– Milyen ez a nemzedék?

– Félművelt. A félművelt nem a felét tudja annak, amit kellene, hanem mindent rosszul tud. A félművelt ember gondolkodását sokkal erősebben befolyásolják az előítéletek és a tanított jelszavak. Az ilyen emberhez más nem jut el, csak egy-két hangzatos szólam, amelyeknek az a tulajdonságuk, hogy könnyen fülbe másznak. Én például meglepődtem azon főiskolás korom után, kezdő szobrászként, hogy a sváb ember okos, művelt és nagylelkű. Nem itt Zsámbékon jöttem rá, amikor 25 évvel ezelőtt svábok közé költöztem, hanem jóval előbb, tekintve, hogy a kőfaragó ipar, a kőbányák valaha mind sváb kézben voltak. Az előítéletem még sráckoromból, a második világháború idejéről maradt, amikor a svábokról csak rosszat hallottam, de nem ismertem őket. Hát ez a működési szerkezete a félműveltségnek.

– Mikor tartóztatták le az édesapját?

– 1950-ben. Ezzel a család teljesen szétzilálódott, mi, gyerekek a rendszer által megtűrt, életben hagyott diákokként éltünk, akikről viszont senki sem gondoskodott.

– Miből éltek?

– Hát ez az! Szinte azt mondhatnám, hogy már a család szó is túl erős kifejezés egy olyan családra, amelyik elemeire hullott. Testvéreim, bátyám és húgom abbahagyták az iskolákat és elmentek valamilyen állásba – másfél-másfél év különbség van közöttünk. Majdnem elmentem én is. Hogy mégis maradtam az iskolában, azt a tornatanáromnak köszönhetem, akinek azt mondtam, kosárlabdaedzésre azért szeretnék visszajárni munkából is. Erre azt válaszolta, ide csak az járhat kosarazni, aki az iskola tanulója. Tudta, hol fog meg. Abban is igaza volt, hogy alkalmi munkával is össze lehet szedni annyit, amennyi egy rossz fizetés. Hólapátolástól a vagonkirakodásig mindent elvégeztem. Félműveltségemnek ez a másik oka, hogy ahelyett, hogy ébren töltött óráimat tanulásra fordítottam volna, dolgoznom kellett, ugyanakkor a tantárgyak rovására olvastam. Volt mit, mert különös módon a halálos ítélet után a családra kirótt vagyonelkobzás a könyvtárra nem vonatkozott.

– Bunkóknak az nem érték.

– Ezért aztán olvasással töltöttem azt az időt, amit nem az iskolában, nem munkával, nem tekergéssel és nem is alvással töltöttem. Az önképzés, meg kell mondjam, rendkívül lomha formája a tanulásnak. Ahhoz elszántsággal, és bizonyos értelemben a tehetséges emberekre jellemző korlátoltsággal kell rendelkezni, hogy egyfajta dolgot olvassak, egyfajta dologgal törődjek és abban jussak messzire. Csakhogy egy rendes könyvtárban minden van, és ez nagyon megnehezíti az ember dolgát. Tehát mondjuk Pázmány Péter prédikációi és Földi Mihály – nem hiszem, hogy ez a név mond valamit – erotikus könyvei egyszerre. Azonkívül van, amit nem lehet egyedül megtanulni – nyelvórákra járni nem volt módom. Hiányzott a nyelvtudás, mert olyan családból származom, amelynek minden tagja sok nyelvet tudott. Például apámnak mindegy volt, hol akad munkája Európában, azon a nyelven ő újságírói szinten, de még ennél magasabb szinten is folyékonyan beszélt. Nagyon jó nyelvérzékem van, ezért néhány nyelvbe belekóstoltam, és ha valaki nem tud azon a nyelven, amin éppen karattyolok, azt hiszi, hogy kitűnően beszélem. Addig nincs is baj, amíg én szólok másokhoz mondjuk Angliában, a baj akkor kezdődik, amikor válaszolnak – hacsak nem Laurence Olivier beszél. Tehát nincs olyan, hogy valaki saját maga egyedül megtanul egy nyelvet, hiszen például hol van az a tankönyv, amelyik egy jó humorú tanár helyett megtanít engem káromkodni. Az én nemzedékemnek félműveltségből adódó hátránya behozhatatlan. Éreztem ezt, amikor elkezdtem valóban egyvalamit tanulni: ez a képzőművészet volt. Tehát rajzolni és mintázni valóban tanultam. Rengeteget kellett rajzolnom, hogy természetessé váljék, annyira, amennyire egy kisgyereknek az, aki aggály nélkül rajzol azonnal. Először is tisztáznom kellett magamban, mi is az a rajz. Hogy mitől jó. Ez nagyon lassú dolog és jó mesterek kellenek hozzá. Ha az embernek jó mesterekre van szüksége, másolni kezd. Szerencsére a jó könyvek Magyarországon valahogy megmaradtak, egy-egy sárospataki könyvtártól eltekintve. Rengeteg reprodukciós album közül válogathattam, ez volt az iskolám. Persze egészséges szemmel lehetett látni, hogy a másolat nem olyan, mint az eredeti, de rájöttem, hogy addig kell másolni, amíg olyan jó nem lesz, hogy már nem lehet megkülönböztetni. Arra is rá kellett jönnöm, hogy attól, hogy egy rajz hasonlít valakire, ha mondjuk portrét rajzolok, még lehet rossz. Furcsa módon fordítva is igaz, attól, hogy nem hasonlít, még lehet jó. Mondok egy példát. Barabás Miklós biedermeier festő volt. A biedermeier, mint minden stílus, rendelkezik szépségideállal, ez a biedermeier számára a szőke, kék szemű ember. Barabás rajongott Petőfiért, ezért rajzolt egy szőke, kék szemű Petőfit, hogy szép legyen. A rajz nem nagyon hasonlít, de nem rossz. Nekem a Petőfiről készült dagerrotípia százszor többet ér, mert sokkal jobb másolat a költőről. Barabás Miklós elfogultságaival szemben a magam elfogultságairól nem tudok ilyen jól beszélni, mert ahhoz valahogy önmagam fölött kellene lennem. Tehát félműveltségemből úgy próbáltam, próbálok a mai napig is kimászni, hogy legalább ami a foglalkozásom – a szobrászat és a rajz -, azt jól csináljam. Ezenkívül arra törekszem, hogy legalább az anyanyelvemet tudjam jól. Azt állítom magamról, hogy viszonylag jól tudok magyarul beszélni, jól tudok rajzolni és tudok szobrot csinálni. Kéne még tudni két-három nyelvet tisztességesen és valamilyen hangszeren játszani, de hát ez már csak így marad.

– Miért Rómában született?

– Régi dolog ez, nálam öregebb. Tudniillik apám Fiuméban született, ami egyszer csak Magyarországból Olaszország lett. Amikor apám és a nagybátyám árvák lettek, Magyarországra jöttek, itt végezték el az iskoláikat, de amikor állásba akartak menni, kiderült, hogy nem lehet, mert olasz állampolgárok. Ezt a nehézséget úgy hidalták át, hogy felvették a magyar állampolgárságot. Apám Olaszországban kapott állást: a Magyar Távirati Iroda római tudósítója lett. Történetesen ott csinálta az első két gyerekét, helyesebben hármat, de a húgom valami oknál fogva Budapesten született meg. Hát így születtem én Rómában. A harmincas-negyvenes években Európában mindenütt dolgoztak magyarok, így szüleim is egy idő után Berlinbe költöztek, amikor ott volt munka, onnan tudósította apám a rádiót és a távirati irodát. A háború előtt, amikor a hitlerségből még nem érződött annyi, az utolsó pillanatban el lehetett hagyni a német fővárost, így ’39 tavaszán – négyéves voltam akkor -, újra Budapestre kerültek. Minden iskolámat itt végeztem, 1956-ban pedig 21 éves voltam és főiskolás, ez aztán végképp magyarrá alakított. Addig amolyan európai, bizonytalan hovatartozású lélekkel éltünk sokan. Talán azért is ment ki a forradalom után 200 ezer ember Magyarországról, mert nem volt olyan röghöz kötő ereje annak, hogy magyar valaki. Hogy aztán megöregedve, óriási késéssel megszületik benne a honvágy és azt akarja, hogy itthon temessék el, ez már nem nemzetépítő dolog. Még nem rongálja a nemzetet, de már nem építi.

– Miért költözött ide Zsámbékra, ebbe a házba?

– Ez a ház, ahol beszélgetünk, egy lassan teljesen megvalósuló, vagy talán már meg is valósult vágyábránd volt. Olyan ez nekem, mintha a szülői ház volna, mintha itt születtem volna. Persze a sokféle vágyból összerakott otthon utópia. Ha tényleg tőlem függene, hol lakom, akkor ott szeretnék lakni, ahol a Tisza a tengerbe folyik, egy Kós Károly-os kastélyban egy kis hegy tetején. Miután a Tisza nem folyik a tengerbe, ez megvalósíthatatlan. De ezeket szedegettem össze, ezek tetszettek életemben. Csakhogy az a ház fölépíthetetlen, ez pedig, ahol ülünk, valódi ház, röghöz kötött. De még azt a vágyamat se igazán teljesíti, hogy szép hosszú délutánom legyen, mert a lemenő napot eltakarja a szomszéd épület. Ezt tudomásul veszem és ha kedvem van, legfeljebb elsétálok lemenő napot nézni. Olyan fogyatékossága ez ennek a háznak, mint ahogy a Tisza nem folyik a tengerbe.

– Édesapját miért végezték ki?

– Ez hosszú történet. A szovjet egy rosszul kitalált elképzelés jegyében úgy akarta a hódoltsági területeket magába olvasztani, hogy lefejezi az ottani társadalmakat, és egy betanított segédmunkás réteget létrehozva majd szovjet értelmiséget ültet a nyakára. A tájékozatlan utókor olyanokat mond, hogy koholt vádak alapján ítéltek el embereket. Nem volt vád. Nem koholtak semmit. Tanú sem volt, soha nem kérdezték meg tőle, hogy mindent elmondott-e, sohasem ellenőrizték, hogy amit mondott, igaz-e – végigolvastam a periratát. Néhány kirakatperre igaz volt, hogy azt megjátszották, ott a színi előadás minden kellékére ügyeltek. Ilyen volt a Grősz-Mindszenty-per vagy a Rajk-per. A többinél ezzel nem foglalkoztak. Csak 1950-ben, amikor apámat letartóztatták, 6700 per volt. Nem volt ezeken semmiféle tanú.

– Mi alapján ítélték el?

– Ő államjogból doktorált, és saját védelmére részletesen kitalált magának egy álkémkedési ügyet, amiért – pontosan tudta – hat hónap felfüggesztett járt. Mint évekig külföldön dolgozó, nyelveket jól beszélő ember természetesen csakis kém lehetett a Rákosi-rendszer számára, ezért gondolta, kitalál valamit, amivel megússza, de nem segített rajta. Harmincas éveinek végén járó, fiatal ember volt, amikor letartóztatták, a periratokban pedig már az állt, hogy fogazata hiányos, haja ősz. Tehát minden rossz megtörtént vele, ami történhetett. Az ítélet szövege azonos a vád szövegével, így kezdődött: nem híve a rendszernek – ez igaz volt -, annyival bővült csak, hogy művelt, tehát veszélyes. Nyelvtudása volt az egyik gyanúra okot adó körülmény, föl is sorolták a vádiratban, hány nyelven tud, de mivel az ő világképükbe nem fért be az, hogy egy ilyen ember oroszul is tudhat, az orosz nyelvtudását egyszerűen kihagyták. A háború után volt három hónapig hadifogoly, és hetedik nyelvnek az oroszt már gyerekjáték volt megtanulni.

– Miért kellettek akkor egyáltalán a tárgyalások?

– Ez nagyon fontos. Szerintem azért, mert feltalálták a népi ülnök intézményét, akik ott ültek a bíró mellett és valószínűleg azt a feladatot szánták neki, hogy szivárogtassák ki, amit hallottak, hogy féljenek az emberek. Ezek nemhogy jogvégzett emberek nem voltak, hanem többségük analfabéták közül került ki, akiknek nem tűnt fel, hogy nincsenek tanúk, nincsenek keresztkérdések, csak annyit jegyeztek meg, hogy vádoltak valakit valami nagy bűnnel és bevallotta.

– Meg talán a látszat is fontos volt.

– De a látszat, ahogy én látom, kimegy a divatból és átveszi helyét a pofátlanság és a hozzá nem értés. Ez is lehet stratégia. Gyurcsány nem mondta azt, hogy december 5-én mindenki lelkiismerete szerint szavazzon, hanem azt mondta, szavazzanak nemmel. Azt játszotta, hogy erős. Egyszer egy gyűlésen, ahova meghívtak, azt mondtam, az én nemzedékemnek két diplomája van: a félelem és az alamusziság. Ha egy nemzedék negyven éven át félt, az megtanult félni, azzal szemben érdemes erőt mutatni, mert sokkal könnyebben elhiszi.

– Hogyan sebesült meg ’56-ban?

– Nem érdemel sok szót. Az utcán történt, oroszok lőttek ránk, és mivel ők igazából rendfenntartó feladattal állomásoztak Magyarországon, ahhoz voltak szokva, hogy ilyen esetben térdmagasságban kaszáljanak a golyószóróval. Engem is térden lőttek. Gyönyörű dolog volt 1956. Aki tud hinni ideákban, az pontosan tudja, hogy azok nem arra valók, hogy elérjük őket, hanem hogy irányt mutassanak. A békében edzett embernek azt mondanám, ne csodálkozzon nagyon azon, hogy voltak hősök és ne tartsa hihetetlennek. Hőssé válni két-három másodperc alatt lehet. Emlékszem egy villamos-kalauznőre. A Múzeum körúton a Nemzeti Múzeum felől jöttek orosz tankok, és egy kalauznő – kedvem volna úgy emlékezni rá, hogy szép, de nem emlékszem az arcára – beült a villamosba, és bevezette a kereszteződésbe, azon akadt fönn a tank. Meg is halt, azt hiszem. Hős volt.