Mesék a dobozból
Az eredetileg japán buddhista templomokban elterjedt, képtekercsek segítségével előadott színházi játék, a kamisibai az évszázadok során az egyik legnépszerűbb mesemondó módszer lett. A XII. századi papírszínházat a Csimota Könyvkiadónak köszönhetően az utóbbi években fedezték fel újra Magyarországon.
Jogosan vetődhet fel bennünk a kérdés, hogy mi a létjogosultsága napjainkban egy XII. századi műfajnak, a papírszínháznak, a képekkel való történetmesélésnek. Akkor, amikor a hagyományos pedagógiai módszerek egyre-másra vallanak kudarcot, hiszen nem tudnak mit kezdeni a digitális technikák világába született gyerekekkel, akiknek a „multitasking”, azaz a figyelem megosztása nem okoz különösebb gondot, így az ingerküszöbük is jóval magasabban van, mint évtizedekkel, pláne évszázadokkal ezelőtt élt társaiknak. Ha választ szeretnénk kapni ezekre a kérdésekre, kezdjük az elején, és látogassunk el egy XII. századi japán buddhista kolostorba.
Gaitók két keréken
Bár a kamisibai, azaz a papírszínház pontos eredetét nem ismerjük, annyi biztos, hogy a japán buddhista szerzetesek már a VIII. századtól kezdve használtak illusztrált kézirattekercseket, hogy a segítségükkel népszerűsítsék tanaikat az írástudatlan parasztság körében. Ezek az úgynevezett emakimonók moziszerű élményt jelenthettek a nézőknek, hiszen a képeknek köszönhetően a szemük előtt elevenedett meg a történet, amely először csupán a vallásról mesélt, később már a különböző csaták és természetfeletti események leírásán és a népmeséken keresztül erkölcsi okításul is szolgált. Az eleinte vászontekercsre festett képeket szép lassan felváltották a papírlapok, ezeket idővel fakeretbe illesztették. Megszületett tehát a papírszínház őse. Igazi aranykorát az 1920-as évek végi Japánban élte a szegények és gyerekek mozijaként. Az 1930-as évek gazdasági válsága jót tett a műfaj népszerűségének, hiszen munkanélkülivé lett emberek sokasága próbált szerencsét gaitóként, azaz kamisibaimesélőként, és pattant biciklire, hogy a csomagtartóra erősített fakeretes színházában három mesét és mellé különféle édességeket vigyen a gyerekeknek. Kerékpárjaikkal sorra járták a falvakat, kereplővel jelezve az előadás kezdetét.
De hogyan is nézett, illetve néz ki ma is egy-egy ilyen előadás a gyakorlatban? Miben különbözik a papírszínház a mesekönyvből való felolvasástól?
– Mindenképpen kell hozzá egy egyik oldalán nyitott, üreges hátú fakeret, illetve számos nagy méretű papírlap, melyek hátuljára a mese szövege, elejére pedig az ehhez kapcsolódó illusztráció kerül. A mesélő ebbe a fakeretbe helyezi a mozgatható lapokat, majd a közönséggel szembefordulva, a képek segítségével mondja el a történetet. Nagy előny, hogy mindeközben látja a reakciókat, kiszólhat a meséből, reagálhat, alkalmazkodhat a nézőkhöz, sőt, ha azt látja jónak, akár el is térhet a leírt szövegtől. Ez a papírszínháznál egyébként is bevett dolog, hiszen nem a szöveg, hanem a képek irányítják a mesélést – mutatja a papírszínház használatát Csányi Dóra. A Csimota Könyvkiadó főszerkesztője 2008-ban egy fogyatékossággal élő gyerekekkel foglalkozó gyógypedagógus felkérésére jelentette meg kiadójában a XXI. századi magyar papírszínház első hat meséjét, A méhkirálynőt, a Hamupipőkét, A békakirályt, a Jancsi és Juliskát, Az aranyhalacskát és a Brémai muzsikusokat.
– Mivel a hallgatókra, a nézőkre a lapok cseréje, mozgatása drámai hatást fejt ki, nagyon fontos, hogy a mesélő a megfelelő pillanatban késleltesse vagy éppen gyorsítsa a képek kihúzását. A jó mesemondónak éreznie kell, hogy mindez a hatás-, a bizonytalanságkeltésnek, esetleg a kíváncsiság fokozásának, a váratlan megmutatásnak lesz-e az eszköze. Hogy sikerült-e elérnie a kívánt reakciót, azt a gyerekek arca, viselkedése hűen tükrözi.
Zene, hang, fények
Magyarországon a Csimota Könyvkiadónak köszönhetően vált újra ismertté ez a műfaj, előzménye azonban Európában is évszázadokkal ezelőttre nyúlik vissza.
– A polgári családok körében nagyon népszerű időtöltés volt a XVIII. század végén megjelent papírszínház, a vele való dramatikus játék. Goethe is feljegyezte, hogy gyermekkorában volt asztali papírbábszínháza, amivel nagyon szeretett játszani. Ebben az időszakban a polgári illúziószínházak színpadtechnikáját ültették át kicsinyített formába, hiszen a kukucskálószínpadok szcenikai megoldásai könnyen kivitelezhetőek voltak fából és papírból. A rajzokat először rézmetszeteken sokszorosították, majd a litográfia elterjedésével a papírszínház a XIX. század második felében kereskedelmi forgalomba is kerülhetett, így egyre szélesebb társadalmi rétegekhez jutott el – ezt már Fekete Anetta színháztörténész, a kecskeméti Szórakaténusz Játékmúzeum és Műhely muzeológusa meséli. A repertoár összetételét a színházi kultúra határozta meg, így nagyon népszerűek voltak az operák, az egyszerűsített klasszikus drámák, a különböző színművek, de meséket és regényeket is dramatizáltak, előadhatóvá tettek. A papírszínházat egy fából készült, tetején színpadként használható dobozban árusították, amelyben elfért az összes díszletelem, figura és a szövegkönyv is. A történeteket sokszor élő zenei kísérettel játszották el, de próbálkoztak a különféle hang- és fényeffektusokkal is. A Szórakaténusz Játékmúzeum gyűjteménye egy 1890 körüli, a német Schreiber nyomda által sokszorosított papírszínházat őriz, mellyel többek között olyan Grimm-meséket játszhattak el, mint a Hófehérke és a hét törpe, a Csipkerózsika, a Hamupipőke vagy A békakirályfi. A másik különleges darab egy árnyszínház, amelynek szereplői egy-egy karakteres mozdulatot bemutató hétköznapi zsánerfigurák.
A gyógyulás reménye
A klasszikus Grimm-történetek nagy népszerűségnek örvendenek a Csimotánál is. Már a hatvanat is meghaladja az elmúlt több mint egy évtizedben megjelent papírszínházi kiadványaik száma a legkülönfélébb témákban: a népmeséktől a legkisebbeknek szóló mondókákon át a középiskolás korosztályt célzó, A tündérkirály című Goethe-versig. Sőt, a papírszínházat már az oktatásban is használják néhány helyen.
– A mese szerepe ma is ugyanaz, mint évszázadokkal ezelőtt: a szórakoztatás, a tanítás, az értékek közvetítése, a közösségformálás és -megtartás, a gondolatébresztés és a világ megértése. A mese a szakemberek szerint az emberiség egyik legelső pszichoterápiás módszere, hiszen a gyermek a történetekben olyan élethelyzetekkel találkozik, amelyek megoldása segíti a saját problémáinak leküzdésében is. A kamisibai óriási előnye, hogy amikor az olvasó kezébe vesz egy könyvet, egyszemélyes élményben van része, a papírszínház viszont kollektív élmény a drámai hatáskeltés eszközével, ugyanakkor fejleszti a szövegértést, az olvasási képességet, a figyelmet, a szókincset és a koncentrációs készséget is – mondja Csányi Dóra. A Csimota főszerkesztője felhívja a figyelmet arra is, hogy a papírszínházzal figyelemre méltó eredmények érhetők el autista, hiperaktív és szellemileg sérült gyerekeknél.
Fekete-Szabó Viola gyógypedagógus, mentálhigiénés szakember, aki évek óta súlyosabb állapotú gyermekekkel foglalkozik, a meseterápiás foglalkozások során például többféle módon használja a papírszínházas meséket. A Csimota honlapján olvasható beszámolója szerint a kollégáival azt tapasztalta, hogy ez a fajta mesélés sokkal nagyobb teret és szabadságot ad a mesélőnek és a befogadónak egyaránt. Olyan tér születik ilyenkor meg, amelyben nemcsak a múlt és jelen sebei kerülhetnek végre felszínre, de az áhított gyógyulás reménye is megjelenhet.
