Meg kell nézni a Tündérkertet

Utálatos, hogy minden történelmi sorozatot a Trónok harcához hasonlítanak, mert utóbbi egy ponyvafantasy, amelyben rosszul nevelt sárkányok céltalanul bolyongó élőholtakat perzselnek szét, ráadásul a végén sem derül ki, hogy miért.

Népszerűsége miatt az újságok ezzel a párhuzammal próbálták beharangozni az Erdélyi Fejedelemség viharos korszakában játszódó Tündérkertet is, pedig ez több sebből vérző párhuzam. Kezdjük azzal, hogy a történelmi drámáknak súlyuk van, úgy érezzük, hogy mindaz, ami bennük történik – még akkor is, ha csak a művészet szférájában játszódik – valahogyan formálta a jelenünket, életünket, sorsunkat. Nagyobbak a tétek. Nagyvonalúan eltekintünk attól, hogy a Tündérkert főcímzenéje hajaz a Trónok harcáéra: a sorozat szerencsére másban nem utánozza a tízes évek slágersorozatát, a sárkánymotívum átvételével pedig igazán nem lehet vádolni a Báthory családot.

A nyolcrészes, 2,149 milliárd forintos támogatásból forgatott történelmithriller-sorozat első két epizódját megnézve azon kaptuk magunkat, hogy várjuk a harmadikat, és ilyen érzést ritkán keltett bennünk magyar történelmi filmsorozat (emlékezzünk csak a magyar film Aranybulla-momentumára, amit jogosan lehetne múltgyilkossággal vádolni). Nos, a Tündérkert éppen abban erős, amiben a magyar filmet általában gyengének szoktuk tartani: kidolgozatlan karakterek, maníros színészi játék és lapos párbeszédek helyett hús-vér figurákat meglepően jól megformáló színészeket láthatunk, a párbeszédek pedig életszerűek (lehet, hogy Bereményi Géza – a sorozat vezető írója – jótékony hatására nincsenek benne zavaró neologizmusok, a „pián” kívül).

Mielőtt a miliőről, cselekményről és színészi alakításról ejtenénk pár szót, beszélnünk kell a Tündérkert-sorozat titkáról. Ez pedig egyszerű: a világirodalmi színvonalú karakterek, a jól megszerkesztett, szövevényes, de értelmes cselekmény (tehát minden, amit a kortárs magyar forgatókönyvek nagy részéből hiányolunk) egy bizonyos Móricz Zsigmond nevű írónak köszönhető.

Lehet, hogy azért működik ennyire jól a Tündérkert, mert végül is egy nagyon jól sikerült Móricz-adaptációról van szó (kétlem, hogy ugyanilyen jól működne egy kortárs forgatókönyvírók által kitalált fejedelemségkori történet, mert korunkban már nincs meg hozzá a szükséges történelmi és érzelmi mélység). Érdekes, hogy a Hunyadi-sorozat is egy regényfolyamból készül (a sikeres huszadik századi Gárdonyi– meg Jókai-adaptációkról nem is beszélve), tehát úgy látszik, hogy történelmi filmek esetében a magyar filmművészetnek az adaptáció lesz a járhatóbb út.

De vissza a sorozathoz!

Báthory Gábor fejedelemségének időszaka éppen azért érdekes, mert neki és az őt trónra segítő Bethlen Gábornak is ugyanaz volt a politikai programja: Make Transylvania Great Again! (azaz tegyük újra naggyá Erdélyt!). Csakhogy előbbi háborúval, utóbbi békésebben akarta elérni a célját. Egy ilyen történelmi kor remek karaktereket szül, és ahogy említettem, a színészek teljesítménye sokkal jobb, mint a történelmi témájú filmekben lenni szokott.

Bokor Barna színészi játéka Bethlen Gábor karakterében teljesedik ki, ő most érkezett meg oda, ahová egy színésznek meg kell érkeznie ahhoz, hogy nagy legyen. Katona Péter Dániel pedig igazi meglepetés, Báthory Gábora hamar porú, vérszemű, lánglelkű, pajzán, egyszóval: telitalálat. Szamosi Zsófia Báthory Erzsébete, a sötét, titkokat rejtő, keménykezű úrnő is emlékezetes alakítás, sokkal komplexebb és meggyőzőbb, mint a 2008-as Báthory című filmé. Parti Nóra (Imreffyné) és Dobos Evelin (Palotsai Anna) is kiemelkedően játszik, a többi színészre sem lehet panaszunk.

Örvendetes, hogy a sorozatban színt adnak az Erdélyi Fejedelemség világának, tehát nem amolyan puritán, fehérre meszelt belsők jelennek meg, mint amilyennek sokan képzelik ezt a kort a múlt rendszerben készült némely film alapján, hanem díszesen festett falak, pazar enteriőrök jellemzik (nem szeretnék a kákán is csomót keresni, de arra azért jobban odafigyelhettek volna, hogy korabeli bútorokat használjanak, például ne tegyenek a falra egy hatalmas neobarokk tükröt).

Üröm az örömben, hogy a sorozat misztikus kezdő jelenete, amelyben Báthory Gábor egy fekete ruhába öltözött kísértet elé járul, sokkal misztikusabbra is sikerülhetett volna, ha a készítők észreveszik a murvás ösvényt a fejedelem talpa alatt, és eltüntetik, vagy egyszerűen máshol veszik fel a jelenetet – ilyen murvás ösvények akkor nem léteztek, ez nájmódi, ahogy Erdélyben szokták volt mondani Apor Péter korában. És rontja az illúziót. A festményeket sem ártott volna „megfestetni”, de valószínű, hogy a digitális nyomtató egyszerűbb és gyorsabb megoldásnak bizonyult; anakronisztikusak a hintók is, a XVII. század elején ugyanis nem ilyenekkel jártak. Lehet ezt a fajta észrevételt szőrszálhasogatásnak tekinteni, de akkor a művészeti szabadság jegyében akár sumer harci szekerekkel is járhatnának kora újkori hőseink…

A sorozat javára legyen mondva, hogy ezeken kívül ordítóan nagy anakronizmust nem vettünk észre az első két részben. Ellenben a ruhák meglepően szépek, ízlésesen keverik a nagyjából hagyományos, korabeli viseletet a kortárs megoldásokkal (Báthory „félsujtásos” mentéje a legjobb példa rá). Ám az első rész végén, a stáblistás szakasz elején meghasad a téridő, és egy galaktikus dal szűrődik be a ködös tündérkerti tájba: A hűtlen című Edda-dal kísértetiesített változata visszhangzik a XVII. század eleji Erdélyben. Értjük a kikacsintást, hisz abban az időben a magyarok álltak a kör közepén, de őket nemigen vették körbe jó barátok, csak rosszak – mégis meglepő e posztmodern gesztus.

Summa summarum, a Báthory Gábor tiszavirág-életű fejedelemségéről és Bethlen Gábor felemelkedéséről szóló sorozat egyik legnagyobb erénye éppen az, hogy egyáltalán tematizálja Erdélyt, jobban mondva az Erdélyi Fejedelemség korát. E szinte önálló magyar állam megléte mintha kiveszett volna a kortárs emlékezetből és kulturális életünk látóhatáráról, pedig olyan gazdag korszaka volt ez a magyar kultúrának, amelyből mindmáig merítünk.

Bár a magyar iskolákban oktatják az Erdélyi Fejedelemség történetét, mégsem szerepel benne kellő súllyal, holott például Bethlen pályája, személyisége, eredményei mindenképpen megérnék a nagyobb figyelmet. Már csak azért is, mert a magyar államiság Erdélyben élt tovább, ez a tény pedig nem tetszik a románoknak, akik az Erdélyi Fejedelemség korát egyszerűen kitörölték Erdély múltjából, csak Mihály havasalföldi vajdát említve a tankönyvekben, aki mindössze egy évig volt Erdély fejedelme. A román tankönyvek szerint Erdély már a dák királyság kora óta román föld volt, a magyarok gyarmatosító, elnyomó, későbbi betelepülők. Tehát e sorozat puszta létével kulturális missziót teljesít, arra emlékeztetvén a nézőt, hogy nem csak a múltfabrikálók propagandája határozza meg a történelmi tudatot, hiszen nem vehetik el tőlünk, ha mi is megemlékezünk a régiekről.

Reméljük, hogy a sorozat további hat része is hasonló színvonalú, és ajánljunk is mindenkinek, hogy megnézze. Sőt abban is biztosak vagyunk, hogy a Tündérkert megállná a helyét a Netflix kínálatában is, és valószínű, hogy sok országban lennének kíváncsiak rá. Hátha a jövőben majd el is jut minél több felületre és képernyőre, mert végre megmutathatnánk a magyar Erdélyt, a legelhallgatottabb és legeltorzítottabb történelmű tájegységet az egész Kárpát-medencében. Meg hát aki érezni akar, az olvassa el és nézze meg a Tündérkertet, aki érteni, az olvassa el Oborni Teréz Erdély aranykora című könyvét.

(A nyolcrészes sorozat első két epizódja október 13-án, péntek este 21 órakor debütál a Dunán.)