Megfestett élet

Csaknem ötven év telt el azóta, hogy az évtizedekig tartó mellőzöttség után 1968-ban Anna Margit végre egyéni bemutatkozási lehetőséget kapott az Ernst Múzeumban. Persze azóta voltak kisebb-nagyobb kiállításai, de olyan, amelyik a teljes életművet bemutatta volna, még soha. A Bartók Tavasz keretében a Magyar Nemzeti Galériában megnyílt tárlat 220 műalkotása minden eddiginél teljesebb képet ad Anna Margit életéről, művészetéről és ezzel együtt a XX. századi magyar történelemről, az azt végigélő ember szenvedéseiről, fájdalmairól.

Mindenütt nő

Bár tehetsége már kicsiny gyermekkorától nyilvánvaló volt, amit mestere, Vaszary János sokszor idézett mondata – „Nagysádkám… kegyednek festék folyik az ereiben”– is tanúsít, Anna Margit pályája kortársaihoz képest hatalmas hátránnyal indult. Nemcsak paraszti zsidó származását és a szegénységet kellett ledolgoznia, de azt is, hogy kezdetben csupán Ámos Imre festőművész feleségeként kezelték. Művészetét nem vették komolyan, hiába hangoztatta Ámos, hogy felesége munkái teljesen egyenértékűek az övével. Ebben persze nem segített, hogy közös műtermet használtak, és mivel a pénzük is kevés volt, olaj és vászon csak Ámosnak jutott, Anna Margitnak már csak papírra és temperára tellett. Jóllehet a pályát évekkel korábban kezdő, művészeti egyetemet végzett férfi nyilvánvalóan hatással volt az Országos Magyar Izraelita Képzőművészeti Egyesület, illetve Vaszary János szabadiskoláját látogató nőre, képalkotásuk mind formai, mind pedig tematikai szempontból különbözik.

– Anna Margitnak mindig nagyon fontos volt a nőiessége, számos műtermi fotót készíttetett magáról, amelyeken csinosan, sztároktól megszokott pózokban, medállal vagy szalaggal a nyakában láthatjuk – mondja Kolozsváry Marianna művészettörténész, A bábu megszólal című tárlat kurátora. – Minden női szerepet átélt és megfestett, és miközben abszolút nem volt ideális alkat, ez egyáltalán nem zavarta abban, hogy önmagát balerinaként, táncosnőként, akrobataként, öregasszonyként vagy éppen nyíltan erotikus pózban ábrázolja. Önarcképei csendéleteiben is megjelennek, gyakran önmagát festette meg a „kép a képben” motívumban. Így egész életműve voltaképpen önarcképeinek sorozata, amelyek önmeghatározási kísérletek is egyben.

A szorongás bábui

A mellőzöttség érzését csak tovább súlyosbította a közeledő háború, az egyre erősödő antiszemitizmus, majd az 1938-ban elfogadott első zsidótörvény. Mindezek Anna Margit festészetére is hatással voltak, ekkori képein már nyoma sincs annak a franciás könnyedségnek, laza ecsetkezelésnek, amit még Vaszary közvetített felé. Eltűnnek a parkban sétáló, elmosódó alakok, az addigi barnás árnyalatokat élénk színek váltják fel, a kontúrok egyre erősödnek, az arcok maszkszerűvé válnak, a szemgödör pedig kiüresedik. A képeken, miként a való életben is felütötte fejét a szorongás és a félelem. És ezen még az sem enyhített sokat, hogy 1942-ben Kállai Ernő művészettörténész végre elismerte tehetségét, és elismerően nyilatkozott művészetéről: „hogy Anna Margit teljesen sajátságos, sőt művészileg fölöttébb lebilincselő tehetség, újra megerősíti a házaspár közös műterem-kiállítása. A kiállításon rajzok, valamint akvarell- és gouache-lapok szerepelnek. Ezekben Anna Margit művészileg még bizonyos mértékig fölébe is kerekedik férjének…” Annak az Ámos Imrének, akit ekkortájt már egyre gyakrabban vittek el munkaszolgálatra; volt, hogy Anna Margit, aki eközben hamis papírokkal bujkált, másfél évig nem is látta. Férje azonban nem kért a felajánlott segítségből, felvállalta sorsát, és 1944-ben egy németországi koncentrációs táborban életét vesztette. Apja eközben Auschwitzban halt meg, anyja és testvére megmenekültek ugyan, de lelkileg összetörve jöttek haza.

Anna Margitban ekkora már annyi fájdalom és keserűség gyűlt össze, amit csak egy személyiségjegyeitől megfosztott bábfigura alakjában üvölthetett világgá. A frissen alakult Európai Iskola művészcsoporthoz csatlakozva festette ezeket szürrealista, már-már gyermekien naiv képeit, melyeknek főszereplői az egyszínű, üres háttér elé festett torz testű, hatalmas fejű bábjai lettek. Alkotójuk így vallott a jobb híján a Fejek-sorozatnak nevezett munkáiról: „Egy nagy fejű, esetlen bábu… Krisztussá, Savonarolává, Prófétává vagy madárijesztővé alakulva sorra végigjátssza-elszenvedi a történelem megpróbáltatásait.”

A pop-art női mestere

Az Európai Iskolát 1948-ban hatalmi szóval betiltották, tagjai pedig, akik a kommunista művészet irányvonalát elutasították, belső emigrációba kényszerültek. Így jó pár évig Anna Margit sem vette kezébe az ecsetet. Kerámiaműhelyben dolgozott gombfestőként, hogy fenn tudja tartani magát.

– Az 1950-es évek elején kezdte el festeni a szimbolizmus és szecesszió, illetve Gulácsy Lajos képi világát idéző kompozícióit, sajátosan groteszk madár-nő alakjait. Rendkívül rossz anyagi körülmények között élt, így fillérekért osztogatott vászonvégekre dolgozott, hol krétával, hol pedig ceruzával – mondja a művészettörténész. – Az 1960-as évek végétől aztán értelmiségi társaihoz hasonlóan érdeklődéssel fordult a népi kultúra tárgyai felé, mintegy kritikus válaszként a népművészet államosítására, illetve a népművészeti tárgyak iparosítására, a tömegtermelésére. Ezeket a Fillér utcai műtermét zsúfolásig megtöltő népi tárgyakat képein átkomponálta, festményeinek visszatérő eleme lett a vásárok világa, de gyakran kerültek rájuk papír mézeskalács díszek, kivágott csipkedarabok is. Talán nem túlzás azt mondani, hogy mindez Anna Margitot a pop-art első női mesterévé tette.

Életének utolsó évtizedeiben aztán végre szabadjára engedte mindazt a fájdalmat, amit harminc évig magába zárt. Holokauszt témájú munkáin, önarcképein az öregedés, a mellőzöttség, a sértettség és a fájdalom sűrűsödik.

„Ha képeimet figyelmesen megnézik, megállapíthatják, hogy ez egy keserű önéletrajz. Születni senki sem születik keserűnek, de azzá válik, ha sorsa oly kemény életet adott, amelyet végigjárni felér egy háborúval. Bár megkínozva és megtörve, de úgy érzem, hogy győztem, hiszen 75 évet végigharcoltam. Büntetésnek kaptam a túlélést, megkérgesedett a szívem, nem tudok szeretni, örülni, terveim már nincsenek, inkább létezek, mint élek…” – írta 1989-es Vallomásában, két évvel halála előtt.

Életmű-kiállításának festett bábui most megszólalnak, elmesélik egy sokat szenvedett művész életét a XX. századi Magyarországon.