Matúz Gábor – A kultúrmunkás

A felsorolás egy kanyargós, szövevényes, különféle idősíkokban és dimenziókban futó, párhuzamosságokkal is terhelt életút lenyomata. Leginkább a beatirodalom nagyjainak életútjaira hasonlít; sejteni lehet, hogy az állandó helyváltoztatás mindig új tapasztalatokkal és ha íróról van szó, akkor rengeteg munícióval szolgált.

Matúz persze nem író, illetve nemcsak író, hanem kultúrmunkás. Valószínűleg ő találta ki magának a jól hangzó titulust. Provokálni akart, feltűnni, túlfejlett exhibicionizmusát mindenki ismeri, aki kapcsolatba került vele. Amúgy nincs ebben semmi különös, minden alkotóban működik a magamutogatás természetes ösztöne. Igaz, nem ezt az útravalót kapta egyszerű, dolgos felmenőitől, hanem azt, hogy tevékenykedni kell, ha lehet, szakadatlanul. Ő ennek jegyében vizsgálta és vizsgálja ma is azokat a nagy és meghatározó összefüggésrendszereket, amelyek életünk civilizációs talapzatát adják, legyen szó az ember személyes kapcsolatairól, társadalmi, vallási, politikai beágyazottságáról, kulturális kötődéseiről.

Fontos tudni, hogy Matúz Gábor nem szereti a dolgok, a gondolatok, az emberek bedobozolását. Ideológiák, pártok, politikai áramlatok nem tudják kizökkenteni látszólag flegma énjéből. Egy saját maga által szerkesztett, kissé önös, sűrű helyváltoztatásaiból is adódó értékskála határozza meg a személyiségét. Nincs kegyelem című filmjét sem a lelkes zászlólengetés vagy a hangos, forradalmas jelszavak határozzák meg. Pedig 1956-ról, a salgótarjáni sortűzről szól. Arról, aminek kapcsán nem lehet eléggé erőteljesen szidalmazni, vádolni a kádári bosszúhadjáratot, és ahol a szavakat minden szégyen nélkül lökhetjük át a jó ízlés korlátain. Matúz mégis igyekezett tárgyilagos lenni, árnyaltan ábrázolni anélkül, hogy a gyilkosokat felmentette volna. Neki így lett igaz és hiteles ez a történet.

Elküldve, elzavarva

A könyvet Varga Mária újságírónő írta, illetve állította össze. Rendkívüli munkát végzett. És ezt nemcsak az elképesztő mennyiségű adat és idézet összegyűjtésére kell érteni, de a szerkesztésre, sőt, saját kommentárjaira is. Igazából még senki sem írta le olyan plasztikusan, logikusan és szemléletesen a kádári vagy akár a szocialista kultúrelit hatalomátmentését, mint ő. Kevés volt a harmincnégy év. Amiben ma élünk, még az is a balos leszármazottak, csemeték és kinevelt utódok kívülről, a nagy „demokráciák” felől is megerősített világa. Elképzelhető, hogy egy esztergályosnak, egy halványan palócos kiejtésű alkotónak mi esélye volt és van ma is ebben a közegben. Minden terv, minden ötlet egy nehéz szikla, amit a hegyen felfelé kell görgetnie…

Varga Mária ahhoz a módszerhez nyúlt, hogy tevékenységi körökként – a novellista, az újságíró, a televíziós szerkesztő, a filmrendező, a könyvszerkesztő – szakaszolta a kötetet, pontosabban Matúz Gábor kultúrmunkásságát. Megfejelve mindezt A múzeumalapító és A kommunikációs szakértő című fejezetekkel, no és egy eléggé részletes családtörténettel, valamint egy olyan korrajzzal, amely főként az átmeneti, tehát a rendszerváltás körüli évek viszonyait pásztázza végig.

Mi most nem foglalkozhatunk külön minden fejezettel. De az egyik legérdekesebb résznek azt tartjuk, ami a novellista Matúzról szól. Megdöbbentő, hányan és hányszor, no meg milyen megalázó módon utasították vissza az írásait. Mindig is az abszurd műfaji dimenziójában alkotott, csakhogy a pártállam hivatalos irodalmi szcénája kifejezetten tartott ettől a műfajtól. Annak misztikus jellegétől, sokrétű értelmezhetőségétől, titkaitól, búvópatakként rejtőző tartalmaitól. Örkény István számított e korban az abszurd hivatalosan is elfogadott mesterének, aki mellé csak nehezen engedett fel olyan fiatal alkotókat, mint például Dobay Péter. Hogy minél érhetőbbé váljon számunkra a matúzi szélmalomharc jellege – néhány írása azért meg-megjelent –, a szerkesztő bőségesen ellát bennünket a novellákból vett idézetekkel. Kemények, néhol naturálisak és brutálisak, időnként épp emiatt dobták vissza őket a különféle lapok irodalmi szerkesztői.

Matúz Gábor hasonló felfogásban, vagyis a kérlelhetetlenség jegyében készítette riportjait, interjúit is. Magyarok, sírjatok című kétrészes opusza beszélgetés Borgulya Gyulával, a BRFK akciócsoportjának alosztályvezetőjével. Az őrnagy azt mondja az interjú elején, hogy az erőszakos bűncselekmények nyolcvan százalékát cigányok követik el nagyfokú öntörvényűségük okán. A cikk több parlamenti interpelláció tárgya volt 1991-ben. Akkor nem lehetett ebben a modorban vizsgálódni, de nem lehet ma sem, kizárja a politikai korrektség elve, amelyet így vagy úgy, de a jobboldal többsége éppen úgy respektál, mint a balliberális tábor. Mégis bekerült a kötetbe az ügy mint olyan valóságprobléma, amelyet Matúz Gábor alkatánál és alkotói felfogásánál fogva sem tudott, de nem is akart megkerülni. Noha közismert volt, hogy vonzódik a cigányokhoz, érdekli őt az életük, a gondolkodásmódjuk, a sajátos jövőképük. Szeretett és talán ma is szeret közöttük lenni, beszélgetni velük, figyelni, amint kinyitják a nagy meseládát.

Valami nem tetszett

Matúz Gábor az ezredforduló éveinek tévéjében kívülről jött embernek számított. Itt azok is tojásokon lépkedtek, akik amúgy a nemzeti konzervatív szellemiség felé orientálódtak, de hosszú távon mégis féltették a pozíciójukat. Matúzt az ilyesmi nem foglalkoztatta. Ahogy az elején idéztük azt a bizonyos fülszöveget, volt ő már minden, nem csinált gondot abból, hogy esetleg újból műtőssegéd vagy gipszöntő kell hogy legyen. Műsorvezetői, szerkesztő tevékenysége nagy fejezetet kap a könyvben, pályájának ez valóban látványos korszaka. Isten titkosszolgái című többrészes riportja nemcsak kiverte, de messzire is lőtte a biztosítékot, olyannyira, hogy puskagolyóként hasított át az akkori közélet különös közegén. Irdatlan botrány belőle, mert felekezetre való tekintet nélkül vallatott meg egyházi embereket – katolikusokat, reformátusokat, zsidókat –, hogy miként hálózta be szervezetüket a Kádár-kor politikai rendőrsége. Követi a kötet azokat a viszontagságos időket is, amikor Matúz a 2002-es kormányváltás után sajátos küzdelmet folytatott a televízió új kulturális igazgatójával, Baló Györggyel. Az erősen liberális és baloldali Baló Györgynek elege lett az olyan történészi vitákból, mint amelyik például Bakay Kornél és Karsai László között folyt a képernyőn, Matúz moderálásában. Az Éjjeli menedék című műsor olyan helyet foglalt el ekkor a televízió struktúrájában, mint a Vasárnapi Újság a rádióéban. Még jött egy-két viharos ügy, és Siklósi Beatrix, az Éjjeli menedék főszerkesztője, valamint Matúz Gábor a szép emlékű Demokrata Videó Televízióban, majd pedig az Echo TV-ben folytatta pályafutását. Természetesen sokkal szerényebb publicitás mellett, de még így is jól érzékelhető befolyással a politika és a közélet mindennapi ügyeire.

Emlék Ágnesnek

Hat Matúz-filmről tesz említést Varga Mária a kötetben. Ezek közül a Hóhér, vigyázz!, vagyis Wittner Mária portréja a legmegrázóbb és a Nincs kegyelem, azaz a salgótarjáni sortűz krónikája a legdrámaibb. Az utóbbi már a legmodernebb alkotói, forgatási és technikai eszközökkel valamint remek színészgárdával készült. És húsba vágott. A végső vágás előtti, fókuszcsoportos vetítések egyikén a salgótarjáni diákközönség szinte minden tagja sírva fakadt, egy-két idősebb kísérő tanár viszont azzal ugrott fel a moziszékből, hogy ez nem így volt!

Itt vetődik fel a kérdés: nem tévesztett-e pályát Matúz Gábor? Merthogy aki ezt a filmet így, még kisebb gyerekbetegségeivel együtt is meg tudta csinálni, annak az elejétől fogva rendeznie kellett volna. De hát ahogy Matúz Gábor szereti a kamera és a celluloidszalag világát, legalább úgy szereti a könyvek illatát is. A legnagyobb – és talán a legáldozatosabb – szerkesztői munkát akkor végezte, amikor összeállította és gondozta az elhunyt Seszták Ágnes Egészpályás feltámadás című emlékkötetét. Ágnes Matúz pályájának egyik, ha nem a legfontosabb és leginspirálóbb mentora volt.

Még annyit végére a könyvről, hogy megemlékezik a Matúz által létrehozott Civitas Fortissima Múzeumról, amely azoknak a balassagyarmatiaknak állít emléket, akik fegyverrel, azaz harcban akadályozták meg, hogy városuk a csehek-csehszlovákok kezére kerüljön az első világháború után. Filmet is forgatott a történetről, A legbátrabb város címmel. És itt van még ötvenhárom portréfilm is! Nem Matúz Gábor rendezte őket, de ő szervezte meg azt a programot a Magyarság Háza kommunikációs szakértőjeként, amelynek keretében elkészültek ezek az alkotások a nagyvilágban élő nemzettársainkról és közösségeikről.

Nagy menet, komoly kultúrmunka volt ez is.