Méltatlanul elfeledve

„Moliére úr Budapesten mindenesetre eléri, amit sem előtte, sem utána senki: gyakran egyszerre öt pesti színházban megy darabja, a közönség imádja. A kritika – többnyire – kényezteti, vagy legalábbis nem ócsárolja […] Sohasem bocsátják meg neki, hogy »befért« a Vígszínházba, a József Attila Színházba, a Tháliába, a Katona Józsefbe – csak a Madáchot tudták úgy-ahogy megmenteni tőle” – jellemezte Domonkos László író „Moliére úr”, azaz Csurka István drámaírói sikereit.

Rendszerszintű kritika

A feltörekvő Csurkának már az első kötetét, a Tűzugratást (1955) komoly támadások érték. A kritikusok azzal vádolták, a Nász és pofon című novellában gúnyt űz a szocialista ifjúságból azzal, hogy a hőst, a fiatalokat szimbolizáló „szeplős képű Sándort” cinikusnak, neveletlennek ábrázolja. Az író rendszerkritikus attitűdje később is megmutatkozik, Kombinált por című novellájában például a szocializmus beszolgáltatási rendszerét, a téesz embertelenségét festette le egy hétköznapi parasztcsalád és egy magát a rendszert képviselő káder portréján keresztül.

– Csurka István a Móricz Zsigmond-féle hagyományos népi megközelítést alkalmazta, amikor a parasztság sorsát, nyomorúságát drámára vitte – mutat rá lapunknak Medvigy Endre irodalomtörténész. A realizmuson alapuló, mindenféle idealizálást nélkülöző móriczi hatás több novellájában is érzékelhető, így a Vasárnap délutánban, a János tüzet rakban vagy a Tavaszi délibábban is. Ugyanakkor a Tűzugratás egyszerre sokféle irodalmi műfajt képviselt, és Csurka népi és tárcaírói tehetségét egyaránt megvillantotta benne. Az elbeszéléskötetben ekkor már körvonalazódott a szatirikus megközelítés, amely későbbi műveit is végigkísérte. Így volt ez az Egy fogadó lelkivilágában, ahol a lóverseny a pénzhajszolást, a tisztességes munka megkerülését szimbolizálja. Mint sok más, az értelmiségi rétegről szóló írásában, ebben is a „létezés-technikának”, azaz a kallódásnak, a lét inflálódásának a témáját járja körbe.

Bár Csurka István próbálkozott a regényírással, saját bevallása szerint feleslegesnek érezte a mesélést, és türelme sem volt terjedelmesebb művek készítésére. Egyetlen nagyregénye 1959-ben jelent meg Hamis tanú címmel.

1961-ben írta meg első és egyik leghíresebb színházi alkotását, a Ki lesz a bálanya? című drámát, melyben négy, sivár hétköznapjaiból ultizásba menekülő szocialista értelmiségit mutat be, akik erkölcsi mércéjükből fokozatosan alább adva merülnek el az önzés és könyörtelenség mocsarában. Csurka értelmezésében ugyanis az átlagember nem a nyertese, hanem vesztese, „bálanyája” lett a Kádár-korszaknak, mely „mindenkinek a számláját fizeti.” A szerző saját alteregóját is szerepelteti az alkotásban, ezzel jelezve, hogy ő sem különb a magyar társadalom többi tagjánál. Mivel a mű burkoltan az 1956-os szabadságharcra is utal, a pártvezetés megtiltotta előadását.

– Az író esetében a szabadságharc elem szerepeltetése ösztönös volt, nem feltétlenül szándékos. Ennek ellenére ahhoz, hogy egy író ötvenhatot beletegye a történetébe, nemcsak bátorságra, hanem nagy fokú témaérzékenységre is szüksége volt, pláne öt évvel ötvenhat és hárommal Nagy Imre kivégzése után – fejteti ki Alexa Károly irodalomtörténész.

A drámát végül 1969-ben mutathattták be, és az író ebben az évben kapta meg első József Attila-díját is.

Hetvenes évek: a felemelkedés korszaka

A hetvenes évekre enyhült a Kádár-rendszer kultúrpolitikája. Ugyan megmaradt a három T elve, a nemzetközi folyamatoknak köszönhetően több betiltott vagy „alig tűrt” alkotás vált elfogadottá. Rövidült a tiltott személyek listája, a cenzúra inkább már csak egy-egy műre, korlátozott időtartamra vonatkozott. Persze az olyan tabutémák, mint a Horthy-korszak vagy az 1956-os forradalom továbbra sem jelenhettek meg a maguk valóságában.

Habár Csurka István a jóvátehetetlen mulasztások évtizedének nevezte a 70-es éveket az irodalom aktuális állapota okán, az ő pályafutása ekkor ért a zenitjére: országosan ismertté vált, ő lett az egyik legsikeresebb színpadi szerző Magyarországon, műveit kézről kézre adták a színházi vezetők, darabjait naponta játszották. A rendszer kritizálását fel nem adva 1970-ben megírta a Deficit, egy évvel később pedig a Döglött aknák című drámáját, melyekben a korábbiaknál is maróbb szatírával ábrázolja a főhősöket, a dialógusok pörgősebbek, gyakoribbak a szójátékok. A két darab hangulatát jól mutatja helyszínük, a tehetetlenséget kifejező állóvíz és a kórházi idegosztály. Középpontjukban a pesszimizmus és a titokban tartott reménytelenség áll, de megjelenik bennük a materialista gondolkodásból eredő megrögzöttség is.

– Olyanfajta író volt, aki nem tudott, de valószínűleg nem is akart a nagy formákban gondolkodni, viszont hallatlan volt a problémaérzékenysége. Nem a koncepciók érdekelték, hanem a hétköznapi esetek, szituációk jellemzése, amelyek egy-egy anekdotára lecsupaszíthatók – jellemzi a szerzőt Alexa Károly.

Csurka István több darabját ebben az időszakban filmesítették meg, ilyen volt az Amerikai cigaretta Dömölky János vagy a Hét tonna dollár Hintsch György rendezésében. Az évtized végére, 1980-ban vitték színre a leghíresebb Csurka-drámát, a Házmestersiratót, amelyben a látszólag normális, szolgai életet élő Jónásné házmester, élettársa, az izmos, alkoholbeteg Polgár és a többi családtag szociológusokkal találkozik, akik előre megmondják nekik, hogyan nyilatkozhatnak saját helyzetükről. A tragikomikus darabban megismerjük a családtagok egyéni sorsát, ami rámutat az abnormális viselkedések összekapcsolódására, a hátrányos helyzet és az erkölcsöt veszélyeztető környezet meghatározó szerepére. A végén a lumpenproletariátus képviselői és a szociológusok együtt éneklik el a Kossuth-nótát, érzékeltetve, hogy utóbbiak is a rendszer vesztesei. Részben a mű sikerének köszönhető, hogy Csurka megkapta a második József Attila-díját. A rendszerváltás hajnalán, 1988-ban megírta az erdélyi magyarság tragédiájáról szóló Megmaradni című darabját, amelyet utoljára 1989 decemberében adtak elő.

A rendszerváltás kárvallottja?

Csurka Istvánt kritikusai – vagy inkább ellenségei – már a hetvenes években megvádolták antiszemitizmussal. A támadások csak tovább erősödtek, amikor 1987-ben többedmagával megalapította a Magyar Demokrata Fórumot, ahol elnökségi tag, majd alelnök lett. Politikai pályafutása kezdetével véget ért a sikeres színházi korszaka, darabjait a szocialista kormány bukásáig nem játszották. A kormányváltás után, 2011-ben még megírta utolsó két, a mai értelmiségi körök állapotáról szóló színművét. A hatodik koporsó fő üzenetében az európai nemzetek között a XX. században kialakult konfliktusok egyértelmű gyökerének a Párizs környéki – így a trianoni – békeszerződéseket nevezi meg, a kor diplomáciai irataira támaszkodva. A dráma címe arra az üres koporsóra utal, amelyet Nagy Imre újratemetésén ötvenhat névtelen áldozatainak emlékére állítottak fel. Az Írószövetségek harca már a jelenkorban játszódik, a darabban két különböző ideológiájú írói egyesület konferenciát szervez az értékítéletek szempontjából vízválasztónak minősülő Horthy-korszakról, ami vérre menő vitákat eredményez.

A hosszú mellőzöttség után Csurkának bizakodásra adhatott okot, hogy színész barátját, Dörner Györgyöt nevezték ki a budapesti Új Színház élére 2012 februárjában, aki színházi intendánsnak kérte fel. Azonban hiába ígérkezett esély arra, hogy hosszú idő után újra játszani kezdjék színházi darabjait, ismét csak politikai támadások kereszttüzébe került, így végül nem tölthette be pozícióját. Halála előtt még eljuttatta utolsó levelét az Újszínház vezetőségéhez, amelyben arra kérte őket, hogy a „lomtárbörtönre ítélt magyar klasszikusokat” is tűzzék műsorra.

Az író súlyos betegségét követően február 4-én elhunyt, műveinek a kálváriája azonban itt nem ért véget: hiába vetette meg a színházi testület az egyébként könyveladásaiban nagy sikert arató A hatodik koporsó bemutatásának alapjait, Fischer Ádám karmester nemzetközi aláírásgyűjtést szervezett ellene. Az új színházi évad húzó darabjának szánt alkotást Tarlós István akkori főpolgármester javaslatára végül levették a műsorról, viszont két korábbi Csurka-művet, így a Deficitet vagy a Döglött aknákat bemutatták. Ám hátravolt még az igazi feketeleves: 2013 novemberében az író gyermekei az özveggyel, Papolczy Gizellával folytatott családi vita miatt elperelték a szerzői jogokat az addig azokat kezelő Művelt, Tájékozott Emberért Alapítványtól, és egyetlen Csurka-darabot sem engedtek többé műsorra tűzni. Az egykor sikeres drámaíró irodalmi hagyatékát méltatlanul kezelték, hiszen nemhogy a neki járó Kossuth-díjat sem kaphatta meg politikai szerepvállalása miatt, örökösei is gátolják a Csurka-életmű megfelelő ápolását.