Még van tennivalóm

– A kanadai animációs szakma 1981-ben már számos Oscar-díjjal rendelkezett és A légy is két kanadai filmmel együtt volt nominálva az Oscarra, mondhatni esélytelen volt. Minek köszönhette az Oscar-díjat?

– A film sztorija nagyon tetszett a zsűrinek, rögtön azonosultak az üzenettel, hogy milyen esélytelen helyzetünk van Kelet-Európában: aki zümmög, azt rögtön elhallgattatják. De valójában a háttér-animációt és a szubjektív kamerakezelést díjazták, hiszen addig nem készült film ezzel a technikával, és a játékfilmesek is csak jóval később, a steadicam megjelenésével alkalmazták. Akkor még nem volt ilyen kamera, sőt videokameránk sem, pedig óriási segítség lett volna. Így egyszerűen csak lefeküdtem egy szék vagy egy zongora alá, és lerajzoltam, amit láttam.

– Miért pont egy légyről szeretett volna animációs filmet készíteni?

– A légy annak a Pink Floyd-számnak a hatására született meg, amelyiknek a végén egy légy repülése és zümmögése hallható. A zene nagy hatással volt rám. Már az elején elkezdtem azon gondolkodni, mi lenne, ha egy légy szemébe helyezném a kamerát. Így nem látnánk sem a legyet, sem azt, aki üldözi, csak a hátteret. Számomra is csak az Oscar-díj után tudatosult, hogy milyen új megközelítést találtam ki. Valószínűleg ennek a technikai újításnak is köszönhetem, hogy a filmet végül engedélyezték.

– Hogyhogy?

– Amikor A légy storyboardját megrajzoltam, már tudtam, mi lesz az üzenete. A kelet-európai filmeket mindenhol nagy érdeklődéssel nézték: mi a rejtett üzenete, mit dugott el benne az alkotója. A Művészeti Tanács is rögtön arra volt kíváncsi, ki a légy és ki a kergetője. Azt szerették volna, ha a legyet nem ütik agyon és a végén kirepül a szabadba. Ennek ellenére a film valahogyan mégis átment a rostán. Ez ügyben is sokat köszönhetek Hankiss Elemérnek, a Pannónia stúdió központi dramaturgjának, akinek nagyon tetszett a film. Valószínűleg az ő kérésére engedték át a cenzorok, ő győzhette meg a testületet, hogy milyen filmes újítást alkalmaztam. Hihetetlen rálátása volt a kultúrára, egy generációval előttünk járt, fiatal filmesként ittuk a szavait. Mindig arról beszélt, ne a szakmának, hanem az átlagnézőnek csináljuk a filmeket.

– A légy is az átlagnézőnek készült?

– Az egyik fő kérdés az volt, vajon be tudom-e rántani a nézőt, tud-e azonosulni a léggyel, vagy az üldözővel. Ebben kulcsszerepe volt a légy hangjának. A film már elkészült, de a légy hangját sehogyan sem tudtuk megfelelően rögzíteni. Mindent megpróbáltunk, hogy egy igazi légy zümmögését felvegyük, például befőttesüvegbe is tettük, de csak nem akart összeállni. Ekkor a filmzörejező, Langer Ede felajánlotta, hogy a szájával megpróbálja utánozni a légy hangját. Később senki nem hitte el, hogy a zümmögés embertől származik. A filmben a zümmögés ugyanolyan fontos, mint az animáció. Ha ugyanis az nem hiteles, akkor nem lehet vele feszültséget teremteni, nem lehet bevonzani a nézőt.

– Mikor tudatosult önben, hogy a film működik, és a néző beszállt a repülésbe?

– A légy bemutatója a világ egyik legnagyobb animációs fesztiválján, az ottawai filmfesztiválon volt 1500 néző előtt. Soha életemben nem láttam még olyan nagy mozivásznat, szinte megijedtem a látványtól. De nemcsak attól. Ahogy elindult a film, a nézők elkezdtek kiabálni, fütyülni. Akkor még nem tudtam, hogy ez a tetszésnyilvánítás jele, hiszen a pesti mozikban ilyet soha nem tapasztaltam. Azt hittem, kifütyülik a filmet, és óriási bukás lesz. Megsemmisülve ültem a székben. A végén a bemutatkozás miatt fel kellett állnom, felpattant a mellettem ülő is, aki gratulált és átölelt. Ő volt Bill Littlejohn, Walt Disney egykori animátora. Ő azonnal rájött, hogy a filmem milyen újítást hozott, én akkor még mindig nem fogtam fel.

– Közismert a történet, hogy nem utazhatott ki a díjátadóra, és a rádióból értesült, hogy Oscar-díjat nyert. Hogyan sikerült mégis elérni, hogy később kiutazzon Amerikába a díjért?

– Kádár János titkárságának írtam levelet, hogy kimehessek átvenni a díjat. A postán meg is kérdezték, hogy biztosan elküldjék-e a levelet, nem lesz-e belőle bajom. Egy hét múlva becsengetett hozzánk egy öltönyös férfi, hogy adjam át a szolgálati útlevelemet. Azt hittem, végleg bevonják, sehová nem utazhatok ezután. Egy hét múlva visszajött, átadta az útlevelet és jó utat kívánt. A legjobban az bántott, hogy az eredeti díjátadóra Los Angelesbe kiutazott egy magyar delegáció, hiszen a Bizalom című film Oscar-jelölt volt, viszont én nem mehettem velük. Ennek okát a mai napig nem tudom. Az Oscar-díjjal egyébként nem pénzt kap az ember, hanem lehetőséget, amely nekem is megadatott. Ralph Bakshi egy zseniális rendező, aki akkor már kivált a Disney-től, szerette volna, hogy leszerződjek hozzá. Mit kell csinálnom, kérdeztem. Semmit, válaszolta. Csak a reklám miatt kellettem neki, ugyanis az ő filmjei is kelendőbbek lettek volna, ha azzal büszkélkedhet, hogy egy Oscar-díjas a stúdiójában dolgozik.

– Miért döntött úgy, hogy visszatér Magyarországra?

– Akkor a kelet-európai művészek nem kaphattak zöld kártyát, csak úgy dolgozhattak Amerikában, ha disszidálnak. Többen azt javasolták, maradjak kint, majd az ügyvédek elintéznek mindent, utánam jöhet a feleségem és a két gyerekem. Nem hittem benne, hogy ez sikerülhet, hiszen én is olyan nehezen jutottam ki. Visszajöttem és A légy után szerettem volna egy egész estés filmet készíteni, ez lett volna az A rabbi macskája, amelynek hasonló volt az alapötlete, mint A légynek, csak itt egy macska szemszögéből mutattam volna meg a világot. Azzal utasítottak el minket, hogy nincs tapasztalatunk az egész estés filmek terén. Ezt nagyon nehezen tudtam elfogadni, hiszen amikor Jankovics Marcell, Dargay Attila, Kovásznai György vagy Gémes József elkészítette az első egész estés filmjét, nekik sem volt tapasztalatuk. Próbálkoztunk még Erich Kästner Május 35 című regényének rajzfilmötletével is, de azt sem fogadták el. Ma már úgy látom, az elutasításoknak köze lehetett ahhoz, hogy a mi generációnk túl közel járt a nagyokéhoz, azokhoz, akik ezt a műfajt tökélyre fejlesztették, akik akkor elhozták a Pannónia Filmstúdió aranykorát.

– 1984-ben Németországba, majd Kanadába került. Mi az oka annak, hogy sem Németországban, sem Kanadában, a Nelvana stúdiónál nem készített saját vagy egész estés filmet?

– Többször kérdezték, nincsenek-e ilyen terveim, de bennem mindig az volt, hogy én itthon, a saját stúdiómmal, a saját csapatommal szeretnék egyedi filmeket készíteni. Amikor a Nelvanánál szóltam, hogy eljövök, nem értették, miért. Több pénzt kínáltak, mondták, hogy dolgozzak nyugodtan azon, amin szeretnék. De én ki akartam próbálni magam, izgatott a gondolat, hogy saját stúdióm legyen.

– Mindkét fia a filmes szakmában helyezkedett el…

– A fiaimnak mindig azt tanácsoltam, találjanak rá a hobbijukra, foglalkozzanak azzal, és éljenek abból. Én is ezt csináltam egész életemben. Amikor a Mafilmnél elkezdtem díszletfestő és trükkfilmrajzolóként dolgozni, apám nem támogatott, mert zűrös embereknek tartotta a filmeseket. Az a szomorú, hogy apámnak már nem tudtam bizonyítani, mert A légy sikerét már nem élhette meg. Édesanyám pedig mindig azt mondta, ha kitartok valami mellett, és hiszek benne, előbb-utóbb megvalósul. Azt viszont talán még ő sem gondolta volna, hogy lesz olyan ötletem, amely csak negyven év múlva válik valóra.

– Ez volt Leonardo da Vinci Utolsó vacsora című művének animációs feldolgozása..

– Ezt a filmet már 1978-ban szerettem volna elkészíteni, de a vallási témája miatt visszautasították, a szó szerinti indoklás szerint népgazdasági érdekből nem javasolják, hogy kimenjek megnézni a freskót. Ma már nem bánom, hogy csak 2018-ban készülhetett el, mert a jelenlegi technikával sokkal jobb filmet tudtam készíteni. Kétszer is megnéztem a freskót Milánóban, és azt tapasztaltam, hogy nem minden látogató érzi át a mű üzenetét. A filmet azzal a szándékkal is készítettem, hogy segítsem annak értelmezését. Kevesen tudják, hogy a második világháborúban bombatalálat érte az épületet, csak az a fal maradt meg, amin a falfestmény volt. A csodával határos módon akkor nem semmisült meg, de sajnos egyre rosszabb állapotban van, erre utal a filmem végén az a jelenet, amikor lepereg a vakolat és a kép végképp megsemmisül. Mindenkinek azt tanácsolom, menjen el Milánóba, és nézze meg ezt a remekművet, amíg erre van lehetőség. Szeretnék kapcsolatba kerülni az olaszországi magyar követséggel. Jó lenne elérni, hogy a filmemet a látogatók még a freskó megtekintése előtt megnézhessék.

– A Szépművészeti Múzeumban már volt erre lehetősége, hiszen a Hieronymus Bosch-kiállítás alatt a legújabb munkáját, a Földi gyönyörök kertjéről készült kétperces animációját mutatták be. Ezzel is a mű értelmezését szeretné segíteni?

– Saját víziómat szeretném a majdani filmben megfogalmazni. Bosch képe ma is aktuális, mert morálisan talán még mélyebben van az emberiség, mint akkor, amikor ő élt és alkotott. Ezért a filmbe belecsempésszük a XXI. századot. Az elkészült teszt elején átvonuló repülők olyan hatást keltenek, mintha a jelenben lennénk, pedig amikor tavaly decemberben elkészültünk vele, még nem volt háború. Az animáció olyan lehetőségeket nyújt, amivel a néző beléphet a képbe, hiszen Madridban sem lehet közelről szemlélni ezt a remekművet, a többméteres távolságból pedig nem látható olyan részletességében, ahogy azt kamerával meg lehet mutatni. A nyolcperces film forgatókönyve már elkészült, már csak támogatásra lenne szükség, hogy megvalósíthassuk a filmet.

– Vissza lehet hozni a magyar animáció aranykorát?

– Azt csak úgy lehetne megismételni, ha lenne olyan inspiráló közeg, mint amilyen a Pannónia stúdió volt, ahol mindig tudtuk, ki min dolgozik, megnéztük egymás munkáit, ötleteket cseréltünk. A magyar televízió folyamatosan rendelte a sorozatokat, az első díjamat is így nyertem, egy Gusztáv rajzfilmmel, amit Jankovics Marcellel közösen készítettünk. Már több hazai egyetemen van animációs képzés, de nincs annyi munka, mint amennyien évente végeznek. A Pannónia stúdióban az állami megrendeléseknek köszönhetően folyamatosan volt munkánk, most egy filmesnek sok üres szakasza van az életében. Mi végigjártuk a ranglétrát, és közben megtanultuk a szakmát. Egy MOME-n végzett friss diplomásnak nincsenek ilyen lehetőségei. Én sem tudok pályakezdőt alkalmazni, mert nincs rá fedezetem, hogy kitanítsam, csak profit tudok felvenni. Ha a folyamatos állami megrendelések világát nem is lehet visszahozni, nagyon hiányzik egy olyan stúdió, ahol az állam állná a rezsiköltségeket, biztosítaná a technikai eszközöket, és ahol pályázatokon nyertes alkotók dolgozhatnának. Volna átjárás a produkciók között, a filmesek is tudnának egymásról, ez óriási segítség lenne.

– Mit jelent önnek a Magyar Szent István-rend kitüntetése?

– Az Oscar-díjjal megkaptam a szakmám legnagyobb elismerését, most pedig a hazámtól is megkaptam a legnagyobb kitüntetést, ami csak létezik. Augusztus 19-én lettem 76 éves. Feleségem megkérdezte, mit kérek születésnapomra, mondom, semmit, és jövőre sem, mert ez az elismerés kitart addig. Ez hihetetlen motivációt jelent számomra. Felrázott, hogy még van tennivalóm, nem dőlhetek hátra, és eltereli a figyelmem a betegségemről. Egy autoimmun kór miatt korlátozott vagyok a mozgásomban. De amíg oda tudok ülni az asztalhoz, működik az agyam, tudok alkotni, és a kollégáim is szeretnek velem dolgozni, addig nincs baj. Egy barátom mondta, amikor az Oscart megkaptam, hogy nem a díjat volt nehéz megnyerni, hanem az lesz nehéz, hogy olyan maradjak, amilyen a díj előtt voltam. A visszajelzések azt bizonyítják, hogy talán sikerült.