balázs János. Úgy véli, e képesség fejleszthető ugyan, de valójában már gyerekkorban eldől, kiben él a zene iránti magas fokú érzékenység, a szépségre való törekvés: erre születni kell.
Alázat és zsenialitás
Dráfi Kálmán zongoraművész, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Zongora Tanszékének vezetője, Cziffra György egykori tanársegédje szerint Cziffra szemléletét kell közel hozni az emberekhez, mert ez világítja meg legjobban, mit is takar valójában az igazi tehetség fogalma.
– Egy olimpiai bajnok esetében a sportághoz szükséges tehetség és fizikai adottság mellett hihetetlen kitartó és alázatos munkára, megannyi áldozatra van szükség a sikerhez. Az előadó-művészetben mindez ugyanígy működik. Cziffra György zsenijét egy ránk maradt gyerekkori felvétel is bizonyítja, már akkor kiragyogott a tehetsége, ám hogy ez felnőttkorában mindvégig maximális hőfokon izzon, minden akadályt legyűrő akaraterőre is szüksége volt – meséli Dráfi Kálmán.
– 1985–86-ban Párizsban éltem, az első Liszt-lemezem elkészülésében Cziffra György nagy segítségemre volt; sokat beszélgettünk, és sokat játszottam neki, az album is az ő ajánlásával jelent meg. Mint fiatal művészt nagyon érdekelt, hogy létezik, hogy valaki ilyen tökéletes technikára tegyen szert. Cziffra erre azt felelte: fejjel kell menni a falnak – teszi hozzá a zongoraművész.
A csoda azt a muzsikusi tökéletességet jelenti, amely a zeneszerző gondolatiságát zenei és tartalmi szempontból is maximálisan képes megragadni.
– A zenei szenzitivitás az élet iránti átlag feletti érzékenységet is jelenti, ez a muzsikusi érzékenység nagyon fontos alapja a perfekciónak. Ugyanakkor Cziffránál a zongorajáték virtuóz technikáját is meg kell említeni. Szokták mondani, nincs tökéletesség, de Cziffra koncertjein az első hangtól az utolsóig mégis megvalósult. A hetvenes években a pesti közönségnek lehetősége volt az igazán nagyokat hallgatni: Szvjatoszlav Richternek, Fischer Annie-nak fantasztikus estjei voltak, de a perfekciót csak Cziffra tudta megoldani a koncertpódiumon, hiszen játékában minden taktus pontosan azzal a szellemiséggel, filozófiai tökéletességgel született meg, amit a darab igényelt – magyarázza Dráfi Kálmán.
Cziffra pályafutásának egyik csúcspontját az 1956 októberében az Erkel Színházban adott koncertje jelentette, ahol Bartók II. zongoraversenyét játszotta. Az est kirobbanó sikerében ott rejlett a pillanat ereje, a forradalom előtti napok eufóriája és az a tény is, hogy Bartók e darabja a XX. század legnagyobb zeneműve, ami az ötvenes évek derekán abszolút kortárs alkotásnak számított. Ahogyan azonban Cziffra játszotta, azt emberfeletti teljesítményként ismerte el a közönség.
Amúgy is nagyon érdekes jelenség, hogy egy zenemű, ami adott hangsorból és akkordokból áll, egy különleges művész interpretációjában hogyan válik mégis egyedivé. Balázs János szerint ennek létrejötte az előadóművész részéről elmélyült műveltséget, zenei intelligenciát és művészi kreativitást feltételez, és nagy fokú improvizációs készséget. Utóbbit inkább a jazz privilégiumának tartják, de a klasszikus zenében is létezik, sőt, létjogosultsága van.
– Chopin, Liszt, vagy Bach a kottában hangokat és előadásmódot rögzített, ám mégis születnek az ő elképzeléseiktől eltérő interpretációk. Cziffra György játéka az első néhány ütem után felismerhető, hiszen minden esetben egyedi hangszín és lejtés, egyedi gondolat és frazeálás jellemezte a játékát. Ez az a pillanat, amit az otthoni gyakorlással nem lehet előkészíteni, csak felkészülni rá – teszi hozzá Balázs János.
Úgy véli: az előadóművész nincs könnyű helyzetben, ha meg kell mutatnia magát, hiszen mások által írt hangokkal kell önmagát adnia a közönségnek. Ezért is fontosak az improvizációs koncertek, amelyek lehetőséget adnak arra, hogy a közönség bepillanthasson a muzsikus lelkébe.
