Megsemmisülésünk bús düledékein

„Az embert idomítani kell. Rossznak születik, de lehetséges nevelni” – véli Michel Houellebeq (1956). Örvendetes, hogy valaki a felvilágosodás egyik alaptételével szemben határozza meg a világnézetét („az ember eredendően jónak születik”), és úgy tartja, hogy „maga a modernitás az, ami a saját pusztulását generálja”. Ha így van, akkor mi a teendő? Emil Cioran filozófus szerint ez esetben az a feladatunk, hogy siettessük egy civilizáció hanyatlását, mert csak akkor jöhet létre valami új forma. Houellebecq semmit sem köt a lelkünkre, de felmutatja a társadalom rákos leletét. A szerző mindazonáltal nem jobboldali, még csak nem is hívő keresztény, de gondolkodó ember, érdekli az európai népek és kultúrák sorsa. Aggódik értük. Lényegében ezen aggodalma diktálja a regényeit, melyekben a nyugati kultúra hanyatlásának okait keresi – no meg a puszta kíváncsiság vezérli, mert meg szeretné érteni, hogy miért is utálja annyira a modern világot.

A francia író meglehetősen autonóm és ellentmondásos személyiség: egyszerre írja meg a neoliberális állam kritikáját és apoteózisát; nincs kifogása az ellen, hogy közvetlenül beleavatkozzanak az ember genetikai kódjába, de közben az Elemi részecskék című könyvében előrevetíti a transzhumanizmus pokoli öröklétét; agnosztikusnak vallja magát, ám azt is nyilatkozta a Front Populaire-nek, hogy „ha a kereszténységnek vége, akkor a Nyugatnak is vége. (A Nyugat – a szerk.) Létrehozta a keresztény civilizációt, és ez mind szép és jó, őszintén gratulálok hozzá, de semmi mást nem fog létrehozni. Nem kap második esélyt.”. Regényeinek reménytelen hangulata éppen ebből a gondolatból táplálkozik: nincs második esély – sem társadalmi, sem egyéni szinten – amit most elrontunk, azt már nem lehet megjavítani, ezért kritikus időket élünk: kollektív haláltusánk évadát.

Lehet, hogy éppen ez sikerének titka, hiszen kevesen írnak regényt a közös dolgainkról, a társadalmi élet mélységeiről és magasságairól, a korábbi századok nagy epikus elbeszéléseit idézve.

Regényeire korántsem azért várunk, mert „provokatívak”, illetve mert az író „szexista” vagy „iszlamofób” volna – az első jelző röhejesen hangzik a szabadság zsarnokságának légkörében, utóbbiak pedig félrevezetők. Aki csak ezeket veszi észre Houellebecq műveiben, az felszínesen olvassa őket, vagy csak másodkézből szerez róluk információt, esetleg beérte a Behódolás cíművel.

Az író regényei sokkal árnyaltabban, metafizikai igénnyel tárják fel az európai ember lelkét és a nyugati civilizáció hanyatlásának okait. Ezt kísérli meg legújabb, hétszáz oldalas, lassan hömpölygő, már-már végeérhetetlen regényében is. A hónap közepén jelent meg magyarul a Megsemmisülni című politikai thrillerje, amely a 2027-es francia elnökválasztási kampány idején játszódik. Franciaország válságban van, rengeteg a munkanélküli és egyre több a szegény, ráadásul a kampányt felforgatja a kiberterrorizmus. Főhősünk, Paul Raison a Macronhoz hasonló elnök gazdasági miniszterének bizalmasa, államhivatalnok. Elidegenülten él együtt feleségével, Prudence-szal, kínosan kerülgetik egymást a lakásban; apja, a korábbi DGSI-ügynök agyvérzést kap, e balfordulat pedig összetereli az egymástól elidegenült családot is, tehát Pault a háztartásbeli, hívő katolikus húgával és restaurátorként dolgozó fiútestvérével, Auréliennel. A személyes tragédia fölött globális tragédiák bontakoznak ki, rejtélyes, ultraprofi komputergenerált videófelvételek jelennek meg a világhálón. Ezek egy megfejthetetlennek tűnő üzenetet közvetítenek, majd egy valódi felvétel is felbukkan, amelyen egy ismeretlen társaság elsüllyeszt egy kínai konténerszállító hajót az Atlanti-óceánon – rengeteg kárt okozva a világgazdaságnak, pláne Kínának. A merényletet még több furcsa, megmagyarázhatatlan merénylet követi, és ebből kibomlik korunk társadalmi és gazdasági rendjének kritikája és a vele járó erkölcsi dilemmák. Mivel a leköszönő elnök egy exhumoristát jelöl ki utódjául, akit profin építenek fel, Paul főnöke, a Bruno nevű gazdasági miniszter lesz majd a kormány erős embere, ezért Paul beleveti magát a nagypolitikai játszmákba is. E többdimenziós küzdelemben megpróbál visszatalálni a családjához, megbékélni az apjával, igyekszik újra szerelembe esni a feleségével, aki a wicca nevű újpogány vallás követőjévé lesz, és közben a saját lelkének mélyrétegeiben próbálja kikutatni, hogy mi ment félre, és lehetséges-e valaha a megváltás. Többet nem árulunk el a cselekményről, annyit viszont igen, hogy színvonalas és nem okoz csalódást, ám sokkal pozitívabb hangvételű és szentimentálisabb az író korábbi regényeinél.

A Megsemmisülni egyik jelképes szereplője az Indy nevű balliberális újságíró, Aurélien felesége, aki pusztán anyagias okokból házasodott össze a restaurátorral, és azzal alázza meg a férjét, hogy (noha nem magtalan) egy kaliforniai spermabankhoz fordul, és egy fekete férfi spermájával termékenyíti meg magát; Aurélien pedig csendesen tűri e végső megalázottságot. Szimbolikus ez a kapcsolat, hiszen azt jelképezi, hogy az individalizmus és a woke ideológia olyannyira meggyengíti a társadalmakat, hogy megtöri az ellenállásukat; ráadásául e kapcsolat Houellebecq egyik kedvenc témájára, a demográfiai válságra utal.

Houellebecq egy interjúban kifejtette, hogy a demográfiai hanyatlást tartja a legégetőbb gondnak, mert ha egy társadalom nem képes reprodukálnia magát, akkor előbb-utóbb kimúlik. A „nagy felcserélést” illetően (mely gondolat szerint az európai őshonos népességet tudatosan és tervszerűen cserélik fel Európán kívüli népességgel – a szerk.) teljesen nyilvánvaló, hogy ez történik, és a bevándorlás rejlik a francia társadalom összes égető kérdése mögött. Sőt, az írót elképeszti, hogy a lakosságcserét elméletnek titulálják, hiszen tény.

Noha Paul a húga által próbál visszatalálni katolikus hitéhez, kísérlete sikertelen marad. Houellebecq többször bírálta a katolikus egyházat is, érvelése szerint a katolikusoknak inkább az eutanáziára, a béranyaságra és a valódi erkölcsi kérdésekre kellene szorítkozniuk. Ő maga különben ádázul ellenzi az eutanáziát, és a világvége kezdetének nevezte, amikor a francia kormány pár éve „pszichoszociális” okok miatt is lehetővé tenné az abortuszt, szinte a magzat megszületésének pillanatáig. Ami pedig a muszlimokat illeti – noha egyes regényszereplői szerint ez a világ legostobább vallása –, úgy véli, hogy a muszlimok valószínű „könnyebben elfogadnák, ha Franciaországban úgy bánnának velük, mint ahogyan a keresztényekkel bánnak a toleráns muszlim országokban. Tehát olyan állampolgárok lennének, mint bárki más, akik diszkréten gyakorolja a vallását, mert ez egy második vallás. Csakhogy nekünk nincs elsődleges vallásunk, és nem is lesz többé.”. Houellebecq nem az iszlám vallásban látja az ősellenséget, hanem inkább azzal van baja, hogy Nyugaton megszűnt szervező erő lenni a kereszténység. Ez pedig egy újabb dilemmához vezet; mint az író fogalmazott: „Szeretném megvédeni a Nyugatot, de ehhez az is kell, hogy érdemes legyen megvédeni.” Márpedig regényeiből általában inkább az derül ki, hogy már nincs miért.

Smid Róbert irodalomtudós szerint Michel Houellebecqnek az a titka, hogy nagyon hamar észreveszi ezeket a kirívó társadalmi jelenségeket, és nemcsak látleleteket készít róluk, hanem elébe is megy a dolgoknak, mindig tükröt tart a társadalom elé, és megjósolja a jelenségek klimaxát. Persze, nehéz eldönteni, hogy Houellebecq mikor ironikus és mikor nem. Például a Behódolás végén amikor a francia professzor elfogadja, hogy tanít az arabok által átvett egyetemen, áttér, de kap nagyobb irodát és szeretőket; ezzel az író azt sugallja, hogy ma már senkit nem érdekelnek a nagy eszmék, mindenki ki akarja hozni a legtöbbet az életéből. Houellebecq írói világának legnagyobb paradoxona éppen az, hogy az ember soha nem volt annyira szabad, mint most, és ennek ellenére az élete soha nem volt annyira céltalan és üres, mint korunkban.

Houellebecq bejelentette, hogy ez az utolsó könyve, többet nem tervez írni, „nyugdíjba megy”. Mivel e regényben is téma az eutanázia és az öregekkel való méltatlan bánásmód, egy beszélgetés során azon is elgondolkozott, hogy eljön majd a nap, amikor „úgy döntök, hogy a táliboknál töltöm a nyugdíjas éveimet: ott jobban bánnának velem, mint egy idősek otthonában. Nos igen, a tálibok… lehet, hogy egy kicsit túlzok, mondjuk Marokkóban.”.