Merész színek, absztrakt formák

220 millió, 130 millió, 95 millió, 150 millió és 100 millió forint – ezek voltak Tihanyi Lajos képeinek eladási árai az elmúlt évek magyar aukciós piacán. A rekorder a Pont Saint Michel, Hátoldalon: Ádám és Éva című, 1908-ban készült alkotása, melyet a Virág Judit Galéria 2017-es árverésén vásárolt meg új tulajdonosa.

A hihetetlenül magas leütési árat a festmény kvalitásán túl az is indokolta, hogy Tihanyi Lajos képei nagyon ritkán bukkannak fel a műkereskedelemben, hiszen műveinek nagy része a hagyatékkal a Magyar Nemzeti Galéria tulajdonába került. Köszönhető ez azoknak a párizsi barátoknak – Brassaïnak, Ervin Martonnak és Jacques de la Frégonniere-nek –, akik Tihanyi 1938-as tragikus halálát követően kimenekítették műterméből több száz alkotását és személyes tárgyait, majd évtizedeken keresztül megőrizték és egyben tartották őket. Mindvégig úgy gondolták ugyanis, hogy a hagyatékot valahogy vissza kell juttatniuk Magyarországra. Ez persze a szocialista időkben korántsem ment gördülékenyen, így a gondosan becsomagolt ládák, benne a szinte teljes életművel, hosszas viszontagságok után csak 1970-ben érkeztek haza.

Tihanyi 140

Újabb három évnek kellett eltelnie, mígnem 1973 tavaszán a Magyar Nemzeti Galériában megnyílt Tihanyi Lajos emlékkiállítása az életmű legpazarabb alkotásaiból. Nagyon fontos volt ez a bemutatkozás, hiszen miután a merész színkompozíciókkal és absztrakt formákkal kísérletező művész 1919-ben elhagyta Magyarországot, itthon szinte teljesen elfelejtkeztek róla. Aztán az 1970-es, 1980-as évek szocialista kultúrpolitikája sem igazán értékelte az avantgárdot, így Tihanyi körül újabb, hosszú évtizedekig tartó csend következett. A tudományos kutatások megkezdődtek ugyan, és csoportos kiállításokon is szerepelt egy-egy művével, de önálló tárlaton újra csak 2012-ben, a Kogart Házban láthatta a nagyközönség.

– A Magyar Nemzeti Galériában a hagyaték több mint fél évszázados hazatérését követően most, születésének 140. évfordulójára rendezünk először életmű-kiállítást, ahová a legjobb és legfontosabb műveit gyűjtöttük össze. Nagyrészt a hagyatéki anyagra támaszkodtunk, de magángyűjteményekből és más közgyűjteményektől is kértünk kölcsön, illetve kiváló fotós barátainak, így André Kertésznek és Brassaïnak köszönhetően fényképek, illetve amatőr filmfelvételek segítségével a személyiségét is megidézzük – mondja Gergely Mariann művészettörténész, a Magyar Nemzeti Galériában 2026. február 15-ig látogatható Tihanyi 140 tárlat kurátora.

Ahhoz ugyanis, hogy jól értsük Tihanyi Lajos művészetét, tragikusan szomorú életének megismerése is hozzátartozik.

Képek a ládában

Az 1885. október 19-én Budapesten született művész élete jól kezdődött, hiszen a család nem küszködött anyagi gondokkal, apja ugyanis egy jól ismert belvárosi kávéház, a Balaton tulajdonosa volt. A polgári miliőben cseperedő kisfiú azonban tizenegy évesen súlyos agyhártyagyulladást kapott, aminek következtében elveszítette hallását, siketnéma lett. Szájról olvasni megtanult, így a maga módján tudott ugyan kommunikálni, de ez a fogyatékosság egész későbbi életpályáját meghatározta. A gimnáziumot magántanulóként elvégezte, majd miután a család felfigyelt jó kézügyességére, útja a festészet felé terelődött.

– Akadémiai tanulmányokat azonban nem folytatott, jó értelemben vett autodidakta módon készítette fel magát a pályára. Járt Nagybányán és Párizsban is, jó kapcsolatba került a Nyolcakkal, és a rájuk jellemző, Cézanne-t követő konstruktívabb stílust tette magáévá. A művészcsoport holdudvarába tartozó értelmiségeikről az 1910-es években festett portrésorozata kivételes művészi teljesítmény volt, melyet nemcsak a kritika, de Kassák Lajos is elismert. Bár nem voltak jóban, Kassák mégis felkérte Tihanyit, hogy rendezzen műveiből egy válogatott kiállítást a Ma folyóirat Váci utcai kiállítótermében – idézi fel az 1918-as nagy sikerű kollektív tárlatig vezető életutat a kurátor. – Bár ez a bemutatkozás Tihanyi Lajos nevét ismertté tette a modern művészetet kedvelők körében, ő 1919 decemberében mégis úgy döntött, hogy ládába pakolja egész addigi életművét, és elhagyja Magyarországot.

Párizs: az amerikaiak piaca

Először Bécsbe, majd Berlinbe ment, ahol szinte ismeretlen művészként kellett volna egzisztenciát teremtenie. Kisebb kiállításokon szerepelt ugyan, de átütő sikert nem aratott, így 1923-ban újra összecsomagolta munkáit, és Párizsba költözött, amely egy rövid New York-i tartózkodást leszámítva végleges otthona is lett. Ám hiába tárgyalt a francia főváros több galériásával, egy kamarakiállítást leszámítva önálló bemutatkozási lehetőséghez itt sem jutott. Tihanyi barátja, a világhírű fotós Brassaï 1924 áprilisában ezt írta haza szüleinek: „Érték kell? Kinek? Dehogyis: áru kell, mégpedig lehetőleg kelendő: Párizs, a művészetek évszázados központja ma festőstől, szobrászostól, képkereskedőstől együtt piaci vásár, amely gazdag amerikaiak luxusigényeit elégíti ki.”

– Míg Berlinben elsősorban az expresszionizmus és a kubizmus, vagyis a konstruktív irányzatok hatottak rá, és színes figurális képeket festett, addig Párizsban már egyre inkább nonfiguratív, absztrakt kompozíciókat készített, egy felszabadult festői módszert alakított ki a saját maga számára – mutat Gergely Mariann a művész organikus és geometrikus vásznaira, amelyek egyébként ilyen nagy számban még soha nem szerepeltek egyetlen kiállításon sem.

Tihanyi Lajos a vágyott sikert életében nem érhette meg. Agyhártyagyulladása ugyanis újra utolérte, amiből ekkor már nem sikerült felépülnie. 1938. június 12-én, 53 éves korában meghalt, a Pere-Lachaise temetőben barátai búcsúztatták. Képei azonban hazatértek Magyarországra, és egyben látva azokat a Magyar Nemzeti Galéria kiállítótermének falain teljesen egyértelmű, hogy Tihanyi Lajos a XX. századi modern magyar művészet egyik kiemelkedő, megkerülhetetlen személyisége.