Hirdetés

Az Álomutazó meséje egy olyan világban játszódik, amelyben tilos aludni, így álmodni sem szabad, az alvással elvesztegetett órák ugyanis kész időpocsékolásnak számítanak. Ebben a hasznosságra és hatékonyságra koncentráló világban az emberek az agyturbó gépezet segítéségével biztosítják maguknak a garantált ébrenlétet a nap huszonnégy órájában.

Nem csoda, ha a főhősre, a tízéves Tomira (Szánthó Bálint) Nagyokos, a hatékonyságra programozott humanoid robot (Csonka András) vigyáz, míg tudós-feltaláló apukája (Nagy Sándor) az agyturbó után egy újabb zseniális őrület, a szintidrazsé, az étkezést kiváltó szupercukorka véglegesítésén fáradozik, anyukája (Vágó Bernadett) pedig a nemzetközi űrállomáson dolgozik. Ebben az álom és alvás nélküli világban az idő a legnagyobb ellenség. Tomi az iskolában Cosinus tanárnő (Auksz Éva) felügyelete alatt igyekszik elsajátítani azt a fontos tudományt, hogyan lehet az időt a lehető leghasznosabban eltölteni. Az édesapa laboratóriumában tett iskolai látogatás alkalmával diáktársaival bekukkantanak a labor egyik tiltott helyiségébe, ahol olyan tiltott tárgyakat őriznek hét lakat alatt, mint a semmitevésre alkalmas ágy vagy hintaszék. Ide vackolta be magát a munkanélkülivé vált álombárány (Szabó Győző), akivel a kisfiú egy véletlen folytán összetalálkozik, barátságot kötnek, és kezdetét veszi közös kalandjuk.

Ennek során kiderül, hogy még a híradóba is bekerülhet az, aki az agyturbó világában nyilvános helyen véltelenül elszundít, napvilágra kerülnek a munkamániás apuka féltve őrzött titkai, és közben megtudjuk azt is, mire valók a rossz álmok, és hogyan dolgoznak az álomkészítők? A mese végén persze minden jóra fordul, a család újra együtt ünnepli a karácsonyt.

Az Álomutazó – Rakonczai Viktor (zene), Orbán Tamás (dalszöveg), Vinnai András (író), Juronics Tamás (koreográfus, rendező) – fülbemászó dalaival, szerethető karaktereivel, élvezhető színészi alakításaival, a precíziósan mozgatott tánckarral – kedves és szerethető darab, még azzal együtt is, hogy a rendkívül színes, villódzó fényekkel, vibráló animációval felturbózott képi világa néhol túlságosan sok. A babarózsaszín pegazusokkal és angyalkákkal, a citromsárga és vörös színekben pompázó cirkuszi világot idéző animációt látva kicsit olyan érzésünk van, mintha cukorszirupba áztatott mézbonbont ennénk – az első falat talán még élvezhető, ám a második után enyhe émelygést kapunk. A kissé túltolt, szédítő animációtól eltekintve a díszlet és a jelmezek frappánsak – Cosinus tanárnő öltözéke egyenesen szabászati bravúrnak tűnik (jelmeztervező Bujdosó Nóra) –, a történetben van fantázia és mondanivaló, sőt, még egy csavar is. Az Álomutazó a nagyobbacska gyerekek – sőt, igazából a felnőttek – számára kifejezetten élvezhető darab, és minden esélye megvan arra, hogy az Erkel „diótörője”, azaz a téli időszak garantáltan teltházas sikerdarabja legyen.

Kapcsolódó cikkünk