„Megküzdöttem mindenért”

– Seregi Rómeó és Júliájában sokáig a Bohóc bravúros szerepét táncolta. Miért Mercutióval búcsúzik?

– A Bohóc szereppel valóban legalább negyven előadást csináltam, ám idén már nem mertem vállalkozni rá. Ez a szerep az egész darabot végig kíséri, folyamatosan jelen van a színpadon, komoly tánctechnikai tudást igénylő variációi, azaz szólói vannak, amiket már nem tudtam volna olyan magas szinten eltáncolni, ahogyan azt magamtól elvárnám. A darab nagyon a szívemhez nőtt, gyerekként, tízévesen láttam először, akkor még főleg a párbajjelenetek ragadták meg a fantáziámat.

2000-ben végeztem a Magyar Táncművészeti Főiskolán, és azonnal felvételt nyertem az Operaház társulatához: akkoriban sok Seregi-darab került műsorra, így a Szentivánéji álomban Puckot, A makrancos Katában Grumiót, a Sylviában Ámort alakíthattam. Seregi Lászlóval is dolgoztam együtt, sok szép emléket őrzök róla, ahogyan azokról a nagyokról is, akikkel ebben a darabban együtt táncolhattam, mások mellett Kováts Tiborral, aki első szereposztásban táncolta a Bohóc szerepét, a nemrég elhunyt Szakály Györggyel, aki Mercutiót vagy ifj. Nagy Zoltánnal, aki Rómeót alakította. Szerencsés együttállás, hogy éppen most tűzte a darabot műsorára az Operaház, Solymosi Tamás igazgató úr pedig felajánlott egy előadást, így Mercutióval köszönhetek el az Operaháztól.

– Nem minden táncosnak adatik meg 25 év a balettszínpadon. Mi volt nehezebb, az állandó mentális készültség vagy az, hogy fizikailag minden pillanatban csúcsformában legyen az ember?

– Szerencsésnek mondhatom magam, mert nem voltak a pályán sérüléseim, egyetlenegyet kivéve: három éve történt, hogy az egyik előadás előtti összpróbán rosszul érkeztem egy ugrásból, ami négy különböző sérülést okozott a térdemben. Sokan azt hitték, ebből a balesetből nem lehet visszajönni és újra táncolni, én azonban azt éreztem, hogy egyszerűen nem zárulhat így a pályám. Elhatároztam, bármi áron, de újra táncolni fogok. Nagy csata volt, és sikerült megnyernem: a térdem ma is úgy működik, mint régen. Persze a kort már én is érzem a testemben – ezért sem vállaltam el a Bohóc szerepét.

– Mennyire nehéz megmutatni a tudást egy karakterszerepben?

– Ez a szerepkör nagyon hálás, hiszen idetartoznak a legviccesebb és legdrámaibb szerepek, amelyek komoly színészi teljesítményt várnak el a táncostól. A nehézség, hogy erre csupán néhány villanásnyi idő áll rendelkezésre: a hősi figura, a herceg végig jelen van a színpadon, míg a karaktertáncosnak sokszor egyetlen nagyon technikás, látványos variációban kell magát megmutatnia. Két-három forgás, négy-öt nagy ugrás csupán, ha azt elrontja az ember, aznap este nagyon letörve mehet az öltözőbe. Úgy érzem, legtöbbször sikerült mindent kihoznom a szerepeimből, nemcsak színészi, hanem technikai szempontból is. Ilyen volt a Rómeó és Júlia Bohóca is, vagy ifj. Harangozó Gyula Hófehérkéjében Kuka szerepe, aki végigbolondozza a darabot amellett, hogy tényleg bravúros variációkkal kell elkápráztatnia a közönséget. Nem igazán voltak szerepálmaim: mindig is nagyon szerettem táncolni, nagyon jó mestereim voltam a főiskolán – Koren Tamás, Nagy Zoltán, Keveházi Gábor –, jól ment a balett, boldog voltam attól is, hogy a karban felléphettem, nem akartam herceget alakítani. Szinte a főiskola után azonnal jöttek a kisebb szólók, A diótörőben, A hattyúk tavában. Ez utóbbival nagy szerencsém volt: az ezredfordulón ifj. Harangozó Gyula felújította a darabot az Operaházban, és a premieren a negyedik szereposztásban voltam kiírva Bohócnak. Ám a sorban előttem lévő táncosok vagy betegek lettek, vagy lesérültek, és a premieren végül én kaptam a lehetőséget. Tudtam, ebben nagyot kell villantanom, és ahogyan mondani szokták: fenékbe rúgott a szerep, jól sikerült nagyon az előadás. A következő években pedig tudtam fejlődni, sosem dőltem hátra, hogy most már minden tökéletes, jó a technikám, tehát pihenhetek.

– Volt olyan szerep, amit nem érzett testhezállónak?

– Volt, és rágódtam is, hogy vajon nekem való-e. Ha ilyen adódott, akkor még több időt és energiát fordítottam a készülésre. Ilyen volt például a Karamazov testvérek Dmitrije is, ami egy kemény, sötét karakter – igaz, ebben a darabban csak néhány előadás erejéig szerepeltem. Ugyanakkor az a típus vagyok, akinek többször kell élesben táncolnia a szerepet ahhoz, hogy teljesen a magáénak mondhassa.

– Izgulós típus?

– Ez érdekes dolog, mert még huszonöt év után is képes vagyok izgulni a fellépés előtt, ám csak addig a pillanatig, amíg ki nem lépek a színpadra. Utána minden feszültség elszáll, és csak arra figyelek, hogy élvezzem az előadást. Ám amint arra kezdek koncentrálni, hogy még jobban meghúzzam a tourt, azaz a forgást, vagy még jobban meg kell feszítenem a lábfejemet, akkor jönnek a hibák. Ha azonban átadom magam a táncnak, akkor minden jól sikerül.

– Édesapja Kerényi Miklós Gábor rendező, öccse Kerényi Miklós Máté énekes-színész. Predesztinálta a családi közeg a színházi pályára?

– Az öcsémmel együtt már kicsi korunktól belélegeztük a színház levegőjét, gyerekként számos darabban statisztáltunk, édesapám azonban sosem kivételezett velünk. Megtanultuk azt, hogy nemcsak a főszereplő, hanem minden egyes színész és statiszta egyformán fontos az előadás sikerének szempontjából, mert ez csapatmunka. A balett korán jött az életembe – tízéves kortól már el kell köteleződni ennek a műfajnak, hiszen hosszú a képzés ideje. Édesanyámnak mindig hálás leszek, aki sosem erőltette ezt a pályát, és minden egyes balettvizsga előtt elmondta: ha nem akarod folytatni, abbahagyhatod. Talán ezért is érzem apaként, nagyon nem jó, ha a szülő a saját be nem teljesült álmait a gyerekén keresztül akarja megvalósítani, ezt semmiképpen sem tartom helyesnek. Persze közben azon is töpreng az ember, mennyire segíthet a gyerekének a tehetsége kibontakoztatásában, mennyire kell terelgetnie.

– Korábban készített néhány koreográfiát is, például a Tiranai Állami Operaház számára Bartók Csodálatos mandarinját. Lehet ennek folytatása?

– A tiranai operaháznak készült darab izgalmas koncepció volt, ráadásul egy nagyon lelkes, alázattal dolgozó társulatot ismertem meg, fantasztikus táncosokkal. Nagyon érdekelte őket a Bartók-darab, hatalmas energiával készültek az előadásra. Még a Covid előtt kezdtem el a Magyar Táncművészeti Egyetemen a koreográfusi képzést, ám a járvány miatt a vizsgadarabra már nem kerülhetett sor. Akkor hunyt el dr. Fodor Antal, a Koreográfusi és Táncpedagógiai Intézet igazgatója – hozzá írtam a szakdolgozatomat –, óriási veszteség a szakmának. Ezek után a koreográfusi pályám megszakadt, az operaházi munkák mellett egyébként sem tudtam időt szakítani rá, most azonban, hogy az aktív táncospályám lezárul, szeretném felvenni a fonalat, például alkalmazott koreográfiákat készíteni. Más jellegű megkereséseim is vannak: nagy örömömre Apáti Bence hívott a Budapesti Operettszínházba, ahol többek közt ifj. Harangozó Gyula Hófehérkéjében a már emlegetett szerepet, vagyis Kukát táncolom majd, és Barta Dóra, a Kecskemét City Balett igazgatója is jelezte, vár a társulatához közös munkára. Az operaházi kötelezettségek megszűnésével szabadságot is kapok abban, hogy eldönthetem, mit nem vállalok el, és mit szeretnék maximális erőbedobással végigvinni. Terveim között szerepel az is, hogy az egyetemen befejezem a balettmesteri képzést, elképzelhetőnek tartom, hogy tanítani fogok.

– Elégedett az elmúlt huszonöt évvel?

– Nagyon sok szép emlékem kötődik a színházhoz. A beszélgetésünk idején már folynak a Rómeó és Júlia próbái, nekem pedig szinte minden lépésről, mozdulatról eszembe jut valami régi történet. Sok mindent tanultam az itt töltött idő alatt, alakultam, változtam én is: ma már látom, mi az, ami valóban fontos, mire lehet igazán büszkének lenni, hogy el kell fogadni bizonyos helyzeteket, és olykor ki kell lépni a komfortzónából. Visszanézve tényleg azt gondolom, nem csak szerencsém volt, hanem igazán megküzdöttem, megdolgoztam mindenért.