Merj mögé nézni!

„Az 1950-es évek elfelejteni kívánt sztálinista show-műsoraiban számos ma is ismert és már akkoriban sem ismert előadó szerepelt. Sőt, több olyan is, akiket akkor még nem ismertek, de mára közismertté váltak (Romhányi József, Szenes Iván, Klapka György). A korszak politikai irányítása a színházra is csak saját propagandája szócsöveként tekintett, ezért több kísérlet történt a korábban ‚csak’ szórakoztató műsorok átalakítására és az államszocialista rendszer elvárásainak való megfeleltetésére.” Ezzel az idézettel ajánlja új időszaki kiállítását az Országos Széchényi Könyvtár (OSZK). A szöveg Molnár Dániel kurátor, színháztörténész frissen megjelent Vörös csillagok című könyvéből származik, amely ötszáz oldalon keresztül mutatja be a Rákosi-korszak szórakoztatóiparának és a szocialista revük felemás – a rendszer előtt behódoló, önkritikus, ám a régi dekadens csillogást is nyomokban őrizni próbáló – világát. A számtalan korabeli fotót, dokumentumot és interjúkat is tartalmazó kötet és a hozzá kapcsolódó minitárlat azonban nem csak szórakoztató történelemlecke: az ötvenes években regnáló színházigazgatók és kultúrpolitikusok attitűdjeinek, irányítási mechanizmusainak feltárása közelebb visz a mai, az államot még mindig leginkább fejőstehénnek gondoló, urambátyám szemléletű kulturális viszonyok megértéséhez is.

A propaganda alatt

Az OSZK Színháztörténeti Tár – Zeneműtárának kicsi, tárlókkal telezsúfolt előszobájában július 20-áig látható kiállítást leginkább kedvcsinálónak lehet nevezni: mint egy külsejére kevésbé tetszetős, ám pikáns előétel, úgy hozza meg a kedvet az ötszáz oldalas írás főfogásához. Az Éljen pártunk és bölcs vezérünk! feliratú vörös molinó már a belépéskor megteremti az alaphangulatot, amelyet a korabeli, többnyire előadás- vagy intézményajánló plakátok, a széthúzható függönyök (rajtuk a Merj mögé nézni! instrukció) rejtette üvegtárlókban „megleshető” fényképek és iratok, valamint a kihúzható fiókok, földre lelógó táblácskák tovább erősítenek.

– Bármily kicsi is a rendelkezésre álló hely, mindenképpen azt akartam, hogy a látogató ne csak passzív szereplő legyen, hanem valamit mindenképpen tennie kelljen, ha információhoz akar jutni. Így talán egy kicsit könnyebb beleélni magunkat a negyvenes évek végétől 1956-ig tartó korszakba, amikor a lényeg éppen a máz és a propaganda alatt volt az egy csapásra államosított szórakoztatóintézmények és műsorok esetében is – magyarázza Molnár Dániel.

Ő egyébként nem véletlenül lett a téma szakértője: gyermekkorától a sümegi várjátékok rendszeres szereplője volt, később húgával együtt bohócként végzett az Artistaképzőn, történész-szakdolgozatát pedig a cirkuszok államosításáról írta. Az ehhez való kutatás közben keltették fel a figyelmét a varietéműsorok. Előbb azok két világháború közti hazai aranykorát dolgozta fel – erről Az ismeretlen görl címmel nagy sikerű kiállítást is rendezett a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeumban –, majd mintegy ellenpontként elkezdett érdeklődni a hanyatlásukhoz vezető okok iránt is. Ekkor kerültek a látókörébe olyan korabeli tömörülések is, mint az úgynevezett „brancsok”, például a kommunista színházigazgatók (Major Tamás, Hont Ferenc, Gáspár Margit) nem hivatalos gyülekezete, akik el- és felosztották maguk közt a kisajátítások révén számtalan új karrierlehetőséget nyújtó teátrumi piacot. A lenézett varieték Karádi Béla, a Városi Színház akkor huszonhét éves sajtófőnöke vezetése alá kerültek, aki így 1949-ben a Fővárosi Népszórakoztató Intézmények, közismert nevén Főni művészeti vezetője lett, és összesen hat színházat irányított. Igaz, első évadának végén a Fővárosi Tanács sztálinista képviselői elbocsátották, és helyére a margitszigeti Nagyszálló takarítónőjét, Sásdi Károlynét nevezték ki. Molnár Dániel egyébként a később a Magyar Cirkusz és Varieté Vállalat (Maciva) művészeti vezetőjeként is ismert Karádi emlékének ajánlotta a Vörös csillagok tárlatot. Nemcsak azért, mert a beszélgetéseik során hallott történetek adták a tudományos gyűjtőmunka egyik alapját, hanem mert az egykori rendező-színházigazgató sokakkal ellentétben élete végén – 2016-ban, kilencvennégy évesen halt meg – bátran szembe tudott nézni az államhatalmat is kiszolgáló korábbi tetteivel.

Szocialista erkölcsök

A megszilárdult szocialista állam ugyanakkor a vele kritikusoknak már korántsem kínált ilyen fényes lehetőségeket. A negyvenes évek végén egy tollvonással megszüntették például a szórakoztatóipari magánvállalkozásokat, hiszen a népszerű bulvárszínházak és a kijelölt politikai ideálokkal szemben álló sztárjaik kezdtek komoly problémát jelenteni a sztálinista kultúrpolitika számára. A korábbi tematikák közül ugyan kezdetben megjelenhetett még néhány a színpadon – egzotikumok, történelmi képek, megelevenedő (bár ekkor már főleg) szovjet festmények –, ám a csillogó látványosságok, hiányos öltözetű női testek szerepét egyik napról a másikra átvette a didaktikus, népnevelő-okító jellegű próza és humor. Nem volt több műsorparódia, megszűntek a bohém éjszakai életre való utalások, egy évtizedre elhallgatott a jazz, az erotikus kisugárzású szereplők helyét pedig felváltották a munkaversenyek fiatal győzteseit és azok textilgyári munkás barátnőit formázó, unalmas és szürke karakterek. A Fővárosi Varieté 1950. január. 10-i előadásának (Jó reggelt, Budapest, Színház és Mozi, 1950) tartalmi leírása jól példázza mindezt: a fővárosi metróépítés buzgó élmunkása, az egykori szabadságharcos Feri az ellene áskálódó vidéki malmosfiúval küzd meg a „hatalmasan fejlődő, épülő új Budapest” láttán elámuló Erzsike kezéért.

– A hatalom tehát a színpadon is minden eszközzel igyekezett gátat szabni a „nyugati métely” ártó hatásainak, Magyarországon még a háború előtti sikeres műsorokra való visszautalás is lehetetlen volt. Nem úgy, mint például Varsóban, ahol annak ellenére, hogy a háború óriási pusztítást végzett, a revüszínházakat visszaépítettek, és az előadásokban folyamatosan megidézték a két világháború közötti show- és varietéhagyományokat. Vagy ehhez hasonlóan az NDK-ban, ahol a műfaj Berlinben a mai napig működő, reprezentatív állami színházat kapott – magyarázza Molnár Dániel.

Nálunk viszont még a szórakoztatás legegyszerűbb formáit is az ideológia szolgálatába állították, a párt elképzeléseibe nem illő előadóművészeket vurst­likba és varietékbe száműzték, így járt többek közt az Operettszínház éléről eltávolított Fényes Szabolcs és felesége, Csikós Rózsi is. Az éjszakai bárokban fellépő, ezért turistákkal is kapcsolatban lévő színésznőkre pedig az ÁVH vetette ki a hálóját. Volt, aki ellenállt, például Kardos Magda, aki emiatt nem is léphetett színpadra egy darabig. Sokan külföldre szöktek, mint az amerikai nagykövetség sofőrje által egy kocsi csomagtartójában kicsempészett Hlatky Edit, ő „Csókolom a seggeteket” szöveggel küldött aztán később Rómából egy levelezőlapot a Varieté társulatának. És persze olyan is akadt, akinek nem okozott gondot kiszolgálni a rendszert: Boros Ida ügynöki tevékenységét, jelentéseit Molnár Dániel elsőként tárta fel részletesen könyvében, a kiállításon látott plakátokon pedig jól megfigyelhető, hogyan ugrott a színésznő neve egyre feljebb a plakátokon …

– A vicc az, hogy nem is igazán volt szükség a hozzá hasonló buzgó pártkatonákra. A következményektől való általános egzisztenciális félelem miatt prímán működött az öncenzúra, konkrét számokat csak ritkán kellett betiltani. Ha mégis megtették, mint ahogyan ez az országot később szintén elhagyó Wolton elektromos illuzionista vagy Alfonzó bikaszáma esetében történt, sem kellett különösebben indokolni. Utóbbival kapcsolatban csak annyit írt Kende István minisztériu­mi főosztályvezető 1951. július 20-án: „a további előadásokon politikai okok miatt nem mutatható be a nézőközönségnek.” Angol szavak hangzottak el benne – világítja meg a kor sajátos működési mechanizmusát Molnár Dániel.

1 2 3 4 5 / 5

Cirkusz helyett vloggerek

A színháztörténész úgy véli, mégsem a kommunista rendszer az oka, hogy az ötvenes évek volt a cirkusz és a varieté utolsó nagy fénykora, amikor a szórakoztató műsorok átpolitizáltságuk ellenére is óriási népszerűségnek örvendtek.

– A hagyományos cirkusz és a revüműsorok hanyatlásában nem a politika vagy valamiféle ideológia játszotta feltétlenül a fő szerepet, hanem a televízió megjelenése: a látványos és szórakoztató show-műsorok nagyon hamar a képernyőre tevődtek át. Amikor nagy színészek azon sajnálkoznak, hogy ma már nem ők szerepelnek a televízióban, és nem készülnek már tévéjátékok sem, az szomorú ugyan, de tudomásul kell venni: a nézői igényekkel a formák is változnak. A szórakoztatóipar egyik alaptétele pedig, hogy az egész egy óriási biznisz, ahol az adott és pillanatnyi közönség igényeit kell kiszolgálni. Lassan a hagyományos tévének is lőttek, vloggerek vannak, YouTube-erek, influenszerek, akik tudják vagy nem, de ma már főleg a szórakoztatóipar részei, leginkább a fiatalabb közönség számára – teszi még hozzá mindehhez Molnár Dániel. Aki szerint egyébként is el kellene végre felejteni a populáris kultúra lebecsülését, hiszen kicsit sarkítva, „az, hogy mi történt tegnap a Barátok köztben, legalább egymillió ember világnézetét, gondolkodását alakítja így-úgy, miközben az, hogy mit rendezett legutóbb Zsótér Sándor a Katona Kamrában, ehhez képest, ha tetszik, ha nem, irreleváns.” Ezért is tartja fontosnak a tömegkultúra és a mindenkori szórakoztatóipar kutatását, mert ha ezzel elitizmusból nem foglalkozunk, sosem fogjuk igazán megismerni az adott korszakot és annak a jelenre gyakorolt hatásait sem.

– A könyvben dokumentumokon és sztorikon keresztül számos olyan attitűdöt mutatok be, előadóit, igazgatóit, menedzsmentekre jellemzőt, amelyek máig meghatározók a magyar kulturális életben, az államilag kitartott, méretéből is fakadóan nepotista színházi iparban. Pénz, hírnév, karrier, opportunisták, alkalmazkodók, áldozatok – a kapitalizmusban sem változtak a motivációk és a szereplők. Sőt, az öncenzúra is máig erősen jelen van a fenntartónak való megfelelési kényszerben. Ez pedig egyértelmű és anyagilag is nagyon káros következménye annak, hogy évtizedekkel ezelőtt egy tollvonással állami kézbe vették a szórakoztatóipart. ν