Meditatív

Hirajama nyilvános mosdókat tisztít Tokióban, napjai egyhangúan telnek, munkáját mégsem érzi lealacsonyítónak, hiszen minden pillanatban képes megtalálni benne az örömöt: épületeket és fákat fényképez, az egyik kollégájával amőbázik, kifőzdékben és kocsmákban múlatja az időt, és mindenekfelett imádja a klasszikus rockzenét. Mindezek alapján joggal félhetnénk attól, hogy egy Coelho színvonalát idéző giccses drámáról van szó, ami arra próbálja felhívni a figyelmet, hogy a szépség mindig ott van körülöttünk, csupán észre kell vennünk. Ez a film azonban sokkal mélyebb, már-már buddhista szellemiségű alkotás: szinte hagyományos cselekmény nélkül, rendkívül kevés párbeszéddel meditatív, zenés utazásra invitálja a nézőt a felszín alatt súlyos terheket cipelő munkásember életébe. A Párizs, Texas és a Berlin felett az ég rendezője, Wim Wenders az említett klasszikusaival bizonyította, hogy mély empátiával bíró rendező még akkor is, ha az utóbbi évtizedekben a hagyományos játékfilmek világában nem sikerült maradandót alkotnia. A Cannes-ban debütált és az idei Oscaron a legjobb idegen nyelvű film díjáért induló Tökéletes napoknak azonban végre ott van a helye a koros rendező remekművei között. És, ha esetleg ez lenne életművének a záródarabja, akkor a lehető legméltóbb búcsú is egyben.