Megyek túlra
Jezsó Ákos családregénye 1938-ban kezdődik és 1949-ben végződik, amikor a Rákosi Mátyás vezette kommunisták megszerzik a teljhatalmat Magyarországon. A Csallóközből kitelepített nagyszülei történetét feldolgozó író kötetbemutatójával nyitotta meg a Nemzeti Színház Trianon 100 című egész éves rendezvénysorozatát.
Forradalmi pillanatokat élhetett át, aki jelen volt február 20-án a Nemzeti Színházban, ahol a teátrum Trianon 100 című rendezvénysorozatának nyitóestjén bemutatták Jezsó Ákos Megyek túlra című családregényét. A könyv szerzőjével Verebes Ernő, a Nemzeti vezető dramaturgja beszélgetett, a műből Schnell Ádám olvasott fel részleteket, többek közt ezt is:
„A két magyar kürtös megállt az út közepén, és teli tüdővel fogott neki az ébresztő kürtjének. Nem tudták végigjátszani, mert szinte már az első hangokra megszólaltak a közeli hajógyár légoltalmi szirénái. Aztán egy másik gyár szirénái is. Pillanatokon belül felbúgott az összes komáromi gyár szirénája. És megszólaltak a harangok is, a város összes templomának összes harangja. És a hangorkán jelére kitárultak az ajtók és a kapuk, és a város lakossága a lefüggönyözött ablakú házakból kizúdult a napfényre.”
A jelenet 1938. november 6-án, reggel 9 órakor játszódik, a helyszín a visszatért Komárom, vagy ha tetszik, Öreg-Komárom, Révkomárom, az esemény a magyar csapatok bevonulásának pillanata. Tabu. Gyakorlatilag 1945 óta, változatlanul az. Színház- és irodalomtörténeti esemény volt, hogy ennyi idő után végre méltó körülmények között, civilizált környezetben esett szó mindarról, amit a magyar nemzet átélt a végzetes trianoni diktátum megkötésétől napjainkig.
A könyvbemutatón az elcsatolt országrészek közötti, megrendítő találkozás tanúi is lehettünk. A családi élményeit az esten személyesen is megosztó Jezsót kérdező Verebes Ernő elmondta, ő pedig délvidéki származású, és „idegen mundérban” szolgáló katonaként éppen azokat a dilemmákat élte át, mint a csehszlovák hadseregbe sorozott magyar fiú a regény lapjain.
A Schnell Ádám értő tolmácsolásában elhangzó részletek csak megerősítették, a szerző hiánypótló vállalkozása kissé olyan, mintha az Elsodort falu folytatásának megírásához vette volna a bátorságot. A felolvasott fejezetrészek végigvitték a közönséget mindazokon a helyszíneken és eseményeken, amelyekről kortárs irodalmunk ma is mélyen hallgat – a már említett diadalmasan visszatért Komáromtól a Magyar Királyság legkülönfélébb második világháborús harcszínterein át a kataklizmáig, a haza újabb, véres megcsonkításáig.
A felolvasást követő beszélgetésből élesen kiviláglott a szerző elemző szemlélete: mit jelentett mindez az érintett családoknak, a visszacsatolt, majd újra elveszett országrészekben élőknek. Jezsó Ákos elmesélte azt is, hogy művével, amelybe nagyszüleinek a családi legendáriumban fennmaradt történeteit is belefoglalta, „Trianon idegenbe kényszerített nemzedékének, vagyis az elcsatolt területek magyarságának kívánt emléket állítani, annak a generációnak, amelynek az életét át- meg átjárta a történelem által rájuk mért újrakezdési kényszer”.
Jezsó pedig nem csak „génjeiben” felvidéki. Mint a kérdésekre válaszolva is kiemelte: elevenen élnek benne a felmenői szavai, hiszen gyermek- és kamaszkorában nagyapja a közös pecázások alatt sokat mesélt a Csallóközben történtekről és a kitelepítésről: a nagyapa kiállt a háború után is a magyar oktatás mellett, ezért száműzték. „Nem horgászni szerettem. A nagyapámat szerettem” – tette hozzá mindehhez a szerző. Arról is fájó szívvel emlékezett, miképpen járta még a bősi erőműépítés végzetes tájrombolása előtt ősei földjét, a kis tavakkal szegélyezett, mára elveszett Duna mentét.
Trianon és ami azután következett, honfoglalásunk óta példátlan tragédia volt a magyarság számára, ennek feldolgozása, artikulálása kezdődött meg többek közt e könyvbemutatóval a Nemzeti Színházban – megtörve az 1945 óta ránk erőltetett irodalmi-közéleti hallgatást.
