Másfél százados hagyomány

1877. november 3-án Ferenc József személyesen látogatott el arra a reprezentatív kiállításra, amellyel az Országos Magyar Képzőművészeti Társulat birtokba vette Adolf Lang neoreneszánsz palotáját. A tervező, aki az épület homlokzatát szinte a megszólalásig az itáliai mintát követve készítette el, a palota belső díszítésére is különös gondot fordított. Róth Zsigmond historizáló üvegablakai és Jungfer Gyula öntöttvas kapuzata mellett a legnagyobb szenzáció Lotz Károly allegorikus falképegyüttese volt, amelyek az emeletre vezető lépcsősor lunettáit, illetve az emeleti folyosó nyolcszögű képtereit díszítették. És díszítik ma is, köszönhetően a 2021 végén befejeződött nagyszabású restaurálásnak. Innen, a különböző művészeti ágak klasszikus szépségű nőalakjait megszemélyesítő freskók alól indulunk el épületsétánkra, amelynek során a múlt és a jelen egymást jól kiegészítő egyvelegével találkozunk.

Nem piszok, festék

Az MKE Könyvtár, Levéltár és Művészeti Gyűjtemény az ország legrégebbi művészeti szakkönyvtára, amely több mint 150 éve gyűjti a képzőművészet témájú könyveket és folyóiratokat, illetve az idegen nyelvű szakirodalmat. A könyvtár és az olvasóterem bútorainak többsége ma is eredeti, polcaikon több mint százezer kötetből válogathatnak a hallgatók. A könyvtár amellett, hogy a nyomtatott publikációk gazdag tárháza, Művészeti Gyűjteményében mintegy tízezer grafika található. De nem mehetünk el szó nélkül a Meidzsi-kori japán fametszetek, a szecessziós plakátművészet híres alkotóinak – többek között Alfons Muchának – a remekművei mellett sem, mint ahogyan itt őrzik a XVIII. századi olasz rajzművész, Giovanni Battista Piranesi rézmetszeteinek közel teljes sorozatát is. Mindezeket az egyetemi hallgatók eredetiben megcsodálhatják, ami hihetetlen nagy segítség a számukra.

– A Grafika Tanszéken jelenleg két, tervező- és képgrafika szakirányon folyik a képzés, műhelyeink gyakorlatilag a XIX. század óta napi használatban vannak. Nagyon érdekes, hogy a jelenkori fiatalok gondolkodása miképpen tud ezekben a technikákban kiteljesedni – meséli Szurcsik József Munkácsy-díjas képzőművész, egyetemi docens, miközben végiglátogatjuk vele a műhelyeket, amelyekben az egyetem hallgatói éppen ezeken a XIX. századi gépeken dolgoznak rézkarcaikon és litográfiáikon. Pontosan úgy, mint annak idején Bortnyik Sándor vagy Csók István. Majd, hogy Szurcsik József még érzékletesebbé tegye a Képzőn zajló munkát, elmesél egy anekdotát Bernáth Aurélről. A mester egyszer elképedve látta, hogy az egyik tanítványa attól való félelmében, hogy festékes lesz a keze, messzire tartotta magától az ecsetet, és úgy pingált az előtte lévő vászonra. Bernáth fehér öltönyében erre szó nélkül kezébe vette a palettát, két tenyerét belemártotta a festékbe, és rácsapott a mellkasára: „Ez nem piszok, ez festék!”

Ez a mondat talán mindent elárul az egyetemről, amely a szakmai alapok elsajátításán túl életmódot is jelent az itt tanulók számára. És ahová átlagosan nyolc-tízszeres a túljelentkezés.

Hibázni tilos

Hasonló arányokkal számolhat az is, aki az egyetem Restaurátor Tanszékére jelentkezik, különösen ha festő­res­tau­rá­tor­nak készül. Az ő emeleti műtermükben folytatjuk tovább a sétát, ahol éppen lázas munka folyik: az ötödéves, diplomára készülő hallgatók dolgoznak a Magyar Nemzeti Múzeum Történelmi Képcsarnokának javításra szoruló táblaképein. Körülöttük két nagy, XVIII. századi barokk oltárkép várja, hogy elkészüljenek rajtuk az utolsó simítások, és visszakerülhessenek eredeti helyükre. A tanszék szomszédos műhelyében egy tipikusnak semmiképpen sem nevezhető Mátyás király arckép vár értő kezekre, míg mellette egy hatalmas méretű, Mária Terézia osztrák uralkodó főhercegnő és magyar királynőt ábrázoló, ugyanakkor bizarr festmény hívja fel magára a figyelmet. A barokk ruhás királyi felséget ugyanis valahol a mellkasa alatt egyszerűen kettévágták. Lehet, hogy valaki így adta tudtára véleményét a Habsburgok egyetlen női uralkodójáról?

– Az egyetemi hallgatók miután biztos alapokkal rendelkeznek, vagyis elsajátították a legfontosabb szakmai és elméleti tárgyakat, valamikor a harmadév környékén jutnak el oda, hogy élesben dolgozzanak a műtárgyakon, amik elsősorban közgyűjteményekből, illetve egyházi gyűjteményekből, templomokból érkeznek hozzánk – mondja Heitler András tanszékvezető, egyetemi docens, és példaként egy ismeretlen festőműhelyből származó XVIII. századi Padovai Szent Antal-képre mutat, ami a szombathelyi ferences templom padlásáról érkezett az egyetemre.

Nem véletlen, hogy a hallgatókat hosszú évekig nem engedik a valódi műtárgyak közelébe. A restaurátornak ugyanis tilos hibáznia. Mert elég egyetlen apró tévedés, és a műalkotásban felbecsülhetetlen értékű kárt okozhat.

Rézkarc készítése

Munka a restaurátor-tanteremben

1 2 3 4 / 4

Tradíció és újítás

Ha már a sétát a Lotz-freskók alól kezdtük, végezetül ide térünk vissza. Különösen érdekesek ezek a falképfestmények most, a restaurátor-műhelyben tett látogatásunk után. Hiszen az, hogy ezeket az évtizedek során súlyosan roncsolódott műalkotásokat és velük együtt Adolf Lang épületének neoreneszánsz belső tereit, bennük a fa, üveg, fém és kő épületelemeket újra eredeti pompájukban csodálhatjuk meg, nagyrészt az egyetem restaurátorhallgatóinak köszönhető. Akik kikerülve a Képzőről azonnal találnak maguknak munkát. Mint egyébként az egyetem bármely szakán végzett diákok is. Hiszen az intézmény nemcsak a hallgatók, de saját maga iránt is komoly elvárásokat támaszt, miként minőségpolitikai nyilatkozatukban is megfogalmazzák:

„A Magyar Képzőművészeti Egyetem Magyarország első és egyben legnagyobb múltra visszatekintő képzőművészeti egyeteme. Másfél évszázados hagyománya komoly szellemi tőke, amellyel körültekintően gazdálkodva igyekszünk felkészíteni a jövő művésznemzedékét arra, hogy otthonosan és sikeresen mozogjon a XXI. század művészeti világában. […] Egyetemünk legfőbb sajátossága a tradícióra épülő újítás szellemisége. A hagyományt nem meghaladni szükséges ballasztnak, hanem olyan szilárd alapzatnak tekintjük, amelyre a mindenkori jelen építkezni tud. Régi és új itt nem versenytársak tehát, hanem az egymást követő művészgenerációk tapasztalatának és tudásának szerves, egymásból táplálkozó egységét alkotják.”