Meddig lehet kilógni a sorból?

Noha a könyv már évekkel a moziváltozat megjelenése előtt olvasható volt magyarul – 1972-ben látott napvilágot, Bartos Tibor remek fordításában –, Ken Kesey Száll a kakukk fészkére című regényét a belőle készült, 1975-ös filmdráma tette igazán ismertté idehaza.

A filmváltozathoz képest a színpadi kevésbé van benne a köztudatban, pedig Dale Wassermann már a könyv amerikai megjelenését követő évben, 1963-ban megírta a regény nyomán, és azóta világszerte játsszák a színházak. Legutóbbi magyarországi bemutatóját 2021 telén tartották a fővárosi József Attila Színházban, és jelenleg is szerepel a teátrum műsorán, Funtek Frigyes rendezésében: a társulat a közelmúltban adta elő huszonötödik alkalommal.

A Száll a kakukk… egy elmegyógyintézetben játszódik, ahol a betegekkel szemben támasztott legfontosabb elvárás, hogy betartsák az osztály rendjét – erre a bentlakók által csak főnéniként emlegetett Ratched főnővér ügyel. Az ápoltak tehát kissé fásultan, de ellenkezés nélkül eleget tesznek az elvárásoknak, ám egy napon új páciens érkezik közéjük: egy szerencsejáték-függő, nagyhangú ír, Randle Patrick McMurphy.

A férfit egy büntetőfarmról vagy rabgazdaságból utalták be az intézménybe, mert felmerült a gyanú, hogy szimuláns, vagyis csak tetteti, hogy elmebeteg. És mert egyértelműen vezérszerepre tör, ráadásul konfliktuskereső alkat, akinek a tekintélytisztelet távolról sem az erőssége, a főnővérrel való összeütközése elkerülhetetlen.

Kettejük viadala hamarosan meg is kezdődik, és a főnéni kisvártatva észleli, hogy az ír renitens viselkedése felvillanyozza, azaz engedetlenségre készteti az elmeosztály lakóit. Ekkor emlékezteti McMurphyt, hogy jóval több a veszítenivalója, mint gondolta: míg a többi beteg önként tartózkodik az intézményben, tehát ha akarnák, bármikor elhagyhatnák, ő csak akkor távozhat, ha gyógyultnak nyilvánítják. És ki tudja, az intézmény vezetése talán éppen azt látja indokoltnak, hogy ennek érdekében elektrosokk-terápiának vesse alá…

McMurphynek tehát el kell döntenie, mit tekint fontosabbnak: a tusa folytatását vagy azt, hogy ne adjon okot arra, hogy megsüssék az agyát. És van még valami, amivel számolnia kell: a dadogós, bátortalan Billyre felszabadítólag hatnak a tőle látottak és hallottak, míg a süketnémaként kezelt, jól megtermett félvér indiánnal, Bromden főnökkel kezd baráti viszonyba kerülni. Milyen hatást gyakorolna a közösségre, ha felhagyna addigi viselkedésével?

A Száll a kakukk… tehát egyfelől a kiszolgáltatottság és alávetettség, másfelől az örök lázadás és elfojthatatlan szabadságvágy darabja. És bár tartalmát a regény megjelenése óta többször többféleképpen próbálták értelmezni – egyesek a George Orwell 1984-ében is megjelenített kommunista diktatúra, mások a hidegháborús Amerikai Egyesült Államok kritikáját olvasták ki belőle –, nem szükséges konkrét XX. századi történelmi-politikai kapcsolódási pontokat találnunk ahhoz, hogy megértsük.

A darab ugyanis alapvetően általánosságban vizsgálja a totalitáriusságra törő hatalom és a neki kiszolgáltatott egyén viszonyát, és meglehetősen keserű konklúziókkal szolgál: a rendszer nem sokáig tűri az egyéniséget, és egyáltalán nem tolerálja az egyedi viselkedést. Akik kilógnak a sorból, azokat előbb visszatuszkolja, majd egyszer és mindenkorra eltávolítja, ha nem tudnak belesimulni. És mert a betegek jó része az intézmény falai közé húzódva, önként mond le róla, a szabadság voltaképpen nem más, mint illúzió.

Ken Kesey és a regény alapvetéseit megtartó Dale Wassermann szemléletesen ábrázolja, hogy egy ilyen rendszer hogyan számolja fel az egyén ellenállását: hangzatos érveket gyárt a maga igazolására, amelyeket elfogadva a páciens önként mond le saját érdekei érvényesítéséről. Ez az érv a színműben így szól: mindarra, amit az intézmény vezetése kötelezővé tett, a betegek érdekében van szükség, ezért az a leghelyesebb, ha az elmeosztály lakói ellenkezés, mi több, kérdezősködés nélkül engedelmeskednek.

A darabból ugyanakkor kiderül: a közösségi bejegyzések gyakorlata – amelynek lényege: egy-egy páciens bármit beírhat a másikról az osztályon e célra elhelyezett füzetbe – nem más, mint a feljelentés intézményessé tétele. A csoportfoglalkozáson folytatott, terápiásnak mondott beszélgetés lényege pedig a betegek legbelsőbb magánügyeinek nyilvános csócsálása, a gyógyításra/gyógyulásra várók kiszolgáltatott helyzetbe hozása és megalázása. Vagyis: állítson bármit a főnéni, ezen intézkedések távolról sem a bentlakók érdekeit szolgálják.

És bár a történet látszólag Ratched diadalával és McMurphy vereségével zárul, a végkifejlet mégsem ennyire egyértelmű: a Száll a kakukk… egyfajta megváltástörténet, amely amellett érvel, hogy a személyes áldozatvállalás nem értelmetlen, nem céltalan.

A előadás Csík György tervezte díszlete – egy jellegtelen, személytelen kórházbelső – a maga egyszerűségében is kifejező. Elárulja, mi a hatalom célja: az egyén jellegtelenné, személytelenné tétele. Egyben jelzi, mi az ellene folytatott harc valódi tétje. A McMurphyt megszemélyesítő Chajnóczki Balázs remekül hozza a kezdetben önbizalomtól duzzadó, vagány lázadót, aki sokáig feltartóztathatatlannak tűnik, ám a cselekmény egy pontján kénytelen számot vetni a kilátásaival, majd nem sokkal később fizikai teljesítőképességének korlátaival is szembesül.

A Bromden főnököt alakító Fila Balázs mintha kissé túlzásba vinné a karakter sebzettségének, tétovaságának hangsúlyozását. Megjelenítésében a félvér indián alapvetően halk szavú, elesett, szelíd alak, ám ez az ábrázolás kissé tompítja a karakter végső átalakulásának hatását. A főnéni, Ratched nővér pedig vasfegyelmet tartó, kegyetlenül büntető, hideg-rideg szadistából határozott, ám kevésbé ijesztő, kevésbé kemény és kevésbé gonosz asszonysággá válik Fehér Anna elegáns alakításában.

Az előadás kitűnő alkalmat ad arra is, hogy a néző végiggondoljon egy sor lényeges kérdést. Például: miként viselkedik a színházon kívül, vagyis a maga szűkebb környezetében: a családjában vagy a munkahelyén?

Ha lázadóként: meddig lóghat ki a sorból anélkül, hogy a rendszer képviselői az orrára ne koppintsanak, és vissza ne parancsolnák oda, ahol megítélésük szerint a helye van? Ha a rendszer támaszaként: mely ponton válik elkerülhetetlenné, hogy „elektrosokkot” rendeljen el a változtatni akarókon? És ha önmagában bizonytalan, csendes kiváróként: vajon mikor jön el a pillanat, hogy kétségeit leküzdve kitörjön a korlátok közül, és kezdjen valamit magával és a szabadságával?